A Honda City nem volt valami hálás téma, csak egy-két szögből mutat valahogy szegény - cserébe igazán hasznos jószág - de nem ezért szívtunk vele hatalmasat, amikor a fotózásra került a sor. Május végén kaptam az autót, és az első délután elcsesztük az időt háttér-keresgéléssel, úgyhogy lőttünk egy rakás használhatatlan, zajos és sötét képet, naplemente előtt fél órával. Maradt a következő délelőtt - persze vakító napsütéssel, nagy csillanásokkal az autón. A külsőknél még csak kitrükköztük valahogy, így legalább minden ötödik kép jó lett, de a belsők fotózásához kellett valami árnyékosabb zug. Bejártuk fél Budaörsöt, mire megtaláltuk. Tökéletes: homogén háttér, elegendő, de nem túl sok fény, csakhogy épp az egyik helyi áruház mozgássérült parkolójának közepére kellett beállni. Szerencsére a kutya sem járt arra, és fél óra alatt végigkattintgattuk a fontosabb részleteket, de azóta is szégyellem magam.

Fotó: Andróczi Balázs

Sokszor komoly gondot okoz, hogy hol találjunk jó hátteret - főleg akkor görcsöl rá az ember a témára, ha kevés az idő, mint egy sajtóúton. Legyen érdekes, de ne nyomja el a témát, váljon el jól az autótól, de ne legyen zavaros. Ez volt a legnagyobb probléma a Škoda Superb Combi sajtóúton is, amit pedig a csodálatos Lago Maggiore környékén tartottak. A szép táj azonban nem adott jó hátteret: mindig belógott egy lámpaoszlop vagy szalagkorlát, de sokszor előfordult, hogy egyszerűen nem lehetett leparkolni a megfelelő helyre. Egész nap helyszínt kerestünk, mégsem nem lettek igazán szépek a fotók. A megoldás az utolsó pillanatban, alkonyat előtt két órával zuhant az ölünkbe: egy félkör alakú, sárga és narancs sorház, a közepén udvarral. Mint a mesében.

Fotó: Andróczi Balázs

Szegény Nissan Note sehogy sem nézett ki a fotókon. Pedig találtunk helyet, a kora őszi fények is kellemesen lágyak voltak, erre akárhogy fotóztam, csak egy ügyetlen doboz maradt. Túl magas, keskeny, bugyuta. Csak fél óra után jöttem rá, hogy a nagylátószög az egyetlen megoldás: egy kis halszem-perspektíva a 17 mm-es végállásban, egy picit alacsonyabbról, és rögtön meglátni a dögöt a békapofában.

Fotó: Andróczi Balázs

Mindkettő csámpásan áll, mindkettőnek szomorú lóarca van, s mindkettő olyan, mintha egy Austin Powers-film díszlete lenne. Íme a Goodwood Revival egyik manökenje, valamint a Scootacar szükségautó. Utóbbi a jobb oldali.

Fotó: Csikós Zsolt

Még mindig Goodwood. Több tucatnyi fotót elő tudtam volna venni abból az anyagból, ha valahol, hát ott lehetett jó képeket készíteni. De a versenyfotók bent vannak a cikkben, aki akarta, véresre lapozta már őket, nem akartam ide tenni belőlük. Ezt a képet azonban nem hagyhattam ki. A világ húsz legértékesebb veterán versenyautója közül az egyik legismertebb, a Scuderia Serenissima „Breadvan", azaz a Volpi gróf által Ferrari-mérnökökkel építtetett, Ferrari 250 GT-technikájú, GTO-verő kocsi. Áll a bokszban, bedöglött motorral a futam után, csomagtartójában evianos ládával, tetején polifoamokkal. Így is van ez rendjén, ettől lesz az egész meghatóan valódi, valószerűtlenül más kultúrából való.

Fotó: Csikós Zsolt

Számomra ez volt az év talán legérdekesebb tesztautója, mindig vágytam rá, hogy beleülhessek, vezethessem. A tulajdonos meg csak úgy, odaadta, mi elmehettünk csapatni a Vályival. Persze nem bántottuk a járgányt, ahhoz borzasztóan szép volt. Nézzék csak ezt a részletet, hát nem gyönyörű?

