Meghülyül az ember vénségére

2009.12.29. 07:47

Elmondom, hogy egy ilyen meggondolatlan lépésnek mik a lélektani rugói. Szép nyári alkonyat volt, békésen üldögéltem a kertben, kezemben egy jegeskávéval. A Nap hirtelen lebukott a vén eperfa lombkoronája mögé, és az aranyló ragyogásban eszembe villant hirtelen, hogy rövidesen, vagy kicsit később, vagy még későbben, de történelmi léptékkel mérve akkor is durva gyorsan meg fogok halni. Ötven körül nem árt hozzászokni ehhez a gondolathoz.

Bakancslistát írni lusta voltam, nem akartam otthagyni az égi színjátékot, a kávéscsésze is félig volt még – meg különben is, ahogy gyorsan lefuttattam életem klipjét, rájöttem, hogy megvolt nagyjából minden, amit az ilyen listákra fel szoktak írni, beleértve a maláj kurvákat is. De azért ebben a korban mindenkin kitör a kapuzárási pánik, és el kéne dönteni, hogyan is éljen, amíg az a kapu halk kattanással, vagy hatalmas döndüléssel be nem csukódik végleg. Sokan fiatalabb vagy egészen fiatal nőkkel bútoroznak össze ilyenkor, akik aztán jól lehúzzák őket. Átégettem magamon ezt a problémát, kéremszépen, mint Besenyő Pista bácsi az otthonszülést, aki ilyenre vetemedik ijedtében, az nemnooooormális. Nő tehát elvetve, de ahogy ott tespedtem a kertben, a lelki szemeimmel megláttam saját magamat, amint egy öreg autót vezetek, lassan, lazán, ínyenc módra kiélvezve minden métert, ugyanilyen alkonyati ragyogásban. A kocsi körvonalai még bizonytalanok, csak annyi biztos, hogy 60-70-es évekbeli, és kétajtós, feltétlenül kétajtós. Valami kupéféleség. Kabrió nem kell, arra ott a Tramp, aki annál kabrióbbat mutat, igen ügyes ember lehet.

Kortyoltam egyet a csészéből, és igyekeztem finoman elhessenteni ezt a képet, de ekkor belehasított a felismerés, hogy még ha valami irdatlan csoda folytán meg is érem a nyolcvanat, teljesen bizonytalan, hogy meddig engednek még a doktorok és a rendőrök autót vezetni. Világos, hogy nincs sok idő az efféle léha szórakozásra! Használtautós oldalak böngészése kezdődött, típusok tűnnek fel és el, Volvo P1800, Datsun 280Z, BMW 6, VW Caddy pickup, amerikai vasak, Mini Morris.

Persze, szinte mind jóval drágább annál az egymillió forintnál, amit az Ignisem lecserélésére gyűjtöttem össze, így a böngészés megmaradt jó játéknak. Egészen addig, amíg bele nem botlottam egy sárga Merci SLC kupéba, ami nem volt sokkal drágább egy millkánál, és a fotókon egészen jól néz ki.

Soha életemben eszembe nem jutott, hogy nekem egy szögletes, furcsa színű Merci kellene. A BMW-k jobban bejönnek, volt is egy 1977-es 320-as cápaorrúm, amit anyagi megszorultság miatt eladtam, a fiam azóta is korhol érte, amikor csak eszébe jut. Ez volt az egyetlen kocsi eddig, amit megsirattam. Na de mára a hasonló korú BMW-k majdnem mind szétrohadtak, amit meg talpra állítanak, sok pénzért próbálják elsózni. Legyünk őszinték, a Mercedes akkoriban több és jobb anyagot tolt az autókba, és ez meg is látszik a sokkal népesebb veteránállományon.

Szóval, megláttam a sárgaságot, és egyre kíváncsibb lettem, milyen lehet élőben. Legelőször is kimentem a garázsba, körbejártam az imádott Ignisemet, és azt mondtam neki: – Ha öt évet kibírtál velem zokszó nélkül, kibírsz másik ötöt is, ugye? Ő némi gondolkodás után határozottan bólintott. Visszaültem a számítógép mellé, és elküldtem a linket a Mercedes-guru Csikós kollégának, amiből terebélyes belső levélváltás kerekedett. És miután a szerkesztőségben mindenki uszított, hogy azonnal vegyem meg (a kibicnek semmi se drága), fogtam magam, és egy szép kánikulai napon elautóztam Mercinézőbe az ország másik végébe, Bajára.

