Két szemüveges kopasz áll a Váci utca elején, zsebes nadrágban, bakancsban, és egy RC-sportautót kormányoz a turisták lábai között. Kicsit később ugyanők egy RC-kamiont fotóznak a szomszédos építkezésnél, a porban hasalva. Felnőhetnénk már, Streetsta barátom!
Persze, minek? Erre a kis időre? Inkább meséljünk a többi nagy gyereknek a rádióirányítású modellek varázslatos világáról. Csak gyorsan-gyorsan, estefelé még jó lenne tankcsatázni egyet a réten, stipistopi, enyém a Sherman!
Na szóval, ez itt a reklám helye: Streetsta, azaz Sipos Zoli alagsori boltja a Váci utcában, ami a managertoys.hu weboldal, illetve a totalcar/velvet plaza webáruház révén a virtuális világban is elérhető. Streetsta nagy autórajongó, szoros barátságban a Totalcar több újságírójával. Én még nem tartozom teljesen közéjük, ahhoz előbb meg kell majd innunk egy pofa sört a Váci utca valamelyik teraszán, miután egy nagyobb RC-modellel feldíszítettük az asztalt. Hogy miként vált modellrajongóvá, sőt, üzlettulajdonossá a leendő barátom, azt keretes írásunkban elolvashatják, most kormányozzuk figyelmünket a lényeg felé.
Streetsta, azaz Sipos Zoli a nyolcvanas években fertőződött meg a távirányítású modellezéssel. Tamiyákról ábrándozott akkoriban, amik drágák voltak, de némi szigorú spórolással még épp elérhetőek - a nyugati gyerekeknek. Itthon felnőttek is alig-alig engedhették meg maguknak… A kilencvenes években lépett a tettek mezejére, amikor végre itthon is hozzá lehetett jutni RC-modellekhez, hiszen egyre-másra nyíltak a modellboltok. Persze, hogy Tamiya volt az első szerzemény, egy németországi veteránbörzén jutott a készlethez, igen jutányos áron. Az aranykor a kilencvenes években köszöntött be, amikor megjelentek a fokozatmentes, finom szabályozást lehetővé tevő elektronikus vezérlések, ráadásul pár évre rá elérhető áron, akár komplett modellekbe szerelve lehetett ezekhez hozzájutni. A klasszikus pultos-peckes távirányítókat felváltotta a pisztolytávirányító, amin a kormányzást már egy kormánykerékkel végezzük, kiteljesítve az illúziót. 2001-ben vett 35 ezer forintért egy HBX (Hai Bo Xing) modellt, ami egy arcátlan Tamiya-koppintás, ezzel már komoly szerelembe lehetett esni. A szerelem azóta is tart, csak éppen Streetsta egész háremet tudhat magáénak. Az ismert reklámszakember modellboltot nyitott Budapesten, ami nyereséget ugyan nem termel, de eltartja magát, és folyamatos munkát és boldogságot jelent a tulajdonosnak. Meg persze jó kifogás, miért is kell már megint a modellekkel foglalkozni: -De drágám, dolgozom, nem látod, hogy tesztelek?!
A modellautók önálló életre kelésének több fázisa volt. Az első nyilván az lehetett, amikor az egyiptomi kisgyerekek lónyihogást utánozva huzigálták maguk után a harci szekerek ügyes kis famodelljeit. A következő logikus lépésnek kínálkozott, hogy a macska farkára kötötték a járgányokat, és angyali tekintettel figyelték, hogyan próbál váratlan terhétől megszabadulni a megzavarodott háziállat. A modell kétségkívül mozogott, de távirányításról még korántsem beszélhetünk. Hosszú időnek kellett eltelnie, mire az emberiség felfedezte, hogyan lehet igába hajtani az elektromosságot, és feltalálta az autót, majd kicsit később a számítógépet.
A korosztályombeliek még emlékeznek a csillogó-villogó holdjáróra és más futurisztikusnak szánt elemes játékokra, amelyek már kétségkívül önerejükből mentek – neki a falnak, a szék lábának, az ajtófélfának és Morzsa kutyának, majd az akadálynál irányt váltottak, és nekiszaladtak valami másnak. (Nem vak ez a ló, kérem szépen, hanem bátor!) Ez kétségkívül haladásnak értékelhető, de a mozgás mellé hiányzott még az irányítás. Nos, végre az is megérkezett: az első távirányítókat kábel kötötte össze a modellel, így mozogtak a libazöld kocka-Wartburgok és a T-54-es tankok, amelyek lövegcsövének végén kis piros izzó imitálta a torkolattüzet.
