Vezettem a legstílusosabb Peugeot-kat

Spirit of France - 2017.

2017.11.01. 13:11
Nyilvánvalóan szar poén lenne azzal előhozakodni, hogy a Spirit of France-on megismertük a Peugeot történetének savát-borsát. Pedig hosszú út vezetett a borsőrlőktől az autókig. A franciaországi Sochaux-ban ezt a bringákkal, ralilegendákkal és repülő taxikkal kirakott utat jártam végig.

A svájci határ közelében fekvő Sochaux nem kimondott metropolisz. Ezt leginkább onnan tudom, hogy egy hosszúnak tervezett esti séta során a vezess.hu-s Csepreghy kollégával húsz perc alatt bejártuk az egészet. Kétszer. Négyezer lelkes kisváros, ahol a Peugeot körül forog minden: van egy 12 ezer főt foglalkoztató üzemük, többek közt 308-ast, 3008-ast és 5008-ast gyártanak itt. És persze a múzeum, aminek az udvarára még idő előtt beszöktünk, mert megláttuk a bejáratnál a gumilánctalpas 406-ost a Taxi 3-ból.

Szerencsére egy biztonsági őr sem térdelt a hátunkra, így másnap reggel ott lehettünk a gyári restaurátorműhelyben. Az egyik sarokban egy slick gumis, szélesített versenyautót reszelgettek, a csarnok közepén pedig a Type 56-os egyik példánya állt. Ahogy méregettem, mennyire jópofa, hogy idehozták nekünk ezt a nyilván soha elő nem vett ritkaságot, megállt mellettem egy szerelőoverállos fickó, aki kissé törve az angolt elmondta, hogy ezzel ő bizony versenyeken szokott rajthoz állni, nemsokára éppen Angliában teszi ezt. Nem könnyű vezetni, a mai fogalmainkhoz képest minden kezelőszerv sokkal nagyobb erőkifejtést igényel – így a 45 km/h-s végsebesség is átértelmeződik.

A Spirit of France nem hagyományos értelemben vett autóbemutató, így az aktuális Peugeot-modelleken kívül klasszikusokkal is készültek a franciák. Nem mondanám, hogy a francia autók hazai helytartója vagyok, de a balul elsült Rulettkerék után már nagyon kíváncsi voltam arra, milyen lehet egy eredeti állapotában megőrzött, boyracerektől megkímélt 205 GTI. Rögtön le is akartam csapni az 1,9-esre, de előkerült a Szent Színes Táblázat, mi meg kezdhettünk az új autókkal.

Csípat, fújtat, durrog


Az 5008-ast már teszteltük, és bár Papp Tibi konkrétan azt írta róla, hogy gyönyörű, szerintem randa mint a lóharapás, viszont a sima francia utakon nem érezni az itthon kifogásolt kényelmetlen rugózást. 308-asból azonban volt két új változat is: az 1,5-ös BlueHDI-ben maga a motor, a kétliteres nagydízelben pedig a nyolcgangos automata váltó jelenti az újdonságot.

Az új - vagy legalábbis a veteránokhoz képest új - Peugeot-k közül a legnagyobb királyság viszont kétségkívül a 308 GTI. Igaz, már két éve gyártják, de tapasztalatunk eddig nem sok volt vele, hiszen itthon sajnos nem forgalmazzák. Oké-oké, nyilván nem vennék sokan, de attól még odaver. 250 és 270 lovas változata is van, mindkettőt részlegesen önzáró diffivel szerelik.


A konvojban mondjuk nehezen lehetett volna kiautózni a tudását, de amikor néhány kanyart mégis le tudtam vele fűzni, meggyőzött. Közben néha durrog is egy kicsit, a fordulaton hallható üvöltéséből pedig nem tudom, mennyi jön a csövön és mennyi szintetikusan, kizárólag az utastérbe. Lehet, hogy részben csak színjáték ez, de tisztességes menés tartozik hozzá.

Mindenkinek más jelenti a jóságot egy autóban, aki sokat és rendszeresen megy, többnyire jobban érzi magát egy fiatal, üzembiztos kocsiban, nekem viszont ebben a két napban az öregek jelentették a bugit. Valahogy úgy adta ki a dolog, hogy először a 304 kabriót kaparintottam meg ezek közül. Bár elsőre is jópofa kiskocsinak tűnt, végül sokkal többet adott, mint amire számítottam. A vidéki francia tájban, lecsapott tetővel suhanva élvezni az őszi napsugarak simogatását kifejezetten megszokható életforma lenne. Közben meg mindössze ezerháromszáz köbcentink van, mégis meglepően fürgén kanyargunk. Kár, hogy gyorsan vége az aktusnak, úgy fél órát mérhettek mindenkinek a franciák, hogy körbeadhassunk minden autót.

A lengyel kollégák azzal szálltak ki a 404-esből, hogy egyre ismételgették: Moszkvics, Moszkvics. Az összehasonlítás azért kicsit sántít, mindenesetre korban közel állnak egymáshoz. A kényelmes kék fotelbe ülve nyúlok az övemért, amit aztán egy egyszerű kampóba kell akasztani. Soha nem hittem volna, hogy egy Peugeot lesz az első kormányváltós tapasztalatom, de a Trabant és a Wartburg is kimaradt eddig. Az ötvenéves technikán alig fogott az idő, persze nem kilométer-milliomos példányt kaptunk, de olyan finoman veszi a fokozatokat, mintha épp csak bejáratták volna.