Tessék figyelni, mert most következik a Hogyan nem szabad használtautót venni? című oktatóprogramunk! Az első, elképesztő hiba, hogy különösebben utána se néztem az autótípusnak. Időm se volt rá, meg úgy voltam vele, hogy majd elmélyedek a kérdésben, ha tetszeni fog, amit látok. Indulás előtt Csiki, ez a lelkiismeretes, drága ember küldött nekem egy listát, hogy mit figyeljek meg jó alaposan a gépen. A második hiba: a listát kinyomtattam, majd otthon hagytam, ahogy azt a másik tanácsadó írást is, amit a netről töltöttem le. Bajára érve gyorsan megtaláltam a címet, és a tulaj már nyitotta is a garázsajtót. Bent állt egy nagyon-nagyon sárga, nagyon hosszú, nagyon széles és nagyon lapos autó, első benyomásra olyan volt, mint egy ananászos palacsinta. A gazda beült a palacsintába, és kifarolt az útra, azután egy szép kanyargós úton elgurultunk egy szép sárga templomig.

Az Ignis után bármilyen Mercedesben utazni sokkszerű élményt jelent: békésen duruzsol a motor, előzékenyen vált az automata, az úthibák egyszerűen eltűnnek, nem nyisszan, nem reccsen semmi, az ember úgy érzi, hogy talán mégsem ananászos palacsintában, hanem inkább egy hajóval keresztezett tankban ül. Szóval, egy Ingis után az ember bármilyen Mercit megvesz, ha nem vigyáz. Sőt, ha vigyáz, valószínűleg akkor is.

A templomnál félreálltunk, akkor kellett volna következnie a szigorú szemrevételezésnek, ami jó, ha felében-harmadában sikerült. Láttam, hogy vannak kisebb sérülések a lökhárítók gumibetétjein – de ez várható volt. Láttam, hogy az első ütköző kicsit csálén áll, de gondoltam, hogy biztosan nem nehéz beállítani. Így az ütközőkön nem ütköztem meg egyáltalán, főleg, hogy a krómozásuk még elég tisztességesen festett. A beltér már útközben elvarázsolt, alig láttam kopásnyomot, a kellemes bézs miliőben otthonosan éreztem magamat, jólesően elnyújtózva a szövet-műbőr kombinációval kárpitozott üléseken. Csiki listájáról annyi rémlett, hogy a karosszériát laposan át kell nézni, találtam is egy csúnya pörsenést a baloldali A oszlopon, egy diszkrétebbet a hátsó ablak aljánál, meg féltenyérnyi kopást az egyik dísztárcsán, de azt például már csak később, itthon vettem észre, hogy a bal első sárvédőn hólyagosodik felfelé a festék. Az is kiderült, hogy a kerékíveket, a küszöböket már javították, és körbe is festették az autót, de 35 évesen előfordul az ilyesmi, ha az észak-német telet nem a garázsban, hanem az utakon tölti az autó.

De például a kocsi alá nem másztam, értő szakemberhez átvizsgálásra nem mentünk, és borongós arccal sem kötekedtem mindenért, hogy lejjebb nyomjam az árat – ezek már a negyedik ötödik és hatodik hibák. A tulaj elmondta, hogy nem működik a központi zár, a motoros antenna, az autórádió kazettás magnórésze, és mutatott egy rejtett rozsdafoltot a csomagtartóban, de különösebben ez sem rendített meg.

Visszafelé én vezettem, üdvözült arccal forgatva az irdatlan átmérőjű volánt, majd további vizsgálódás helyett letelepedtünk a terebélyes diófa árnyékába, ittunk egy jó kávét, és elbeszélgettünk az élet kis és nagy dolgairól, szakmákról, házépítésről, nőkről, az egri borról és a bajai halászléről, Szerbiáról és Montenegróról. Na jó, hát megveszem, mondtam szinte mellékesen, az eladó rábólintott, ugyancsak szinte mellékesen. Csak úgy a hangulat meg a hecc kedvéért alkudoztunk kicsit, aztán megittunk egy jéghideg ásványvizet a kávé után, és én átadtam negyvenezer kemény forintot foglalóba, miközben elhatároztuk, hogy 2010 nyarán együtt elmegyünk az albán hegyekbe túrázni. A múltkor végigasszisztáltam, hogyan vesz meg Gőzsy Kati egy kis Nissan Micrát 300 ezer forintért, miként borítja ki teljesen az eladót, miként viteti szervizbe a kocsit, és hogyan huzakodnak a végtelenségig 10 000, azaz tízezer forinton, és végképp beláttam, hogy autónepper se leszek már a mostani életemben.