És aztán végre – lőn világosság! ÉS LŐN: RÁDIÓ-TÁVIRÁNYÍTÁS. És az kicsinyke járgány végre nemcsak magától mozoga, de arra is mene, amerre az rádiócontroller kezelője utasítá. És lefeküde végre az Úr pihenni az hetedik napon, és az emberek önfeledten játszának azóta az fürgécske mozogányokkal. Történe ez pediglen a Krisztus utáni 1970-es évek környékén, és a fejlődés azóta sem álla meg, hanem az Úr modellezős fája virágba borula.
E fának gyümölcseit több szempontból is osztályozhatjuk. Például meghajtás szerint: vannak elektromotoros modellek és robbanómotorosok. A villanyos járgányok működtetése egyszerűbb, kényelmesebb, mondhatni higiénikusabb. Ugyanakkor a játéknak határt szab az akkumulátorok kapacitása, ami örvendetesen fejlődik, de a kívánatostól még messze van. A kisebb modelleknél már elérték az egyórás üzemidőt, de a nagyobbak még nem tartanak ki ilyen sokáig.
A féltenyérnyi kis belső égésű motorok nem benzinnel, hanem speciális, nitrometán alapú keverékkel mennek. A profik ezt általában maguknak keverik, de aki nem tudja pontosan, mit csinál, ne kutyuljon, mert könnyen motorbesülés lesz a vége. A robbanómotoros modellek szereléséhez, üzemeléséhez valamennyire érteni is kell. Ha valaki mégis ilyet vesz, mert mondjuk hiányzik a motorhang, vagy teljes illúzióra törekszik, kaphat kenőanyaggal készre kevert, különböző nitrótartalmú üzemanyagokat is a modellboltokban. A hangra a másik megoldás, hogy a komolyabb modelleket felszerelik egy olyan modullal, ami meglepő élethűséggel utánozza a motorhangot, működteti a lámpákat, az irányjelzőt, a féklámpát, és ha kell, még némi füstöt is produkál. A programozók még az indítómotor köszörülő hangjáról sem feledkeztek meg.
Kategorizálhatunk minőség szerint is. Ma már egészen komolyan kinéző járgányokat lehet kapni ócsóé, akár nagyáruházakban is. Nekünk is van egy a fiammal, tavalyelőtt karácsonykor vettük egy hipermarketben, Forma-1-es Ferrari, ülésében az 1:12 méretarányú Schumacherrel. Megy, mint állat – ezt onnan tudjuk, hogy a gyerek elvitte az iskola tornatermébe, ahol egy spontán háziverseny keretében simán megelőzte vele a többiek autóit. Azután hazahozta, és mondta, hogy olyan szép, kár lenne összetörni – az akksit kivettük (tudnám, hova tettük), és két kis szöggel felapplikáltuk a falra. Ez a nagyon rövid történet rávilágít az olcsó modellek egyik sajátosságára: ezekhez általában nincs pótalkatrész, pótkarosszéria, tuninglehetőség.
Úgy lehet használni őket, ahogyan a gyárból kikerültek, amíg valamelyik főegységük meg nem adja magát. Ezért ezeket inkább gyerekeknek ajánlják, vagy az olyan hülyéknek, mint én, akik csak a birtoklási vágyukat akarják kielégíteni. Esetleg azoknak, akik valami régi, gyermekkori sebet hordoznak – nevezetesen, hogy a kegyetlen szülők SOHASEM vettek nekik távirányítós autót, pedig a szívük szakadt meg, hogy úgy parádézhassanak vele, mint az a kurva Pistike az 5. b-ben, akit apja-anyja halálra kényeztetett.
Azt talán mondanom sem kell, hogy a játékmodellek mind elektromotorosak, és a távirányítójuk többnyire nem alkalmas a sebesség és a kormányzás finom szabályozására. Mindazonáltal nem kell lenézni ezt a kategóriát: a Tamiya, a Kyosho nagyon pipec és megbízható darabokkal bizonyítja, hogy az is lehet jó, ami (viszonylag) egyszerű.