Fotó: Csikós Zsolt

Ilyen autó pedig nincs is. Hiszen nem is autó, hanem busz, és mindössze kettő készült belőle valaha. A Finta által tervezett Mávaut-Ikarus városnéző busz csoda, hogy még létezik, minden oka meglett volna rá, hogy eltűnjön a múlt (és az olvasztótégelyek) bugyraiban. Utazni rajta kiváltság, hiszen új korában is csak valutáért lehetett. Én meg ott lehettem szinte az első lépéseinél az újjáéledése után. A tulajdonosa kiváló figura, a legjobb autóőrült fajtából, a fotózáshoz még a helyszíneket is leszervezte előre, behajtási és fotózási engedéllyel, natürlich. A tatai sziklakertes fotók jóságát tehát nem is a fotósnak és a gépnek, hanem neki kell köszönni. De ez azért aranyos.

Fotó: Csikós Zsolt

Szegény Jimi kapott hideget-meleget azért, hogy átalakított egy tizenkettő-egy tucat fekvőlámpás kupét valami egyedivé. Az olvasók többségének nem jött át a finom megoldások és a brutalitás egészen valószerűtlen egyvelege, ami ezt az autót jellemzi. Jimi rajong a festészetért, a muzeális bútorokért, tudása e két vonalon kimeríthetetlen, bár kevesen tudják róla, mert igen halk szavú, szerény csávó. Az évtizedek alatt összegyűlt infók aztán összeálltak a fejében, és egy ilyen autót szültek. A motorháztető és a csomagtérfedél bőrös, a belső tér krémszínű, a fényezés matt, ám a hajdan volt krómok csillogó, fémes fekete lakkozásúak. Ezt az autót nemcsak nézegetni lehet sokáig, de tapogatni is különleges élmény. Mind emellé jár a mad maxes három-három kipufogó, a brutál hang és a széles papucsok az átalakított kerékjáratokkal - ez a Mercedes döbbenet. Pláne, amikor a Budai Várral szemben csörtet a domboldalon.

Fotó: Csikós Zsolt

Az ungarische városi folklór és a japán autós szubkultúrából merítkező, dél-koreai divatautó csodás színharmóniája. Még jó, hogy szinte fehér volt az összes fal, máshogy nem jött volna ki ilyen jól.

Fotó: Csikós Zsolt

Még mindig ez a világ legjobb retróautója, benne is van a kedvenc öt kocsimban 2009-re. Fotózni is imádtam, pedig ködös volt az idő és hideg. Ám a viszonylag zárt, elegáns Zuglói Sportcentrum portáján a telefonba elég volt egy köhintésnyi kérés, és maga az igazgató bólintott rá, hogy bátran fotózzak, akár órákon át. Ugye, mennyire hiteles a helyszín az autóhoz?

Fotó: Csikós Zsolt

Ez a saját autóm, de nem hagyhattam ki, meg egyébként is, a kép egy Belsőség-posztban szerepelt. Ez volt a kicsi Bianchi első hosszabb útja nagyjából húsz év óta. Bár a restaurálása évek óta megvolt, a motorja csak nem akart összeállni, de Tóth Gabi barátom segítségével most már gyönyörűen ketyeg. Első bejáratós útján, még márciusban csak valahová Budapestre akartunk behajtani Katival, a feleségemmel, de annyira élveztük az autózást, hogy meg sem álltunk Esztergomig. A képet egyébként a fillérekért, használtan vett Panasonic Lumix LZ3-asommal készítettem, ami külön diadal. A kabátom persze tiszta kosz lett, mert a nyálkás, fagyos földön fetrengve tudtam csak megkapni a kívánt perspektívát, hiszen az autók általában alulról fotózva néznek ki jól, pláne, ha egy bazi bazilika van a hátterükben. A Bianchi pedig kicsike, ezért még lejjebb kell tenni a gépet. Konkrétan a földre.

