Nem vizelet… Visa lett!

Mese egy öreg Citroen Visáról

2010.06.10. 06:57
Porladnak az utcán. Egykor szent kincsek voltak, ma nyűgös problémahalmazok. Élik az utolsó napjaikat, rozsdásan, átalakítva, kamuvizsgával, kitthegyek alatt. Egyiket rövidesen bontóba viszik, a másikból filléres tuningautó lesz, a harmadikat talán megmenti valaki. Régiek, senki nem beszél róluk, mert nem elég különlegesek, nem elég szépek, nem elég öregek. Szorítunk egy kis helyet nekik. A sztorik, személyek nem valóságosak.

Fakhita szülei kongói bevándorlók voltak, de ő már Franciaországban született '54-ben. Micsoda peches lépés volt ez a kivándorlás az apjától Kongóból, hiszen hazája hat évvel később kivívta függetlenségét a franciáktól, és utána amikor a franciák megtudták, hogy honnan jött, borzasztó sokat piszkálták. Pedig ő nem is beszél máshogy, csak franciául, legfeljebb csak egy kicsit angolul, hiszen tizenöt éves koráig Marseille-ben laktak, ott meg sok a külföldi. Érdekes – úgy mondja ő is, hogy külföldi, holott őt is egész életében annak tartották. Az afrikai származásából annyi maradt meg, hogy a mai napig irtózik a bantuktól, hiszen a családja a szudáni, gyönyörű feketék közül származott. Sajnos ő nem lett olyan szálfatermetű, mint az apja, de a fekete férfiak szeretik, ha van mit fogni a nőkön, nagyon már nem is bánja.

Apja második rossz húzása az volt, hogy – miután gyökeret eresztettek Marseille-ben, és elkezdett keresni – valami rendezetlen tartozás miatt átköltöztek Provence-ba, új életet kezdeni. Provence-ban pedig a hetvenes évek elején nem akadt minőségi munka a feketéknek. Amikor Fakhita tizennyolc évesen, kiváló érettségivel munkába állhatott, két választása volt: vagy cseléd lesz, vagy pedig cseléd. Még szerencse, hogy addigra megszerezte a jogosítványt – az apjának volt egy öreg Simca Aronde-ja, azon gyakorolt –, ennyi előnnyel legalább a jobb állásajánlatok közül válogathatott.

Descoteaux-ékhoz vették fel. Családtaggá vált. Eleinte a gyerekekre vigyázott, aztán már a takarítónőt is ő felügyelte, bizalmi ember lett. Madame Descoteaux-val rajongtak a kutyákért, együtt sétáltatták a gyerekek bobtailjét, Bon-bont meg az asszonyság uszkárját, Chanelt. Sokat beszélgettek, viszonyuk nem a tipikus gazdasszonyi-cselédi volt, inkább baráti. Fakhita rendesen végezte a munkáját, nem csoda, hogy tíz évvel belépése után házvezetőnő lett.

Addig csak a majorság Peugeot 404-es pickupját vezette, amikor boltba kellett menni, meg egyszer-egyszer elvitte az Audival a gyerekeket oviba, isibe, amikor nem érték el az iskolabuszt. Azoktól az alkalmaktól nagyon tartott, az Audi erős volt, automata váltós, rettegett, hogy megkarcolja a szép, metálfényű zománcozását. De ahogy nőttek a gyerekek, szaporodott a teendő, mind gyakrabban találta magát az Audi, majd az azt követő BMW kormánya mögött. És még mindig tartott a vezetéstől, mert hiába lassú a tempó Cheval-Blanc környékén, az utak szűkek, kanyargósak, bármikor megtörténhet a baj.

A horpadt, rozsdás, öreg Peugeot más volt, azzal még ő is szerette a száguldozást, kapcsolgatta a nagy, bumszli kormányváltót, sikongatott, amikor a hátulja nagyokat dobált. Ilyenkor a gyerekkorára gondolt, ott, a marseille-i kis lakásban, amikor apja felállt a kis fehér zacskók kiporciózása mellől, kivillantotta gyönyörű, fehér fogait, és a mennyezet felé dobálta. Mindig ötször egymás után, sose többször, sose kevesebbszer. Apja precíz ember volt, Fakhita tudta, hogy fontos munkát végez. Azóta azt is tudja már, hogy miért kellett elköltözniük. Oh la-laa, a "poudre blanche", az űzte el őket, holott lett volna más munka is Apa számára. De a Peugeot-t ettől még imádta. Például, mert nem kellett rá (nagyon) vigyázni.