A minőségi kategóriában csodák vannak. Mivel ezek a modellek általában modulos felépítésűek, az alkatrészeik könnyen pótolhatók, sőt, ami talán még lényegesebb a megszállottak számára: gond nélkül tuningolhatók. Szinte bármi cserélhető a motortól a felfüggesztés elemein át az abroncsokig, és a komolyabb szaküzletekben, illetve a neten rengeteg cuccot lehet kapni hozzájuk. Mint Streetsta hangsúlyozta, ebben a kategóriában az alváz és a hajtáselemek a lényeg, a karosszéria csak afféle dísz, ami hangulatot, stílust ad a járgánynak, és persze védi is valamennyire a szerkezeti elemeket. Ezek a könnyű műanyag héjak pár másodperc alatt cserélhetők, így egy vázhoz akár öt-hat féle karosszériát is beszerezhetünk, és kedvünkre váltogathatjuk. Vannak típusok, amelyek villany- és robbanómotoros verzióban is elérhetők.
Feloszthatjuk a modellvilágot méretarány szerinti kategóriákra is. A legelterjedtebbek az 1:18 és afölötti, tehát még nagyobb méretek, az 1:10 már nagyon látványos, de van még feljebb is: az ismert egykori raliversenyző, Cserkúti Öcsi például 1:5 arányú modelleket épít, amelyekkel több Európa- illetve világbajnoki címet is begyűjtött már. Újabban egyre népszerűbbek a kisebb modellek is, amelyek minősége sokat javult. A Kyosho Mini-Z sorozata (1:28) a kategória etalonja lett, de a töpörödés nem állt meg ezen a szinten: D-Nano szériájuk méretaránya 1:43, és az aprócska gépeket profi, 2,4 GHz-es távirányítóval terelgethetjük. A kínaiak megpróbálkoztak a Matchbox-méretű, kb. 1:65-ös méretaránnyal is, de ezek a kis csoffadékok elég gyorsan beadják a kulcsot.
Azután kínálkozik még egy kategorizálási mód: a járműtípus szerinti. Tehát: az RC-modellek között is találunk verseny- és sportautókat, terepjárókat, haszonjárműveket, nosztalgiamodelleket, sőt, tankokat is (meg persze repülőket, helikoptereket és hajókat, de az most mindegy). Van, ahol az erő és a sportteljesítmény számít, van, ahol a minél élethűbb megjelenés, beleértve a hangeffektusokat is. Egyre népszerűbbek mostanában a katonai modellek is, különösen a tankok, amik, akárcsak az igaziak, lánctalpaikkal átkelnek árkon-bokron, és lőni is lehet velük, mint az keretes írásunkból kiderül.
Tankkal a parkban
A hadimodellezésnek hatalmas rajongótábora van, ami jól mutatja az emberiség perverz természetét. Kézenfekvő volt, hogy a tankmodellekből is készüljenek távirányítós verziók, amikkel nemcsak manőverezni, de lőni is lehet, így akár méretarányos háborúkba is bocsátkozhatunk a haverokkal.
Az RC-tankok képességei bámulatra méltóak: a felszín egyenetlenségeit rugózó futómű egyenlíti ki, gumi- vagy szemenkénti lánctalp biztosítja a tapadást, mozgatható a lövegtorony, a löveg süllyeszthető és emelhető. Sőt, egy hangszóró is van a harckocsiban, így a tankok mozgás közben lánctalp-zörgést hallatnak, a géppuska elsütőgombját a távirányítón megnyomva egy rövid sorozat hangját hallhatjuk. Természetesen az ágyút is el lehet sütni: ekkor ágyúdörgést hallunk, a löveg hátrasiklik, és a harckocsi is hátrahőköl a nagy erőtől.
Az airsoft ágyúkkal felszerelt tankokból 6 mm-es műanyag lövedékeket lőhetünk ki, de akár infravörös fénnyel is lőhetünk az ellenségre. Minden tank egy infra jeladóval és egy érzékelővel van felszerelve, a bekapott találat nyomán a tankból robbanás hangja hallatszik, a harckocsi megrázkódik, és villogó fények jelzik a találatot. Minden harckocsi számolja a kapott találatokat, hat találat után végleg kiesik a játékból. A tipikus méretarány az 1:24, de vannak nagyobb tankmodellek is. Szinte az összes híres típus beszerezhető a T34-től a Tigrisen át az Abrams-ig. Ha lehasalunk a fűbe, és fél szemmel, közelről nézzük ezeket a modelleket, olyan élethűen mutatnak, hogy miközben mély mormogással felénk csörtetnek a gyepen át, azon morfondírozunk, hová is tehettük a páncéltörő gránátvetőnket.
Tudom én, mi érdekli még Önöket: az ár és az elérhető sebesség, no meg hogy hol lehet ezeket a kütyüket úgy istenigazából meghajtani. Ha lapoznak, Kedves Olvasók, ez is megtudják.
