Pierre és Sophie a lótuszevők bolygóján

2006.12.13. 08:50
2036. november 18-án az Amerikai Egyesült Evangélikus Államok nyugati felén, a Nevada állambeli Winnemucca városától 23 kilométerre északnyugatra francia gyártmányú, Dreyfus-hiperhajtóművel szerelt űrhajó csapódott a sivatagba. Az épen maradt titánkabinban a Jézus Szívének Seriffjeinek arra járó önkéntese két mumifikálódott holttestet talált, egy nőét és egy férfiét. A férfi zsebében talált kommunikátorból kinyert adatok alapján rekonstruálható a tragikus véget ért expedíció története.

2026. augusztus 11. 20:37, Le Mans, Franciaország

Az alkonyat lassan rádől az Ettore Bugatti Űrkikötő irányítótornyára. Az aszfalt félhomályos nyüzsgését egy Delahaye Kappa 607 hordozórakéta árnyéka vágja ketté. Kétszáz méter magasan a parancsnoki kabin két ülése közül a kommunikációs tiszté még üres. A másikban én ülök, a küldetés vezetője. Nevem Pierre de Rousse, a Párizsi Aerodinamikai Társaság (PSA) alapítója vagyok, úticélunk az Alpha Centauri B RC-908 kódnevű bolygója.

A Hatodik Köztársaságból sohasem lett volna az űrtechnológia pezsgő központja, ha nincs a 2007-es elnökválasztás , és azon nem nyer a semmiből feltűnt Guillaume le Meur. Látnoki, kíméletlen csapatával hónapok leforgása alatt szerelte szét a szabadság, egyenlőség és testvériség vázára koleszterines plakként rakódott, jóléti államnak csúfolt monstrozitást, libertariánus utópiává varázsolva Franciaországot. Persze voltak lázadások, szörnyű lázadások, porig égett a St. Denis-i futballstadion, de eltelt egy év, és a nép hirtelen fellélegzett. Lekerült mellkasáról a bürokrácia fojtogató cementeszsákja, és az addig iratpakolásba és állami bérbe fojtott kreativitás új világokat kezdett teremteni.

A Párizsi Aerodinamikai Társaságot 2009 tavaszán alapítottam. Szikrázott a levegő a fiatal mérnökök, buherátorok és kalandorok fölös energiáitól. Arra gondoltam, hogy ha egy amerikai exbróker tíz évvel korábban a semmiből létre tudta hozni büszke népünk Enciklopédiájának méltó utódját, akkor mi miért ne tudnánk ugyanezt megcsinálni az űrkutatással. A Társasághoz százak, ezrek csatlakoztak, kiváló elmék, akik kétórás ebédszünetekben majszolt grillcsirkék helyett hajnalokba nyúlva gondolkoztak, terveztek és építettek. 2012-re elkészült az első rakétánk, egy évre rá sikeresen teszteltük Claude Dreyfus zseniális hiperhajtóművét, ami a fénysebesség 95%-ára gyorsít bármit, amit elé teszel. 2015-ben kezdtük az Alpha Centauri rendszer körüli bolygók kolonizálását, az első csapatok a húszas évek elején érkeztek meg, azóta 178 sikeres küldetésen vagyunk túl. Társaink légkört szintetizálnak, építkeznek, fényt visznek a vákuum kietlen feketeségébe. Terraformálnak.

De most mennem kell, megérkezett Sophie Valentine kommunikációs tiszt.

2026. augusztus 11. 22:12, Le Mans, Franciaország

Öt perc, és indulunk. Sophie kimérten fogadott. De azért elmosolyodott, amikor mondtam neki, hogy külön alvókabinjaink vannak, és nem kell aggódnia, nem dőlök a vállára az ötéves úton egyszer sem. Sophie 59 éves, de a kétévente alkalmazott parciális immortalizációs kúráktól harmincnak sem néz ki. Elrágcsált még egy zöldalmát, felvette a sisakot, és elment ellenőrizni a műszereit.