'82-ben, amikor Descoteaux-ék megtették házvezetőnőnek, az állás mellé kapott egy világoskék kocsit is, kellett már neki nagyon, mondták. Állítólag az volt a Citroen modern, izgalmas kisautója. Fakhitának ezt a bantu kertész jegyezte meg irigykedve, és ettől ő egyszeriben örülni kezdett az autónak. Rangja lett. És saját kocsija. Egy Citroen, ami mégiscsak francia autó, még ha kicsi is. És mégsem egy Deux Chevaux, ami meg nem autó, legfeljebb csak francia. Azokat a robotszem-műszereit mindenesetre nagyon szerette, semmilyen más kocsinak nem volt olyan, amit ismert.

Sokat járt azzal a Visával, vagy nyolc évig megvolt. Repesztett nyolcvannal-kilencvennel a guruló dombok között, ha nem esett az eső, mindig leeresztette az ablakot. Annyira átöblítette Provence a Visa-belsőt, hogy a mező illata néha már elnyomta a Citroen saját, édeskésen poros, kissé a falubeli textilboltéhoz hasonló szagát, amit Fakhita annyira nem is szeretett. Oui, még ebben is megvan a mi autóink illata, bár nem elég erős – mondogatta monsieur Descoteaux, amikor a faluban volt dolga, és nagy ritkán beült melléje. Neki láthatóan mást jelentett ez a kellemetlen szag, mint Fakhitának.

Néha aztán a majorsági karbantartó szólt, hogy el kellene már vinni szervizbe, mert valami nagyon szól a motorjában, olyankor mindig fizetnie kellett egy csomó pénzt, mindenféle olajok, meg állítások szerepeltek a számlán, Fakhita meg volt győződve arról, hogy átverik, de a gondnok állította, hogy szükség van a pénzkidobásra. Pedig Fakhita hallotta, hogy jól érzi magát a kis Citroen, szoros lelki kapcsolatban éltek, és a talizmán figura is ott csücsült a műszerfalon.

Éppen emiatt később kidolgozott egy módszert – amikor már nagyon kattogott a Visa motorja, próbálta mindig úgy elhagyni a majort, hogy a gondnok jó messze legyen, ne is hallja. Aki mellesleg egy fél-francia, fél-bantu volt, még ilyet, az effélékben végképp nem bízhat az ember. És a kattogás igenis mindig megszűnt télire, legalábbis sokkal enyhébb lett.

De alapvetően nem volt sok baj a kis Citroennel.

A nyolcvanas évek közepére Fakhita már kivehetett néha szabadságot is, három-négy napot egyben, olyankor a szintén szabadnapos többi lánnyal bepattantak a barna szövetülésre, letekerték az ablakot, kikeresték Afric Simonét az URH-rádión (mert ilyen is volt a kocsiban), daloltak, verték a ritmust, és meg se álltak a tengerpartig. De jó is volt, Fakhita akkor még centikben mérte a derekát, nem méterekben – látott is a kis Visa néhány forró jelenetet mindenféle csinos fiúkkal a Cote d'Azur szabadstrandja melletti bozótosban.

Később megjárták Spanyolországot is, amikor Descoteaux-ék mindenestől felkerekedtek az aratás végeztével, és gyerekekkel, cselédekkel, gondnokkal (igen, a bantu-franciával), kutyákkal vakációztak egy hetet Bordeaux érintésével (ahol a monsieur rendesen bevásárolt) a Costa del Solon. A Visa remekül bírta az utat, a jobb egyen az akkor új bébiszitter csücsült, hátul a két kutya lihegett. Mentek száznegyvenet is, micsoda száguldás volt az, tisztára, mint Michel Vaillant!

A gyerekek közül a legkisebbek is kirepültek a nyolcvanas évek végére, Descoteaux-ék leépítették a cselédeket, kiadták a földeket, elcsitult a nagy zaj, szerényebb lett a háztartás. Minek az a nagy felhajtás kettőnknek – mondogatta az öreg monsieur Descoteaux – igazából megvolnánk mink egy házvezetőnővel is – és itt Fakhitára pislantott – a többiekre csak azért van szükség, hogy a gyerekek otthonosan legyenek, ha hazalátogatnak.

Mivel az öreg monsieur nem vezetett már, sőt, a madame is egyre nehezebben kezelte a kormányt, rosszabbul is látott, ezért Fakhitára maradt a sofőrködés. Szívesen csinálta, addigra már vagy százötvenezer Visában levezetett kilométer, meg még vagy húszezer más autóval megtett volt a háta mögött. A Visa csak állt az egyik istállóban, már nehezen indult. Nyolcévesen egy autó ne akarjon sokat az élettől – gondolta Fakhita, jó volt, szép volt, de elkopott, ez a világ rendje. És mosolyogva a Cote d'Azur-i estékre gondolt, miközben megveregette a Citroen lemattult sárvédőjét.

