Gyulavitéz harcba száll

2004.04.28. 11:15
Jó érzékkel delegáltuk a megfelelő embert az Astra Kupára: Gyulavitéz már az első edzésen fejreállt a versenyautóval. Ilyesmi a biztonságos pályának számító Hungaroringen igazi bravúr, de kiváló szerzőnk így sajnos nem szerepelhet az első futamon. A versenytársak egyelőre fellélegezhetnek. - főszerk. -
csik.jpg

Tizenegyedik éve már, hogy van márkakupánk, ami felettébb örvendetes tény. A gyorsasági szakág hagyományai régebbre nyúlnak vissza, az Astrák mégis áttörést hoztak a sportág történetében. Furcsán hangozhat, hogy amikor Porsche, BMW és Mercedes túraautók csatáznak egymással, én egy 100 lóerős kisautóval kapcsolatban beszélek áttörésről, pedig komolyan gondolom. Számomra ugyanis az autóversenyzés azt jelenti, hogy a versenyzők közel azonos technikával küzdenek, így tényleg a leggyorsabb, és nem a legjobb autóban ülő versenyző halad át elsőnek a célvonalon.

Mivel a többi kategóriában az autók közötti különbség számottevő, általában már a verseny elején több részre szakad a mezőny. Még elviekben sincs meg a lehetősége annak, hogy két-három embernél több csatázzon a pozíciókért. Nem úgy az Astra Kupában! Itt már évek óta harminc, hozzávetőleg egyforma autó küzd egymással, nem ritka, hogy akár hatan röpködnek centikre egymástól, élet-halál közt, kanyarról kanyarra. Erőből lehetetlen előzni, kizárólag a pontos kanyarvétel és némi rafinéria bevetése működhet.

Zengő Zoltán - a Mobil 1 Opel Astra Classic és a Shell V-Power Racing Renault Clio kupa általában boldog tulajdonosa - azonban nem csak a márkakupákkal alkotott maradandót. Kitalálta - jól bevált külhoni példákat követvén - , hogy indít egy versenyt a versenyben, nevezetesen a médiakupát, melynek résztvevői - újságírók, tévések - a "nagyokkal" egy mezőnyben állhatnak rajthoz. Így egyrészt mindenki remekül szórakozik, másrészt a méltatlanul elhanyagolt események szép lassan bekerülnek a köztudatba. Ennek köszönhetően egyre több néző, vagyis egyre emelkedetteb hangulat jellemzi a versenyeket.

Kicsit későn, de még épp időben derült ki, hogy idén a Totalcar színeiben is rajthoz áll majd egy versenyző: én. A hétfői szabadedzést megelőző péntek reggelen még sem sportorvosi pecsétem, sem versenyzői licencem, de még bukósisakom sem volt. Egész napos eszeveszett rohanást és némi erőszakoskodást követően azonban estére mindent beszereztem. Mondanom sem kell, milyen tébolyító lassúsággal telt a hétvége, hogyan cammogott elém ólomléptekkel a hétfő reggel, amikor a gépátvétel után végre elkezdhettem első igazi, hivatalos szabadedzésemet.

A motor még hideg, a gumik is, és bár vezettem már ilyen autót, újra hozzá kell szoknom a sziklakemény futóműhöz, meg a furcsa, kényelmesnek egyáltalán nem mondható vezetési pozícióhoz. Fontosabb, hogy a súlypont a lehető legmélyebben legyen, mint az, hogy kilátok -e, vagy sem. Még szerencse, hogy ez csak egy szabadedzés, bajban lennék, ha azonnal éles helyzetben kéne helytállnom. Mindenesetre szépen, kedélyesen abszolválom első két körömet.

A vízhőfokmérő lassacskán felágaskodik, kicsit én is kezdem már szokni a helyzetet, és gyorsítok a tempón. Szerencsére hamar visszatérnek az emlékek, így különösebb nehézségek nélkül gyorsulok fel már majdnem versenytempóra, de hát hosszú még a nap, hová siessek. Estig annyit mehetek, hogy még meg is unom, úgyhogy nem erőlködöm. Ez ám az igazi élményautózás! Semmi stressz, zavaró tényező, a forgalom is elenyésző, szinte fütyörészni támad kedvem. Nagy ritkán megérkezik egy-egy Clio, ilyenkor úriember módjára félrehúzódok, úgysem vagyunk egy súlycsoport: előbb-utóbb én húznám a rövidebbet.