Fotó: Csikós Zsolt

A ráncfelvarrott Mazda BT-50 pickup teszteléséhez a gép rusztikus jellegéhez illő környezetet kerestem, így kötöttem ki Mezőkövesden, ahol a Hadas városrészben az utolsó pillanatban még sikerült megmenteni néhány régi matyó parasztházat. Ezt csak érdekességképpen mondom, meg azért, hogy aki arra jár, nézzen szét, mert ez a kép pont nem ott készült, hanem pár utcával odébb. De a krómozott kilincsben tükröződő látkép így is tipikus vidéki hangulatot áraszt. Ugye?

(Canon EOS 10D, 20mm, 1/200, 13)

Fotó: Koncz János

A képen egy speciális Cadillac részlete látható: egy temetői autó ez, „funeral coach", Szent Mihály amerikai lova. Az autó funkcióját a tulaj úgy akarta érzékeltetni az egri amerikaiautós-találkozó résztvevőivel, hogy koporsó híján egy kirakati babát helyezett el a beltérben. A hölgy néhány fontos alkatrésze hiányzik, de az összhatás így sem rossz.

(Canon EOS 10D, 17mm, 1/125, 5,6)

Fotó: Koncz János

Az idei Oldtimer Expo egyik különleges és különösen jó hangulatú programja volt az, amikor Kern András felolvasta Csikós kolléga nosztalgiát és öniróniát keverő írását a Rolls-Royce-tesztelésről. Az irodalmi happeninget képvetítés színesítette: a háttérben épp a Totalcar két tagja, Bende „Tibby" Tibor és a szerző, Csikós „Csiki" Zsolt vallják be... Hogy mit, is, arra már nem emlékszünk. Arcukon látszik: az autós újságírás embert próbáló meló, amely erősen megviseli művelőit.

(Canon EOS 10D, 70mm, 1/90, 3,5)

Fotó: Koncz János

Az Oldtimer Expo másik nagy eseménye volt a Mini ráncfelvarrott kabriójának leleplezése. A meghívott vendégek és a beszökött látogatók szinte megrohamozták a kétségkívül impresszív drágaságot, és olyan táncot lejtettek körülötte, mint a bibliai történetben az aranyborjú körül. Több spiritualitást, kevesebb autót! - mondanám, de úgyse venne komolyan senki. Szerencsére Mózes nem szerepelt a meghívottak között, különben könnyen úgy járhattunk volna, mint az Ószövetségben, amikor is a dühre gerjedt törzsfő az aranyborjút összetörte, porrá zúzta és megitatta a népével. Minit inni? Ízirájdör, öcsém!

Fotó: Koncz János

Az ott a háttérben egy Suzuki APV, ezek itt elől meg szeretkezésben megfáradt kutyák. Na, hogy ezt most hogy kapcsoljam össze szövegben... Öööö... megvan: a Suzuki APV egy baszott jó autó! Ez a praktikus egyterű tényleg népszerű Ázsiában, és legalább annyit látni belőle, Bali szigetén is, mint kóbor kutyát, így Suzukit és kódorgó ebet egyszerre ábrázoló képeket nem nehéz készíteni arrafelé. A fotózás titka egyébként is annyi, hogy a megfelelő helyen kell lenni a megfelelő pillanatban. Lehetőleg fényképezőgéppel.

(Panasonic Lumix FZ20, 26mm, 1/250, 3,7)

Fotó: Koncz János

A II. Pneumobil Verseny egyik leggyorsabb léghajtánya látható itt edzés közben az egri salakos focipályán. A járműnek két különlegessége is van: az egyik, hogy nagyon pici, a másik, hogy a többséggel ellentétben ennek jelképes karosszériát is faragtak az építői. A versenyben a szédítő 30 km/órás sebesség fölé gyorsult a versenyparipa. Aki oda lyukad ki a kép láttán, hogy valószínűleg nem a léghajtású járművek fogják letaszítani trónjukról a fosszilis folyadékokat zabáló jelenlegi autókat, hát, valószínűleg helyesen következtet. Mérnökhallgatók azonban kiváló gyakorlóterepre lelnek a Pneumobil Versenyen, ahol nemcsak a konstruktőri munkában mélyedhetnek el, de gyakorolhatják a csapatmunkát is, ami nélkül ma már egyetlen technikai fejlesztés sem születik.