És hogy mit csinálunk a RC-908-on? Mi is terraformálunk. A spektroszkópos analízis szerint a bolygó légkörét nagyrészt xenon alkotja. A parancsnoki kabin alatti rakteret szinte teljes egészében egy Arnoux márkájú terraformáló központ foglalja el. A rendszer 78 tonna, az RC-908-ra érve kipakoljuk, hogy nanorobotjai néhány hét alatt teljes méretére építhessék. A központ innentől a rendelkezésre álló anyagokból oxigént, nitrogént és szén-dioxidot szintetizál. Tizenöt év, és az emberiségnek adunk egy új bolygót. Persze szánalmas, hogy még csak itt tartunk a miniatürizációban, hogy masszív teherűrhajóval tudunk csak terraformálót szállítani, de remélem, mire 38-ban visszaérünk, az egész rendszer zsebben elfér.

2026. augusztus 12. 23:44, a Hold és a Mars között

Felszálltunk. A Mulsanne-egyenes felett fordult el az űrhajónk, alattunk két versenyautó fékezett szemre úgy ötszázról az első sikán előtt. A Dreyfus-hiperhajtómű egy perc múlva aktiválódik. 64 leszel, mire megérkezünk, mondtam Sophie-nak tréfásan, mire ő jéghidegen rámnézett, elővett az oldalzsebéből egy Sweet Sixteen márkájú fiatalító kapszulát, megvillantotta, majd elmosolyodott. Vissszamosolyogtam.

Fél perc.

Bekapcsoltam az alvókabin fentanilpumpáját.

2031. szeptember 14. 06:45, RC-908 körüli pálya

Fél perce felébredtem. A monitor szerint megérkeztünk. Ötvenegy éves vagyok, te jó isten, és akkora a szakállam, mint a lubavicsi rebbének . Rohanok borotválkozni, remélem az út alatt nem csomósodott be a borotvakrém.

2031. szeptember 14. 13:37, RC-908

Leszálltunk. Kietlen kavicssivatag, amerre csak a szem és a leszállóegység fotoreceptora ellát.

2031. október 1. 03:39, RC-908

Ha nem tudnám, hogy egy terméketlen, embert kettőt látott táj közepén ülünk, tökéletesen elhinném, hogy szokásos őszi provence-i hétvégéim egyikén vagyok. Buja pázsit közepén ülünk kerti székeken, mögöttünk kellemes hétvégi ház, előttünk asztal, rajta sajt és bor. Csak ha felnézek és hunyorítok, akkor látom az RC-908 xenonlégkörét kizáró erőtér eltérő törésmutatója okozta csillogást. Sophie egy pohár szintetikus Château Pétrust szürcsöl. Azt mondja, olyan, mint amit az apjával ivott a 18. születésnapján, annyi különbséggel, hogy az igazi volt, és annyiba került, mint egy használt Citroën.

Tegnap délután elkészültünk a terraformáló beállításával. A gázanalizátor néhány perccel később kimutatható oxigénkoncentrációt mért az erőmű környékén. Tizenöt év, tizenöt év, és újabb Földet vehetünk birtokba.

Mutasson valaki szebb jövőképet a tudományénál!

Holnap aktiváljuk a terraformáló kiegészítő moduljait. Leragad a szemem. Sophie feltűnően csinos ma este. Kinéz vagy huszonkettőnek. Maximum.

2031. október 3. 01:17, RC-908

Elkezdtünk utat és autót gyártani. A terraformáló csodálatos szerkezet, de amit gyárt, az a szemnek láthatatlan. Az autógyár viszont pontosan olyan, mint egy földi autógyár, csak éppen androidok csinálnak mindent.

A Hatodik Köztársaság egyik nagy érdeme volt, hogy egy-két év alatt lerázta magáról a General Motors faceliftfasizmusát. A mai francia autók úgy néznek ki, mint 20-30 éve, annyi különbséggel, hogy belső égésű motor helyett az ezredforduló környékén kifejlesztett és azóta tökéletesített Tesla-motorok hajtják őket. Energiát szinte nem fogyasztanak, hatásfokuk lélegzetelállító, az utazósebesség 300 körül van.