A nagy fekete kormány, közepén a krómkarikával a Zsigulimat juttatja eszembe, közben viszont annál jóval finomabban hatolunk előre. Mit hatolunk? Vonulunk! Mint egy nagy hajó a nyugodt tengeren, úgy ringatózik. Érezhetően nem kívánja, hogy rúgjam neki, de ez nem is arról szól. Közben elered az eső, az egyre párásodó szélvédő pedig feladja a leckét - a mai tekergetős-tologatós fűtéskapcsolókhoz szokott kéz bizonytalanul keresgél, mígnem egy elsőre szívatónak tűnő kart megragadva eléri célját.

Szegény 404-esnek aztán oda kell, hogy pörköljek, de mindenről a holland kolléganő tehet. Talán a sajtüzemben belélegzett tömény ammóniaszag tette be nála a kaput, talán csak rossz napja van, de valamiért jó ötletnek tartja menet közben, úgy nyolcvannál lenyitni a 304 kabrió tetejét, szemerkélő esőben. Nem jön össze, így félreáll, a konvoj többi tagja követi. Csak éppen a felvezető autónkat veszítjük szem elől. A kolleginát ez a legkevésbé sem zavarja, úgy hasít tovább előttünk, hogy alig bírjuk tartani a lépést. Nem ez az első húzása: korábban a kormányváltóval szenvedett meg, majd az 5008-cal kis híján gyalogost gázolt tolatás közben, a sötétben pedig a világításkapcsolóval próbált indexelni az 504-esben.

A két nap fénypontja nekem egyértelműen az 504 Coupé volt. Maga az 504-es is nagyon kellemes vonalvezetésű autó, a Pininfarina-formatervű kupé meg még annál is sokkal, de sokkal kívánatosabb. Barátságos a barna, fabetétekkel díszített belső, a hatalmas kormánykerék pozíciója szokatlan: a műszeregységhez nagyon közel van, kicsit ferde is, és nem is pont középre tették. Száz méter után ebből már semmit nem érzek, annyira könnyed az autó, annyira jó vele autózni.

A 140 lovas V6 finoman, simán jár, igazán szép hangja csak fordulaton van. Érdekes, mennyit változtak azóta az autóülések, biztos vagyok benne, hogy a hatvanas-hetvenes években kevesen tudtak a Peugeot-kénál kényelmesebbet. Közben húzok egy negyediket, a váltógomb meg a kezemben marad - Úristen, tönkretettem! De nem, visszacuppan az a helyére, csak nem szorul meg eléggé. Ennyi baj legyen, az 504 Coupé elképesztően stílusos veterán, és ha nem lennék biztos abban, hogy félteném, simán kéne egy otthonra is.

Az igazság pillanata a 205 GTI-ben jön el. Hónapokig használtam - de inkább szorgalmasan látogattam a szervizekben - a Rulettkerék-GTI-t, nem csoda, hogy kíváncsi voltam, milyen lehet ez az autó, amikor igazán jó. Csak úgy, véletlenül nem lesz semmiből legenda. És persze az is foglalkoztatott, hogy a miénk mennyire volt közel vagy távol a jótól, amikor már összeállt.

Míg a miénk 1,6-os volt, addig ide 1,9-est hoztak el. Furcsa érzés volt úgy nézegetni egy ilyen klasszikust, hogy közben felismertem egy csomó apró részletet, rá tudtam mutatni az alkatrészekre úgy, hogy hát igen, ez például típushiba, nekünk azt is cserélni kellett. Aztán beülök, és az első benyomásom, hogy milyen magas az üléspozíció, a fejem szinte beleér a plafonba. Pont, mint a sajátunkban. A váltó sokkal jobb, pontosabb - pedig azért ebben a kocsiban is van már vagy 140 ezer.

Fúrja az oldalamat a kíváncsiság, kénytelen vagyok feltartani a sort, és lemaradni az előttem haladóról. Így jut majd pár száz méter, talán négy-öt kanyar is a közben sötétbe boruló szerpentinen, amiken tempóval tudom áttolni a GTI-t. Az 1,6-os is nagyon jól megy, de ez érezhetően erősebb, a torziós hátsó híd sem roppant még meg alatta (vagy inkább már újjászületett), és ugyan a műanyagok itt-ott egy picit ciceregnek, de nem zörögnek zavaróan. Közben bátran elforgatom, fülig ér a szám, élvezek minden pillanatot, de túl hamar érjük el az úti célt.

Szóval ilyen mérföldköveken keresztül jutott el a Peugeot a borsőrlőktől odáig, ahol ma tart. Mert nem vicc: borsőrlővel és kávédarálóval kezdtek, csak később tolódtak a járművek felé. Sőt, mind a mai napig gyártanak borsőrlőt, bár tömegtermelésben, de elég nagy műgonddal, ezt mi is láthattuk.

Ami az autóikat illeti, egy-egy mai modellből én bizony visszasírom ezeket a stílusos, lelket nemcsak nyomokban tartalmazó autókat. De ha beülök a 308 GTI-be, érzem: tudnak ők még ma is, ha nagyon akarnak.