(Canon EOS 10D, 145mm, 1/750, 6,7)

Fotó: Koncz János

Mindenki ismeri azt az érzést, amikor semmi se sikerül. Nos, ez egy ilyen nap volt. Így rohanvást, a lemenő nappal sikerült lefényképezni a Dacia Pickupot. Közben találtam egy székely kaput, amit persze nem hagyhattam ki.

Fotó: Hlács Zoltán

Új gépemet próbálgattam éppen, amikor Winkler meglátogatta a vízibuszos társaságot. Így, a túlpartról spontán sikerült jó pár képet lőni a vízrebocsátás pillanatiról.

Fotó: Hlács Zoltán

Valahogy ábrázolni akartam, hogy mindkét oldalra került ajtó a Transiton, és ahogy forgolódtam, hirtelen megláttam a tornyot. Sajnos a kábelek benne maradtak a képben, sehogy se találtam tiszta rálátást, de a kétoldaliság egyértelműen látszik. Meg a torony is.

Fotó: Hlács Zoltán

Gyűlölöm a fekete autókat fotózni, mert gyakorlatilag lehetetlen. Csak az segít, ha kevés a fény. Újpesten, az aluljáróban lőttem a feketeségből kibontakozó XC60-ast.

Fotó: Papp Tibor

Az év legrémisztőbb autója volt a Total Electric, a villamosított dévumatiz-klón. Balra tehát a kilowattok, jobbra a lóerők. Mind az egy.

Fotó: Papp Tibor

Átkozottul nehéz robogót fotózni. Ez a Duna Plaza oldalában készült a Yamaha robogóról, valamelyik cég csupagyümölcs hirdetése előtt.

Fotó: Papp Tibor

Ez egy gonosz kép, a Pannónia-ringről. Úgy tűnik, hogy a fehér Wiesmann egy nagy autó, pedig dehogy. Az M3-as sokkal testesebb, csakhogy ő hátrébb áll.

Fotó: Papp Tibor

Megtetszett ez a vasúti átjáró Vasban, gyorsan meg is álltam lefotózni az MF3-at. Utolsó nosztalgia a sorhatos M3-motorjával, csodálatos volt.

Fotó: Papp Tibor

Az itt-ott beázó Morgan Aero 8 mély nyomokat hagyott bennem, hátborzongató a hangja és félelmetesen erős. Ezt is a Pannónia-Ringen vezettük, de a hazaúton, már műsoron kívül még fotóztam párat. Aztán megtetszett ez a kép.

Fotó: Papp Tibor

Egy kabrióról nem lehet kihagyni a suhanós fotót. Pláne, ha januárban készült, reszkető kézzel, hidegben. Lexus SC430, az egyesek szerint semmire sem jó, V8-as kupé-kabrió. Szerintem van varázsa, bár a hátsó része picivel szűkebb, mint egy kispolszkié.

Fotó: Papp Tibor

Én és a fényképezőgép valójában sosem ápoltunk meghitt viszonyt. Hébe-hóba próbáltam ugyan fotózni, de előző munkahelyem nem követelte meg a képeket, arra ott voltak a profik.

Sajnos ez vissza-visszaüt még ma is, grafikusunk, képgurunk és bitmasterünk, Tom arcán néha még ma is felfedezem önnön múltam mély barázdáit, amikor egy-egy, általam készített képgalériával dolgozik. Bár - köszönhetően a szerkesztőség profijaitól kapott jó tanácsoknak - helyenként már látható a fejlődés.

A Peugeot 308CC horvátországi bemutatójáról tökéletesen magabiztosan jöttem haza: olyan nincs, hogy ezek a képek rosszak legyenek. Napsütés, gyönyörű kék ég és víz, még az autó színe is szép. Vezetni ugyan kínszenvedés volt a borzalmasan sűrű forgalomban, de az itiner által kijelölt útról letérve (már csak dacból is) egy hangulatos, csöndes, vízparti utcácskában megálltam a tető nélküli ház előtt. A tető nélküli autóval. Nem kellett volna sok, és a vízben végzem, de a kép megérte. A valaha kék spaletták, az autó és a tetőnélküliség, scampi, calamare és Laško pivo, hejj... Maradtam volna még egy hónapig. Fotótechnikailag messze nem hibátlan, de hangulatos.