Az RC-908-ra hozott autógyár is ilyen autókat készít, kívülről úgy néznek ki, mint a század első évtizedében gyártott Peugeot 207-esek, kis, gombóc hatchbackek. Hosszan beszélgettem a gyár androidjait irányító Marcellel, aki természetesen maga is android. Puha műanyagsapkákat visel kiálló szénszálcsavarjai fején, nehogy meghibásodás esetén felsértse a gyárat vagy az autókat.

Marcel nagy kedvelője Jean-Paul Marat -nak. Kíváncsi vagyok, tudja-e, hogy bőrbetegsége miatt micsoda orrfacsaró bűzt árasztott élete utolsó éveiben. Valószínűleg nem.

2031. október 5. 18:56, RC-908

Kisétáltunk Sophie-val az épülő utat nézni. Ezt is nanorobotok építik, az autógyárból sugároznak szét a bolygón. Az út pereme finoman, délibábosan vibrál, ott szintetizálja a milliárdnyi apró robot az aszfaltot a xenonlégkörből, három kilométer per órás sebességgel.

Kellemes tempóban sétáltunk az épülő út mellett. Űrruhánk bakancsa csikorgott a kavicsokon. Sophie még a zsákszerű szöveten keresztül is nagyon jól néz ki.

Kapcsolatunk persze szigorúan szakmai. Lehet, hogy így van jól. Lehet.

Azért ha elkészül az útból néhány száz kilométer, összerakom az indulás előtt zsebrevágott Citroën SM-et, teszek bele benzint, és elviszem cirkálni. A nők szeretik a V6-osok hangját.

Állítólag.

Mindketten 15 éve hallottunk utoljára autót, akkor is csak múzeumban.

2031. október 9. 23:49, RC-908

Alkonyatkor érkeztek, háromfős csapatban. Nagy sebességgel, kecsesen suhantak a bolygót borító kavics felett pár centivel, szivarszerű fémtestükön szikrázott a lemenő Alpha Centauri B. Játékosan körbevettek minket, ide-oda cikáztak, magas, kerregő hangot hallattak. Talán meg kellett volna rémülnünk. Az életnek eddig magunkon kívül semmilyen jelével nem találkoztunk. De nem tettük. Lenyűgözve bámultuk őket, én egy darab szintetikus brie-t majszoltam, Sophie egy pohár Pétrust kortyolt, mint esténként általában. A lények hátából nyolc tömzsi csáp áll ki, félgömb alakú fémháló borítja őket. Egyébként lebegnek, cikáznak, gyorsulnak. Látványosan jól érzik magukat.

Egyikük aztán lelassított, és Sophie lábához lebegett. Apró, téglalap alakú, celofánba csomagolt tárgyat egyensúlyozott hosszú orra hegyén. Sophie elvette. A lények elrohantak, majd pár perc múlva eltűntek a horizonton. Sophie szerint a Chomsky-78 gyártmányú, az agykérgének Wernicke-területére ültetett nyelvprocesszora maximum 1-2 nap alatt dekódolja a lények kerregő hangját. Amennyiben van mit dekódolni, és tényleg jól gondoltuk, és beszéltek hozzánk.

A celofánba csomagolt téglalapot kinyitottuk. Barnássárga, morzsalékony anyagból készült, a vegyi mintavevő szerint hosszúláncú szénhidrogénekből és xenonból áll. Kíváncsiságból egy darabot Jean Luc-12 ketrecébe helyeztem, aki elrágcsálta, rózsaszín mellső lábaival letakarította a morzsákat bajszáról, majd amennyire egy egér boldognak tűnhet, annyira boldogan összegömbölyödött és elaludt.

Sophie kacagott, és ő is elment aludni.