Idillikus állapot. Az idő megáll, a valóság összeszűkül: csak az autó meg az aszfaltcsík létezik. A tudat, hogy a Hungaroring igen biztonságos versenypálya, tovább növeli eufóriámat. Ilyen átszellemült hangulatban úgy érzem, egyszerűen nem történhet semmilyen rossz dolog. Bár odakinn csak 15 fok van, a nap süt, aminek következtében szép lassan dögmeleg lesz a versenyautóban. Ez az egyetlen zavaró tényező. Homlokom verejtékét azonban fölfogja a tűzálló maszk, így igazából ez sem szegheti széles jókedvemet. Talán már túlságosan is átadom magam az élvezeteknek, és egy kicsit elmélázok...

Aki először merészkedik a pályára, végig kell hallgatnia, hogy az egyetlen igazán veszélyes pont a 4. - közismert nevén Mansell - kanyar. Nagyon gyors balkanyar, amit az Astrákkal negyedik fokozatban veszünk be. Nem kevés autó maradt már ott a lendülettől visszasodródva, a kanyar belső ívén lévő védőkorláthoz kenődve. Ezt nekem is elmondták, rosszindulatát meg is tapasztaltam már többször, tisztelem is kellőképpen. Mégis valahogy az történt, hogy a kanyar előtti apró kihagyás következtében későn fordítottam el a kormányt, a mozdulat így kényszeredetten nagyobbra sikerült az ideálisnál, amire az autó erőteljesen kidobta a fenekét jobbra. Nem gond, állok a gázon és ellenkormányzok, akkor semmi baj nem lehet. Hogy mindenki teljes képet alkothasson, meg kell említenem, hogy az autó sebessége a kanyar bemeneti ívén körülbelül 130 km/h. Szóval összeszedem valahogyan, de ahogy visszafelé sodródok, egyszer csak balra indul el.

Kétszer játszom el ezt a mókát, vagyis négyszer korrigálok, de a helyzetem nem javul. Egyszerre azon veszem észre magam, hogy már nem tudok mit tenni, az autó megállíthatatlanul sodródik a baloldali védőkorlátnak. Aki már karambolozott, az tudja, hogy a becsapódás előtti néhány másodperc a legszörnyűbb. Már tudjuk, hogy baj van, és azt is, hogy semmit sem tehetünk. Ez meg is történik, felkészülök a becsapódásra, de ami ezután következik, minden képzeletemet felülmúlja. Az autó olyan szerencsétlenül pattan vissza, hogy azonnal felborul, csúszik egy kicsit a hátán, majd ebben a pozícióban tehetetlenül meg is állapodik - mint valami szerencsétlen bogár.

Első reakcióm - miután konstatálom, hogy semmi bajom - menekülési kényszer. Igen ám, de versenyautóból kiszállni még vízszintes helyzetben sem könnyű feladat, nemhogy fejjel a föld felé. Először valahogy kibányászom a lábaimat, kitámasztom magam, majd David Merlinit megszégyenítő mozdulattal nyitom a biztonsági öv csatját. Képzeljük el: az autó a hátán, én a jobboldali ajtón állok, teljesen értelmetlen, görnyedt pozícióban, és próbálom kinyitni az ég, vagyis a szabadság irányába néző bal oldali ajtót.

Az edzést természetesen megállítják, engem meg - miután nagy nehezen meggyőzöm az azonnal a helyszínre siető mentősöket, hogy tényleg semmi bajom - autóstul visszavontatnak a boxba. Apró öröm a hatalmas ürömben, hogy a felismerhetetlenségig eltorzult masina még a tavalyi matricáktól díszlik, így legalább ezt nem kell helyrehozni. Sajnos nem csak a szabadedzés ért ezzel véget számomra, de a hétvégén sorrakerülő Csuka Gabona Kupát is ki fogom hagyni, mivel ennyi idő alatt sajnos egyszerűen képtelenség helyrepofozni azt az észveszejtő roncsolást, amit néhány röpke másodperc alatt vittem véghez. Ettől még azért kilátogatok, hátha el tudom lesni, hogyan kell úgy végigmenni a pályán, hogy ne boruljak fel, és a május 28,29,30-án, Pécsett sorra kerülő második versenyhétvégén már tényleg harcbaszállok. Remélem. < >