Náh, ott tartottunk, hogy hazajöttem, és miközben Csikivel az autó állapotáról mélezgettünk, nekiláttam megkeresni a rejtett motivációt, hogy miért is pont ez a kocsi kell nekem, már azon túl, hogy meghülyültem vénségemre, kapuzárási pánikból kifolyólag. Mert ugyebár azt tudjuk, hogy véletlenek nincsenek. Tu ne me chercherais pas, si tu ne me possedais – nem keresnél, engem, ha nem lennék benned, írja Pascal. Kell legyen valami bevésődés a mögött, hogy végül pont erre az SLC-re indultam rá.

Eszembe jutott, hogy vannak nekem a padláson régi műszaki magazinjaim, gyerekkoromból. „Technikai érdekességek a világ minden tájáról”, ez volt a sorozat címe, negyedévente jelent meg egy újabb szám, könyv formátumban, több mint 200 oldalon, építészettel, lakáskultúrával, elektronikával, híradástechnikával, modellezéssel és persze motorokkal és autókkal. Kisebb hírek forró nyomain haladva az 1972/2. számban (ára: 10 Ft, de én 6-ért vettem antikváriumban) rátaláltam a lényegre, egy háromoldalas cikkre: „Mit tud az új Mercedes?”. Mi, a Zsigulik és Trabantok világában élő, a puha diktatúra bársonyos igája alatt senyvedő olvasók megtudhattuk, hogy az SLC formáját szélcsatornában kísérletezték ki, hogy még az ajtók belseje is fűtött, ja és hűtött is, merthogy az autó légkondival is rendelhető. Meg hogy a tengelyekre eső súlyelosztás 50-50 százalék, a kétkörös fékberendezés blokkolásgátlóval szerelt. Legfőképpen pedig, hogy az új kupé a nagyteljesítményű sportkocsinak és a kényelmes limuzinnak szerencsés kereszteződése. Nyilván keresztezést akart írni a szerző, ez tehát az autós újságíró klasszikus freudi elszólása volt. A mellékelt gyári fotókról az is kiderült, hogy „álló helyzetben is rohanni látszik ez a Mercedes coupe”.

Képzeljünk el egy 14 éves fiút az akkori miliőben, amint ezeket olvasgatja, és még inkább, ahogyan az elmosódott, fekete-fehér képeken a nyúlánk formájú kétajtóst nézegeti, amelyik állva is rohanni látszó formájával fényévekkel megelőzte a létező cocilizmus alig létező autóit. Akkoriban teljesen valószínűtlennek tűnt, hogy egyszerű magyar embernek bármikor is lehet ilyen gépe, de hát merjünk nagyot álmodni, ugye.

A másik bevésődés tizenöt évvel későbbről való: egyszer az olasz barátném meglátogatott a holland pasijával, aki egy környezettudatos vízmérnök volt. A tudatosságát odáig fejlesztette, hogy minden hollandus kánonnal szembe menve nem nyírta a gyepet az udvarán, ahol is pár év alatt egy borzasztó gazdzsungel burjánzott el, a pedáns szomszédok legnagyobb bánatára. A zöldséget úgy termelte, hogy a palántákat beleültette a bozótba, így a paradicsomnak is meg kellett küzdenie a túlélésért. Nos, Wout barátom a közlekedésben sem ismert tréfát: egy négyajtós Mercivel járt, ennek az SLC-nek a kortársával, aminek pont ugyanaz, a gyári marketingesek által szaharasárgának elkeresztelt színe volt, mint most az enyémnek. Volt neki egy donorautója is, ami ott rohadt a méteres gazban, ha kellett valami alkatrész, kibányászta belőle, és átszerelte. Daciából átülni egy Mercedesbe szintén igen mellbevágó élmény volt, és az életre szóló pozitív bevésődés a színre is kiterjedt – hát ezért nem menekültem el az egyáltalán nem kupés színt látva. Sőt: nekem ez kifejezetten tetszik, merthogy jó volt Wout nagyon sárga Mercijében ringatózni.

Miután így kiderítettem, hogy SLC-t venni megokolható, már-már sorsszerű számomra, a tettek mezejére léptem, és pár nap múlva elhoztam a járgányt. A bajai nagy diófa alatt elintéztük a formaságokat, és megint nem ettünk halászlét, csak beszéltünk róla, én pedig elindultam hazafelé, többnyire sokadrendű mellékutakon. Furcsán festett a GPS az öreg autó szélvédőjén, és még furcsábban festhetett az öreg autó, amint valamelyik alföldi kisvárosban (esküszöm, fogalmam sincs, hogy melyikben) már ötödször ment körbe egy olyan frissen épült szupermarketen, amit az elektronyos térképre még nem vezettek rá.