Fél évvel később a monsieur eladta a Visát pár száz franc-ért egy gyanús párizsi alaknak. Tréleren vitte el a szakadt belsejű autót (hogy szeretett benne utazni Bon-bon és Chanel is...), mert már nem indult. Fakhita életében először érzett valamit egy gép iránt – ott megy a fiatalságom – gondolta, és pillanatra bevillant, hogy egy másik országban, az övéi között ma lenne sok gyereke, férje. És ugyanígy nem lenne önálló, ugyanígy nem lenne autója, mint most. Monsieur Descoteaux-t rá két hónapra elvitte a tüdőgyulladás. Fakhita többé nem hallott az autóról.

– x –

Marcel, a nepper két nap alatt rendbe hozta a romot. A kis fos, mondta rá, miközben polírozta, porszívózta, majd olajat, szűrőket, akkut cserélt, hogy egyáltalán beinduljon. Ezek a feka majmok, szétlakják az autót, csoda lesz, ha el tudom adni. De Marcel azért nem volt hülye. Tudta, hogy a vidékről feljött egyetemistáknak előbb-utóbb mindig elege lesz a Peugeot-robogókból, Velosolexekből, azokkal nem lehet sehova eljutni, vesznek inkább olcsó autót.

El is adta a kiglancolt fost egy – micsoda véletlen – provence-i kollégistának, fogott rajta egy hét alatt ötszáz franc-t.

A kollégista aztán párizsi kollégistaként használta. Először lehúzta a jobb elejét (két gumicsík leesett), aztán parkolás közben a bal hátulját (másik két gumicsík). Hogy lazán kezelje a dolgot, és kicsit hippisre vegye a figurát, felragasztott egy Rolling Stones szájat a csomagtartóra – nna, így már jó, a vállalt szakadtság menő dolog, pláne ha a hangszóróból szól a Les Negresses Vertes. A trágyaszag, mondjuk, kicsit ciki volt, de tudta, hogy az autó valahonnan onnét érkezett Párizsba, ahol ő lakott, neki otthonos volt. Csak a szobatársai húzták el a szájukat, amikor beleültek. Hogy tudta így beszívni a belső tér a mező illatát?...

Mivel egy párizsi egyetemista számára ismeretlen fogalom a karbantartás, nem telt bele egy év, és egy megszakítóhiba miatt megállt a Citroen. Fél évig parkolt utána tiltott helyen, mire elszállították. Bár az egyetemistát értesítették hivatalos levélben, hogy a bírság kifizetése után átveheti a Visát, ám annak összege pontosan a tízszeresére jött ki a mozgásképtelen autó akkori értékének. Nem kellett, zúzzák be.

Nem ez történt. Helyette elárverezték.

– x –

Akkoriban sáskaként takarították ki a frissen felszabadult kommunista országok kommandói a nyugat-európai autókereskedéseket, főleg a hulladék autókból álló készleteket vitték. Németország, Ausztria kiürült, már Svájcig, sőt Franciaországig nyúltak a beszerző-körutak csápjai. Egy Toyota-motoros Barkas autómentő vontatta trélerre pakolták fel másodiknak a Visát, nagyjából hulladék áron vette a magyar nepper. A Barkas hátán egy BMW, a vontatott hosszú tréleren még egy Peugeot 205-os utazott a Citroenen kívül. A Visa csak ráadás volt, pár száz franc-ba került, nem tűnt nagyon rozsdásnak, hátha el lehet sütni majd otthon – gondolta a nepper.

El lehetett, hiszen ha ló van, madár is jön. Százötvenezer forintért vette meg egy ember, aki bottal, sántikálva érkezett, és az volt az egyetlen szempontja, hogy könnyű legyen a kuplung. Hát – bár a nepper semmit nem tudott volna kinyögni egy ilyen szutyok védelmében – a kuplungja tényleg könnyű volt a Visának. Fél év múlva a kukában lesz ez a rom – gondolta a nepper, mire a kehes Citroent kirángatták a hátsó sorból, majd életre lehelték a murvás udvaron. 1991 őszét írták ekkor.