Fotó: Vályi István

Fű, még ma is kicsit végigfut a hideg a hátamon, ahogy visszaemlékszem, milyen volt élőben először megpillantani a 3008-ast. A ganajtúróbogár-szerű crossovert ellensúlyozni kellett valami elegánssal, tán ezért is tartották bemutatóját egy helyen és időben a fent említett CC-vel.

Kollégámmal órákig jártuk a környéket, kerestük a helyet, ahol ezt az autót le lehetne fotózni, míg végül leértünk a kikötőbe, és láss csodát: egy jókora, üres parkoló! Szezon közepén, egy tengerparti városban? Ilyen nincs, le is csaptunk rá gyorsan.

Nos, nem véletlenül volt üres.

A horvátok fregattja (vagy tán aknaszedője) mögött ugyanis - ha emlékezetem nem csal - a USS Gary fregatt volt kikötve, ezért az egész mólót lezárták. Nem feltételezték azt, hogy két, a kiszáradás szélén álló magyar újságíró a körforgalmat elrontva a kijáraton hajt majd be a hajók melletti placcra.

A zord fegyveres őrség először csak bután nézett, aztán amikor elkezdtük fotózni az autót, háttérben a hajókkal, bősz rádiózásba kezdtek. Rövidesen feltűnt, hogy egyre többen figyelnek minket távcsővel a toronyból, ezért gyorsan meg is fordultunk az autóval, és a várossal a háttérben fotóztunk tovább. Eközben szinte éreztem tarkómon a lézeres irányzékokat, vártam, mikor lőnek tarkón. Aggodalmamat megosztottam kollégámmal, majd sietve távoztunk, mielőtt bilincsbe vernek. Nem aludtam teljesen nyugodtan aznap este...

Fotó: Vályi István

Tóth Zolival a nyírádi ralikrosszról tartottunk hazafelé, amikor a pályához közel megtaláltuk ezt a külszíni fejtést. Fű, de jó hely lenne fotózáshoz. Behajtani tilos, annál jobb. Zoli kirakott odafönn és leereszkedett az aljára. Csináltam pár képet, majd lényegében lecsúsztam hozzá a vörös agyagos hegyoldalon. Mondtam neki, hogy a képek ugyan jók lesznek, de vajon több tízezer év múlva a korabeli régészek mivel magyarázzák majd az emberi csontokat egy kupac fémben? Merthogy innen kijutni nehéz lesz, főként, hogy közben az eső is eleredt.

Végül sikerült, de az autót a szokottnál jobban le kellett mosatni.

Pár nappal később Zolit hívták a GM-től, ijedten kérdezték, úristen, Zoli, mi robbant fel a motortérben? Csak nem volt valami baj?

A fene se gondolta, hogy a vörös agyag összefröcsköli a motorteret is, úgy, mintha egy rénszarvascsordát mészároltunk volna le.

Fotó: Vályi István

Ó, az egyik kedvenc utam. Nem esik nehezemre bevallani, hogy nem a kicsit átszabott Grande Punto miatt. Mindig is érdekelt a haditechnika, maketteztem is bőszen, mázsányi könyvet és újságot gyűjtöttem össze az évek folyamán, nagy élmény volt egy ilyen modern hajón lenni. Bár sem AV-8B Harrier II-esek, sem F35B-k nem voltak a fedélzeten, azért ezek nélkül is rettenetesen érdekes volt minden. A gépház, a liftek, a vezérlőterem és a kapitányi híd, na meg a helikopterek és egyáltalán, ez az egész, borzalmasan hatékony és pusztító gigafegyver. Sose legyen szükség rá.

A képet pedig a Cavour mellett horgonyzó másik, fehér színű hajó tökéletesen derítette, olyan, mintha a Punto mögé lenne üvegre festve.

Fotó: Vályi István

A kis híján remekre sikerült Insignia OPC nemzetközi bemutatóján készült ez a fotó, az Opel tesztcentrumában. Egy 1912-es Opel versenyautó és egy Astra OPC. Mindkettő fehér, mindkettő gyors, ennyi a közös bennük.

