A japánautós tragédiája

2016.01.29. 06:04

R.-nek Mazda MX-5-öse volt. Rajongásig imádta, tökéletesen elégedett volt vele, pont erre vágyott. Nirvánaszerű boldogságban átroadsterezett egy nyarat, babusgatta, ápolgatta. Másodévre már nyugtalanság kínozta. Szeretett volna foglalkozni az autóval, költeni rá, de nem volt mire. Jött a direktszűrő, a sportkormány, a nagyzene. Harmadévre már csak rontani tudott volna rajta. Elfogytak a buzulási lehetőségek, kihűlt a kapcsolat. Két évig csak porosodott a garázsban, így hát eladta, majd vett egy amerikai veteránt.

G. Mazda RX-7 vonalon mozgott. Néhány célzó lövés, értsd, fél tucat elbontott, feltámasztott, motorcserés példány után betalált a céltábla közepébe, beújított egy mókolatlan, hiteles, patinás, rozsdamentes gépet. Miután meglett a gyári rádió utolsó hiányzó kopásmentes gyári gombja, összegyűlt annyi eredeti dobozos alkatrésze, amennyi Hiroshimában sem volt 1982-ben, és a típus összes mikrofilmje megvolt már a pincében, nem tudott mit kezdeni magával. Ha kisütött a nap, megpucolta a gyertyákat, és az autó ment.

Nem látszott más kiút, mint az eladás. Hosszas vergődés következett, az egész univerzum használtautós kínálatának darabonkénti átlapozása, Porsche-álmok, plátói Nissan Z-s afférok. Végül öncsonkítással mentette meg magát a hálás Mazda: elfüstölte a motorját. A cseréhez összevásárolt két donor, az alkatrészek és üres kasznik elraktározása, a művelet lebonyolítása szerencsésen újramelegítette viszonyukat, de attól tartok, csak átmenetileg. G. már sosem fog úgy nézni az RX-7-esre, mint bimbózó kapcsolatuk hajnalán.

Z. megépítette a tökéletes AE86-ost. Hegyes belpiacos motor, ütőképes futómű, makulátlan kaszni. Valamennyi vonatkozó fórumbejegyzést kívülről fújta álmából felkeltve, pedig a hátsókerekes Corollának népes és aktív a rajongótábora. Meglett a harmonikus setup, a bukócső, az olajhűtő a diffire, minden, amitől a kis Toyota még tökéletesebb lesz. Akár pályázni, akár driftelni támadt kedve, a Hacsi gyönyörűen muzsikált. El is adta azon nyomban, hogy vegyen helyette valamit, aminek a motorja a vásárlás után három másodperccel felrobbant, majd néhány évvel és millióval később megint, akaratlanul is belebonyolódott egy zűrös adásvételbe.

A japán autó alattomosan, belülről kifelé rágja át magát az autóbuzi lelkén. A három sztori valós, legfeljebb kicsit színeztem, ahol nem emlékeztem pontosan. Éveken át figyeltem a jelenséget, hozzám közel álló kedves emberek keserves kínlódását, elhúzódó lelki válságát, meghasonulását és önsorsrontását. A japán autó gyilkos méreg, képtelenség védekezni ellene.

Ami közel áll az ember szívéhez, azzal törődni akar. A hobbi csak úgy tud hosszú távon kielégítést nyújtani, ha mindig új kihívásokat gördít elénk, és sosem érünk fel el a hóbort meredek bércének tetejére. Autó és autós viszonya akkor izzik egyre hevesebben, ha megvan az adok-kapok. Ez hiányzik a japán autót hobbiból tartó életéből, a gép nem követeli meg, hogy hetente hozzányúljanak, nem kényszeríti rendszeresen térdre tulajdonosát. Nem megy tönkre. Nagy baj.

Szegény japánautó-hobbista már az anyaszigetről rendeli az olajat is, de azt csak évente egyszer kell cserélni. Örülhet, ha kiszopósodik egy szilent, legalább elkölthet pár tízezrest, kajtathat kicsit az alkatrész után. A rendszeres mosás, takarítás, vakszolás, gyönyörködés monotonitása megöli a kapcsolatot. Menthetetlenül kihűl, kiüresedik, mert egyoldalúvá válik. Nincs ami egyben tartsa a párost, ha az egyik fél teljes passzivitásba süllyed.

A folyamat sokféle lehet, de végül ugyanoda torkollik. Van, aki elkezdi hetente cserélgetni a legritkább, három és fél példányban gyártott felniket a japán gépén, mások egyedi fényezésekkel, airbrushokkal próbálják elodázni a közelgő véget. A japán belpiacos tuningmotyók is megnyújthatják a szenvedést, sebtapaszként használhatók akár hiperritka, kandzsis matricák is. De ha semmi nem megy tönkre az autón, veszett az ügy. Egy jó kis vezérműlánc-szakadás, egy hónapokig kereshető rejtélyes elektronikai hiba, rendszeresen széthulló futóműelemek, az volna az igazi. De erre hiába vágyik a japánautós.

Megvetően gúnyolja persze az alfásokat, hogy többet szerelnek, mint autóznak. A BMW-seket, hogy annyi köbcentivel könnyű. A TDI-seket, akik mindig tudnak tekerni még egyet a füstcsavaron. Pedig milyen kiegyensúlyozottak is, ők rendszeresen etetik a bennük lakó, tettre éhes emberállatot, nehogy elviselhetetlenségig fokozódjon az étvágya. Bár a tökéletes japán gépén is végre elhasadna valami, amivel hosszasan lehetne foglalkozni.

Aki pályázni jár az autójával, arra fog hivatkozni, hogy túl gyenge. Továbblépne, túl kevés már a kicsike. Nehéz is belátni, hogy mindig van gyorsabb és erősebb, sziszifuszi a küzdelem, száz meg száz lóerővel odébb sem fog békére lelni. A valódi válóok, hogy egyszer sem szívatta meg az átkozott japán gép, sosem fog elhangzani a tulajdonos szájából, mert nem érzi így. Racionális énje még hálás is. De az ösztöne tudja, hogy valami rettenetesen hiányzik.

A megvilágosodás, a belátás a legritkább esetekben történik meg. A mondvacsinált érvek sokszor el sem hangzanak. A lelki válság szörnyű magányában felkerül a netre egy alulárazott hirdetés, vagy kéz alatt elmegy a japán gép egy haverhoz. Majd az összetört japánautós felüti a hahut, és megveszi az első Alfát. Esetleg BMW-t. Ne adj' isten TDI-t. Na, akkor kezdődik az igazi küzdelem.

Pokoli kínok, hosszas vergődés, súlyos újragondolások után végül kinyitja a hahut, és megveszi az első Alfát.

Posted by Totalcar.hu on Friday, 29 January 2016

Varázslatos Szicília

Baboci2006 felhasználónk jóvoltából vadonatúj fotók segítségével visszatérhetsz a nyárba!

Ha már erre járok beugrom

..tényleg ez történt, Palau és Mikronézia szigeteit járva úgy döntöttem, hogy Saipanra is átugrom.