A sok genfi újdonság között szinte elveszett az elmúlt hét legfontosabb híre: már a Toyota is kormányzati segélyért kuncsorog. Angela Merkel kancellár szerint az Opel túlélése vagy bukása nem kritikus kérdés a német gazdasági rendszer szempontjából. Közvetlenül nagyjából 25 ezer embert foglalkoztatnak, de egyedül Németországban úgy félmillió munkahely köthető az Opel működéséhez. Mi a rendszerkritikus, ha nem ez?
A Toyota sem éli túl a hitelválságot, ha nem kap egy kis
áthidaló segélyt a japán kormánytól – robbant a híratombomba
a múlt heti genfi újdonságözönbe. Volt is belőle nagy felhördülés,
főleg Amerikában. De miért pont ott? Amikor a detroiti hármaknak
nyújtandó segélyről vitázott az amerikai törvényhozás, többen is
hangosan ellenezték a lépést. A főleg demokrata párti
szenátorok azokat a déli államokat képviselték Washingtonban,
ahová az ázsiai és európai autómárkák telepítették amerikai
gyáraikat.
Persze nem ezzel indokolták ellenállásukat a GM, a Ford és
a Chrysler megmentése kapcsán, hanem azzal, hogy az amerikai
gyártók saját maguk tehetnek a gondjaikról, például mert nem olyan
autókat gyártanak, amilyenekre az amerikai vevők vágynak.
A pénzügyi segélyezés egyébként is a kapitalizmus és
a szabad verseny megcsúfolása, szinte az államosítással azonos, az
meg ugye a kommunizmussal ér fel. Ez a kijelentés pedig még
a niggerezésnél is élesebben elutasított káromkodásnak számít
a mai amerikai közéletben – pedig erre most nagyon figyelnek.
A Toyota pénzügyi részlegénél hiányzó 2 milliárd dolláros segély
sokkal kevesebb annál, amit a detroiti hármak kértek – és kaptak –
az amerikai államtól. De nem is ez a fontos, hanem hogy még
a legnagyobb-legszebb-legügyesebb-legfelkészültebb márkának is
szüksége lehet a segítségre, ahogy európai példák is mutatják.
A Saab már csődvédelem alatt áll, a GM további európai
részlegei, az Opel és a Vauxhall pedig a német és az angol
kormánynál kilincsel további pénzekért. Nincsenek jobb helyzetben
a francia gyártók sem, ők is jártak már Nicolas Sarkozy-nél, és
szinte csak idő kérdése, hogy mindenki sorra kerüljön. Az viszont
egyáltalán nem mindegy, ki mennyi segélyt kaphat, kitől, és főleg mire.
Még az autógyárak vezérei is megosztottak a kérdésben.
A már rutinos kuncsorgók, mint a GM-vezér Rick Wagoner, vagy
európai helytartója, Carl-Peter Forster persze azt mondják, hogy ha nem
kapnak segélyt, annak beláthatatlan és visszafordíthatatlan
következményei lesznek. Például ők is elvesztik eddig jól fizető
állásaikat. Persze nem ezt mondják, hanem inkább feltartott mutatóujjal
figyelmeztetnek a Lehmann Brothers példájára. Ez volt az egyik
első amerikai befektetési bank, amely tavaly csődöt jelentett. Ma már
szinte mindenki úgy gondolja, hogy meg kellett volna menteni őket, mert
akkor most kisebb lenne a zűr, de a Bush-kormány politikai és
személyes okokból hagyta kártyavárként összedőlni a hatalmas
pénzügyi birodalmat.
A General Motors vezetői szerint hasonlót kockáztatnak
a különböző országok vezetői, ha hagyják a nagy autógyártókat
csődbe menni. Erősen nézőpont kérdése, hogy sajnos vagy szerencsére, de
nagyon kevesen értenek velük egyet. Ott van mindjárt a német
kormány, élén Angela Merkel kancellárral, aki szerint az Opel túlélése
vagy bukása nem kritikus kérdés a német gazdasági rendszer
szempontjából. Közvetlenül nagyjából 25 ezer embert foglalkoztatnak, de
egyedül Németországban úgy félmillió munkahely köthető az Opel
működéséhez. Mi a rendszerkritikus, ha nem ez? Például a nagy
pénzintézetek, mondjuk a Deutsche Bank, mondja Merkel, az ő
megdőlésük már tényleg kritikus volna, és ezt nem is néznék tétlenül
a germán politikusok.
Persze nem segít a segély odaítélésekor, hogy az
életképességet, a megvalósítható üzleti modellt vázoló tervet
a német kormány szakértői felháborodottan 217 oldalas
reklámprospektusnak értékelték. Amikor kicsit több mint négymilliárd
dollárt kérsz valakitől, lehet, hogy ennél jobb anyaggal kéne
előállni.
De nemcsak a politikusok és gazdasági szakértőik ellenzik
a kormányzati segélyeket: az egyelőre egészségesnek tűnő
konkurencia vezetői is felszólaltak ellene. A Daimler főnöke,
Dieter Zetsche és a BMW csoport irányítója, Norbert Reithofer
egymástól függetlenül, de teljesen egybehangzóan ellene vannak, hogy az
Opelnek állami segélyt folyósítsanak. Zetsche így nyilatkozott
a Financial Times német kiadásának: „Minden iparágnak szüksége van
strukturális átalakulásokra, és ez olyasmi, amit nem szabad
a kormányoknak befolyásolniuk”. Reithofer kontrája: „Megértem (a
kormányzati segélyeket), ha pénzintézetekről van szó, mivel ezek
a gazdaság központi elemei. De egyébként hol kezdjük
a segélyezést… és hol lesz a vége?”
Egyetért? Vitatkozna vele? Véleményét elmondaná másoknak
is?
Tegye meg a cikk
blogposztján !
Persze az egyik vezető nyilatkozatából sem tűnik ki, hogy
hangsúlyozottan liberális gazdaságpolitikai elveiket vajon
fenntartanák-e, ha a válság továbbgyűrűzése miatt az általuk
vezetett vállalatoknak is segélyre volna szükségük. Vagy pont azért nem
szeretnék, hogy most az Opelre költsön a német kormány, mert akkor
a BMW és a Mercedes kisegítésére már nem marad pénz.
Ironizálhatunk, persze, de nagyon komoly dilemma: adjanak segélyt,
vagy sem? Aztán ez a pénz hitel legyen vagy támogatás, esetleg
részesedést vásároljon az állam, és így legyen beleszólása
a vállalat irányításába? Milyen feltételekkel adjanak pénzt, és
főleg mennyit? Nem irigylem a döntéshozókat. Egy dolog viszont
biztos: egy vállalatnál a legrosszabb magántulajdonos is jobb,
mint a legjobb állami tulajdonlás. Ezt több mint negyven év keserű
tapasztalatából mi tudjuk a legjobban.
További cikkeink