Mégis, melyikkel volt nagyobb kihívás gyorsnak lenni? Nézzék csak a karosszéria vonalán túlnyúló kormányt, a fék bovdenjét, a váltókart és a diagonál gumikat. Érthető, miért ünnepelte az akkori közvélemény hősökként az autóversenyzőket.

Ma már csak szimplán őrültnek tartanánk őket. A pionírokat.

Fotó: Vályi István

Nagyon kemény út volt, az egyszer biztos. Kizárólag tető nélkül, egy szál ingben, sapkában szúrtuk végig a kanyargós osztrák vidéken. A kis Mini nagyon mokány, zúz, mint egy kokós zseb-pitbull, remekül, szinte gondolatra kanyarodik, mi pedig élveztük, még ha helyenként arcunkra is fagyott a mosoly. Persze azidőtájt, amikor a fotó készült, a többiek már régen a hotelben fetrengtek a jakuzziban, mi azonban még valahol a hegyek között égettük a benzint. Összevissza tekeregtünk, míg végül visszataláltunk a helyes útra. Na de az esti szerpentines kanyargás, figyelve, hogy szemből mikor tűnk fel egy pár fényszóró, nehezen feledhető dolog.

Hóban, tető nélkül pláne.

Fotó: Vályi István

Nem tagadom, nem volt rossz hosszú utakon a Grand Scénic, sőt, ha nem lenne az ergonómiai kavalkád, még jobb lenne, a teszt mégis emiatt a fotóhelyszín miatt maradt meg leginkább. Mondtam is Árpádnak, hogy ide vissza kell még térnünk. A Szlovákia EU-csatlakozásával megszűnt rajkai határátkelőhely igazi posztapokaliptikus díszlet. Szanaszét szórt vámpapírok, fura foltok a földön, szar és hugy mindenfelé. Könyvek, utasítások és direktívák vámtiszteknek, hogyan és hol kell cuccot keresni, reklámok, letűnt cégek brosúrái és a fogda. Érdekes.

Közben persze mindvégig azon aggódtam, hogy az instabil tetőszerkezetből mikor pottyan a tesztautó üvegtetejére egy méretes darab. Pusztulás és a modern autó képe egyben. Remek helyszín.

Fotó: Vályi István

...juthatnának eszembe e kép láttán, de mindet száműzi a cipőmbe lassan becsordogáló víz és a hosszú idők óta nem bolygatott mocsár bűzének emléke. Hol is volt mindez? Szintén Horvátországban? Azt tudom, hogy jót csapattunk a csaknem harminc kilométeres, lezárt erdei úton. Vizes cipőben. Persze a Yetivel.

A bemutatókon az autókat igyekszem mindjárt a legelején, tiszta állapotban fotózni, így a munka is megvan, aztán lehet a vezetésre figyelni, na meg tiszta lesz a kép is. Értik, tiszta, nem úgy, mint én, aki hátráltam, hátráltam, na most jó lesz, no még egy kicsit...

Aztán már csak süllyedtem a mocsárban, egye fene, azért a kép meglett.

Fotó: Vályi István

Az Erzberg Rodeo sok fényképészt inspirál. A világ egyik legnehezebb terepversenye; szenvednek a motorok, de nem könnyű a fotósnak sem. Por, sár és kövek - mégis mindegyik riporter azon igyekszik, hogy közelebb jusson a szalaggal lezárt területhez.

Varga "Alma" Ákos hazánk egyik legjobb endurósa. Ültünk a lakókocsijuk lépcsőjén és kitaláltuk, hogy csinálunk akcióképeket. Nekem csak rá kellett böknöm egy majdnem függőleges siratófalra, ő már indult is. Mielőtt legurult volna, rám nézett sisakja alól. „Egykeréken jöjjek a végén?" - kérdezte. „Persze" - válaszoltam. „A kormányt jobbra vagy balra csavarjam?" Azt hittem viccel, de nem. Pont ott és pont úgy érkezett, ahogy megígérte; ilyen az igazán profi modell.

Ha lenéznek, látják, milyen meredély volt alattunk, Alma mégis újra és újra ugyanúgy megcsinálta. Talán harmadikra lett meg ez a kép - Nikon D70 váz, Sigma 10-20 objektív, Nikon SB900 vaku meg egy vasércbánya kellett hozzá.

