Pierre és Sophie a lótuszevők bolygóján

2006.12.13. 08:50
2036. november 18-án az Amerikai Egyesült Evangélikus Államok nyugati felén, a Nevada állambeli Winnemucca városától 23 kilométerre északnyugatra francia gyártmányú, Dreyfus-hiperhajtóművel szerelt űrhajó csapódott a sivatagba. Az épen maradt titánkabinban a Jézus Szívének Seriffjeinek arra járó önkéntese két mumifikálódott holttestet talált, egy nőét és egy férfiét. A férfi zsebében talált kommunikátorból kinyert adatok alapján rekonstruálható a tragikus véget ért expedíció története.

2031. október 11. 08:38 RC-908

A lények tényleg intelligensek. Tudnak rólunk, amióta landoltunk. Egy végeláthatatlan belső tenger partján élnek, amit még nem láttunk, a tengerből isznak. Más energiára nincs szükségük. A tengert és a vizét a nyelvükön lótusznak hívják, a morzsalékony téglalap a tenger hiperkoncentrált üledéke, amit nagy ínyencségként tartanak számon. Néhány havonta elrágnak belőle egyet.

Le vagyok nyűgözve.

Miután elmondta, Sophie elővette zsebéből a téglalap maradékát, és a felét leharapta, majd elrágta és lenyelte. Leírhatatlan boldogság és nyugalom áradt szét az arcán, elment az egyik fotelágyig, és beleült.

2031. október 11. 14:32 RC-908

Sophie még mindig a fotelágyban ül, és mosolyog.

2031. október 12. 21:43 RC-908

Helló – mondta Sophie fél órája. Magához tért. Azt mondta, soha nem tapasztalt élmény volt. Mintha egyszerre fogyasztott volna heroint és LSD-t, mondja, de mindenre emlékszik, teljesen tiszta a feje. Egyébként szebb, mint valaha, sugárzik, tökéletes plakátlánya lehetne kedvelt Sweet Sixteen fiatalítókapszulájának.

A zsebébe nyúlt, a maradék kekszet kettétörte, a felét nekem nyújtotta, a másikat elrágta. Táncra perdült. Az enyém még itt van az asztalon.

2031. október 13. 15:33 RC-908

Pár perce tértem magamhoz. Évekig, évtizedekig zuhantam, éreztem, ahogy az agyam enged a gravitációnak, és lassan kitüremkedik a fülemből, éreztem, ahogy a szemeim elpukkannak, mint az érett kökények, ahogy az izmaim leszakadnak a csontról, ahogy a bőröm lángoló zeppelinként felhasad és elég, és csak zuhantam tovább.

Sophie azt mondta, menjünk ki a tengerhez. Mosolygott. Megyek összerakni az SM-et.

2031. október 15. 05:44 RC-908

Másfél napja haladtunk a friss aszfalton, az SM motorja boldogan rikoltott, persze jót tett neki az utólag belehegesztett oxigénpumpa, mert a xenonnal nem tudott volna sok mindent kezdeni. Sophie türelmetlen. A nanorobotok az elforrt hűtővizet pótolják, olajat szintetizálnak az elfolyt helyébe. Mindjárt megyünk tovább. Már látom a tengert. Barna.

2031. október 15. 08:27 RC-908

A tengerparton állok. A tenger dízelolajból van. Lassan hullámzik, a felszínére a Földön napfogyatkozáskor sem látható színeket rajzol az Alpha Centauri B. Sophie elment a lótuszevőkkel, egyikük hátára ült, féktelen tempóban suhannak a tenger és a kavicssivatag peremén, hullámfrontot húznak maguk mögött. Sophie már túl van egy kekszen.

2031. október 16. 13:46 RC-908

Visszaindultunk. Sophie zsebe tömve van kekszekkel. Nem nagyon beszél. A lótuszevők palackorrú delfinek módjára játszanak az SM körül, előreszaladnak, visszatérnek, keringenek, milliméterekkel az út felett száguldanak.

2031. október 20. 07:32 RC-908

Sophie-t nem láttam pár napja. Lejöttem az autógyárba. Számolom a gyártási ciklusokat. Gyönyörű monotónia. Megnyugtat. A gyár szíve ötvenhat másodpercenként ver egyet. Minden gép erre van szinkronizálva. A készülő autók narancssárga védőhéjat viselnek. Eszembe jutnak róluk Sophie kekszei. Kimegyek. Az autógyár és a terraformáló környékén már jó a levegő, van benne úgy tizenhét százalék oxigén. A dögnehéz xenontól kicsit nagyobbakat kell szívni belőle. Sajog a rekeszizmom. De működik.

2031. október 24. 03:41 RC-908

Fél perce vérfagyasztó sikolyt hallottam. Valószínűleg csak álom.