– x –

A vevő, bizonyos Szabó Kázmér, leszázalékolt gépésztechnikus nehezen kaparta össze a csillogó nyugati autóra a pénzt, de amióta csípőprotézist kapott, már nem bírta a Zsiguli dögnehéz kuplungját. Hetvenezerért ment el a szépen karbantartott Lada, a maradék nyolcvanezret egy év alatt tette félre. Számára kincs volt a százhatvanezret futott, lelakott Citroen. Mesélte a volt kollégáknak, amikor leültek a Tinódiban egy sörre: vettem egy nyugati autót végre, fiúk, Visa lett. Micsoda? – hördült fel erre az enyhén spicces kompánia – Vizelet?!?! Nem – magyarázta Szabó Kázmér, leszázalékolt gépésztechnikus – Visa lett! Lett ám ott röhögés...

Volt ideje, minden délelőtt lejárt a telepi parkolóba, rendbetett rajta ezt-azt. Arra hamar rájött, hogy alkatrészt szinte egyáltalán nem talál a kocsihoz, pedig eleinte borzasztóan zavarta a gumi díszcsíkok hiánya. Égen-földön nem talált, azaz valami autós boltban mondtak ilyen ötezer forintokat darabjára, de mivel összesen négy kellett volna, Szabó úrnak, a leszázalékolt gépésztechnikusnak eszébe sem juthatott megvenni, hiszen a nyugdíja nem érte el a harmincezret.

Inkább javított, amit a pincében felhalmozott készletekből tudott. Megpatkolta a hűtőventilátort, a vezetéket behozta az utastérbe, nehogy valaha felforrjon a víz. A Citroen kapott egy Zaporozsec-elosztót, azt a Ktsz-laborból ismert régi szakival, Pista bácsival alakították át ketten. Ő megtervezte a közdarabot, Pista bá mesterien elkészítette az esztergán. Két sörbe került, sok volt? Dehogy.

Fél év alatt megbízható kocsit faragott belőle, a nagymarosi telekre minden héten levitte őket anyussal. Bár a Visa kicsike, rájött, hogy végre leviheti a hétvégi házba a pálmát – Szabó úr egyike lett a korai ferdehátú-áttérteknek. Amikor ezt felfedezte, onnantól cuccolt ő a lányának, a fiának, a volt kollégáknak, sose vette észre, hogy mindenki lenézi a szakadt, már-már teljesen huzatukat vesztett ülések, a felfoghatatlanul porrá mattult fényezés, a szanaszéjjel lógó vezetékek, egyáltalán, az újkorában is siralmasan semmilyen autó miatt. Neki az is örömet okozott, hogy megmutathassa az ismerősöknek, rokonoknak – nyugati autója van, és hogy elmondhassa –, öt és féllel eljár. Szinte a szívét tépték ki, amikor az autó utolsó díszét, az első emblémát letépte valami véres kezű vandál. Ha Szabó Kázméron, a leszázalékolt gépésztechnikuson múlik, az ma már nem egy véres kezű, hanem véres torkú vandál. De legalább a dísztárcsák megvannak még, az is valami. Mindenesetre azóta a kormányt lakattal zárja.

Még Bécsben is jártak vele, amikor Jancsi unoka Koflach síbakancsot akart venni. Akkor került fel a H-betű is a puszizkodós száj mellé. Egyébként Szabó úr, a leszázalékolt gépésztechnikus, aki mellesleg a bencéseknél is tanult, ezt a szájat többször is megpróbálta óvatosan eltüntetni, de a ragasztó annyira erősen fogta, és úgy félt, hogy felsérti a gyári fényezést, hogy inkább otthagyta.

Lassan harminc éves lesz a Visa. Szabó úr, a leszázalékolt gépésztechnikus már nem sokat megy vele sehova, maximum kéthetente a mamához, a temetőbe, beszélgetni. Mindig mondogatja az unokáinak: addig vigyázok rá, amíg be nem tölti a harmincat, utána nektek adom. Nincs még egy ilyen régi Citroen az országban, én mondom. Ha megszorultok, elég lesz kivinnetek a gyárba, és André Citroen unokája személyesen ad majd nektek egy vadonatúj luxus-Citroent érte, mert ilyen még a gyári múzeumban sincs!

Ilyen cikk

  • 3471
    legyen még
  • 938
    minek kellett?

Aha, persze. Vicces lenne, ha megpróbálnák, egy bizonyos Fakhita nevű, dagadt néger öregasszony egész biztos, hogy partvissal kergetné ki őket a gyár előteréből…

Az előző vajákos sztori itt olvasható . Egy Samaráról szólt.

Egyetért? Vitatkozna vele? Véleményét elmondaná másoknak is?

Tegye meg a publikáció blogposztján!