Fotó: Zirig Árpád

Ez nagyapám motorja. Nem nagyon tudok róla újat mondani: az 1958-as Jawa 250/353-ról már mindent leírtam. Szeretem, jobban bízok benne, mint modern gépeimben. A sikabonyi kanálishoz vittem ki fotózni. Ott nőttem föl, ott ettem vadalmát, ott pancsoltunk a derékig érő vízben. Nikon D70 váz, Sigma 10-20 objektív, Nikon SB900 - fél lábbal a csalánosban. Kibírtam, jobb volt ,mint amikor tizenkét éve a kipufogó megégette a lábamat.

Fotó: Zirig Árpád

Gondolom kitalálták, miért hívják ezt az embert Szakálnak. Motorépítő mester amúgy, egy meseszerű műhelyben találom mindig a Dunánál. Ő az, ki keveset törődik a szabályokkal, képes olyan motorokból is világszínvonalú customokat készíteni, mint egy Pannónia vagy ez a Junak.

A cikk nyomán sok rugalmatlan és elvakult veterános kiáltott rám fatvát, de az M10 szépségén ez nem változtatott. Igazán jó motor nem lett belőle, de balga az, aki egy motort a tökéletességért szeret.

A felhasznált eszközök: Nikon D70 váz, Tamron 70-200 f2.8 teleobjektív

Fotó: Zirig Árpád

Vályi Omm egy időben rendszeresen hazarángatott fotózni - szupertitkos kerülőutakon Dunaszerdahelyen szerzett tesztautókat. Annak ellenére, hogy ez a szülővárosom, nem jutott eszembe semmi jó hely, ahol autót lehetne fényképezni. Ezért többször is a bősi erőmű valamelyik oldalán kötöttünk ki.

Véletlen, de napsütést sosem sikerült kifognunk. Hogy legyen valami szín a Scirocco fölött, átmenetes színszűrőt tettem a Sigma 10-20 nagylátószögű lencse elé - szóval nem fotosop, hanem Cokin üveglap; pont úgy, mint a hőskorban.

Fotó: Zirig Árpád

A járókelők röhögtek rajtam, Csiki és Tóthzé szintén. Hason fekve kúsztam a visegrádi révnél, hogy minél jobb szögből fotózzam le a Yamaha XJ6 testvéreket. Ez ilyen munka: a jó beállítás fontosabb, mint maga a motor - ne féljünk dönteni sem, játszunk bátran a mélységélességgel. Megéri, nem?

A felhasznált eszközök: Nikon D70 váz, Tamron 70-200 f2.8 teleobjektív, Nikon SB900 vaku

Fotó: Zirig Árpád

Ugye milyen szelíden néz ki a Zündapp KS750 a fűben? Pedig a második világháború egyik legrettegettebb fogata ez. A matt panzelgrau szín, a gépfegyver, a benzineskannák a kiscserkészből is kihozzák a hódítás vágyát. Ritkán látni ilyen tökéletesen restaurált darabot, pláne ritka szerencse motorozni vele: a bokszermotor adta élmény semmihez sem hasonlítható.

A képet Nikon D70-ennel és Nikon 35 mm f2 fix gyújtótávolságú objektívvel készítettem.

Fotó: Zirig Árpád

Bende rábeszélt, hogy adjam neki a délutánomat, a volánt bezzeg alig akarta cserébe átengedni - a BMW Z4 35i a világ egyik legszórakoztatóbb autója. Mivel eleredt az eső, fedett helyet kellett keresnünk, így keveredtünk a Váci út egyik elhagyott csarnokába.

Ez a kép nem volt része a cikk galériájának, puszta szerelemből készült. Nem öregecske D70-emmel kaptam le, hanem a BKV-tól csalafinta módon megvett filmes Nikon F65-tel. Erre is a Sigma 10-20-at tettem föl, pedig nem arra való - ez a nagylátószögű lencse nem teljes kockához passzol, nem szereti a filmeset és a full frame digiket. Mégis szívesen használom, sok képnek jót tesz a keretként megjelenő feketeség, a vignettáció. A gépbe Tesco gazdaságos, amúgy cseh gyártmányú ISO100-as film volt fűzve.

Fotó Zirig Árpád