2031. október 24. 07:15 RC-908

Sophie megjelent a teraszon. Szénfekete táskák vannak a szemei alatt.
– Pierre, el kell mondanom valamit – kezdte
, majd a zsebébe nyúlt, kivett egy kekszet, elrágta, lezseren a fejébe csapta a sisakját, és belépett az erőtér légzsilipjébe. Hat lótuszevő fogta körbe, ő egyikük hátára mászott, elviharzottak.

2031. október 26. 14:34 RC-908

Sophie pár perce jött vissza. Könnyektől maszatos az arca, a haja kócos, a körmeit lerágta.
Pierre, megőrülök, nem bírom sokáig – mondta. Átöleltem, tartottam, közben jobb kezemmel a zsebeiből a földre szórtam a kekszeket. Tucatszám borították a szintetikus pázsitot. Sophie remegett.

Három lótuszevő jelent meg az erőtér másik oldalán. Dühösen kerregnek. Sophie elfúló hangon annyit mondott, a lótuszevők Colin reinkarnációját látják benne.

Ki az a Colin? – kérdeztem.
A lótuszevők istene – mondta.

Ezt persze már az elején is tudta. Csak nekem nem mondta. Ezzel kezdték. A bohókás, alumínium gazemberek.

És még azt hittem, hogy az űr a hideg, tiszta racionalitás világa. A Hatodik Köztársaság méltó kiterjesztése.

Kilenc másik lótuszevő jelent meg az erőtér külső oldalán.

El kell innen tűnnünk.

2031. október 28. 19:44 RC-908

De annyira boldoggá tettek, annyira boldoggá tettek – mondja Sophie, és hullanak a könnyei. – Soha nem éreztem ennyire szabadnak magam. És te nem akartál volna isten lenni?

Nem – gondolom, de nem mondok semmit. Én a rációban hiszek.

A leszállóegység irányítópultja elé szíjazva ülünk, apró erőterünk közepén, alattunk a ház, teraszán élesített taktikai hidrogénbomba. Még két perc. Az erőtéren kívül milliószám gyűlnek a lótuszevők, a horizontig csillog fényes alumíniumbőrük. Dühödten kerregnek, a hangjuk betölti az egész világot.

Még egy perc.

Aktiválom a leszállóegység hajtóművét. Lomhán felpörög. A pázsiton hagyott borosüveg felborul.

Fél perc.

Kinyitom az erőteret. Kilövünk. Gyorsulunk.

Tíz másodperc.

A lótuszevők rájönnek, mire készülünk. A levegőbe kapnak, utánunk erednek.

Két másodperc.

Nem hallok semmit, csak az iszonyatos erejű lökést. Valahogy röppályán maradunk. A lótuszevők olvadt alumíniumcseppekké válnak, és elpárolognak. Mindent betölt a termonukleáris detonáció mennydörgése.

Aztán semmi. Kijutunk az űrbe. Csönd van.

2031. október 30. 20:44 RC-908 körüli pálya

Dokkoltunk. Beírtam a komputerbe a Földet. Öt év, és otthon vagyunk. A Dreyfus-hiperhajtómű egy perc múlva aktiválódik. Sophie már az alvókabinjában ül, bekapcsolta a fentanilpumpáját, kimerült, csukva a szeme, alatta sötét foltok.

Könnyű pamutinget veszek. Lefekszem. Csikorog a fogam a dühtől, de el fog múlni. El fog múlni.

2033. január 09. 07:41 A Föld felé

Fél napja történt. Hirtelen magamhoz tértem. A monitor szerint még félúton sem vagyunk. Kikászálódtam az alvókabinból. Szörnyű köhögés vett rajtam erőt, de legyűrtem. Eleredt az orrom vére, fekete csöppek estek a titánpadlóra.

A földön Sophie ült, illetve ami maradt belőle. A haja kihullott, a fogai kihulltak, bőre csíkokban felhasadt.

Az elmúlt két évben végig ébren volt.

Azt mondta, egy dolgot kér. Sokadikra értettem csak meg, mert a nyelve csontszáraz volt, lágyan hörgött, de megértettem.

Előkotortam a zsebemből a tartalék ciánkapszulát, óvatosan az ínyére helyeztem, és csendben rányomtam az alsó állkapcsát. Összecsuklott. Sokáig ültem én is ott a földön vele, a fejét tartottam, aztán felálltam.

Űrutazás

  • 451
    Kéne
  • 215
    Nem kéne

Gondolkozom, kikapcsoljam-e a Dreyfus-hajtóművet.

Minek? Hírvivőkre szükség van. Csinálok egy biztonsági mentést a kommunikátoron.

Előveszem a saját kapszulámat is.

A haladás nem állhat meg. Soha nem állhat meg. És ahol fát vágnak, ott hullik a forgács.

Allez les Bleus!