Azt mondja az
Erik a telefonba, hogy egy Ferrari 250 GT mellett áll. Haha, gondolom, hahaha, ebben a porfészekben, az első rendes mellékutca ledarálja a hasa alatt alacsonyan húzott kipufogócsövét. Itt állok a Roosevelt téren és nem fogod elhinni, hogy mi van itt, mondja az Erik.
Mi ez az egész?
A Louis Vuitton francia luxusbőröndgyár
szeptember 7. és 10. között rendezte meg a Louis Vuitton Classic
Boheme Run veteránautó-ralit. A futam szeptember 7-én indult a
Hungaroringről, az autók aznap este a Magyar Tudományos Akadémia
székháza előtt parkoltak (itt készültek képeink). Szeptember 8-án
reggel továbbindultak Bécsbe, majd Prágába.
Én meg közben lecsapom a gép tetejét, előtúrom a vállalati
szerelőkardigánt, rohanok le a lépcsőn és idegesen ugrálok a járdán a
taxiig. Nem 250 GTO, mondja az Erik, hanem az alap 250 GT,
az ötvenes évek ezerarcú Ferrarija, a régi filmek észbontóan
gyönyörű, kézzel kalapált Ferrarija, én meg csikorgatom a fogam és
nyekergetem a kézháti inaimat, hogy ha-lad-junk már, miért kell
ötvenöttel menni a kihalt rakparton és miért nem lehet átvágni a
Roosevelt tér gyepén, miért kell döglassan jobbra körbemenni, végre
valahára, és kizuhanok a nátriumgőzös sötétbe.
Ahol is a szem pöfetegnyire gúvad és szétpattan, a szivárványhártya a
járomcsontra tapad, az üvegtest a garatba lefolyik.
Az Erik ugyanis hülyeséget beszélt. Mert bár tényleg egy sor (egy
egész sor!) 250 GT áll az Akadémia előtt, tarkán és délcegen, van ott
középen valami, amire az angol azt mondaná, hogy
something special. Méghozzá something special abban az
értelemben, hogy
az észrevehetetlenségig kinapfogyatkozza a sor szélén álló
elefántcsontfehér 250 GT California Spydert. A világ talán legszebb
kabrióját, a maga négymillió dollár körüli piaci árával. Something
special, a három darab D alakú hűtőnyílással a földet szimatoló ovális
légbeömlő fölött, something special a tökéletesen ívelő kupétesttel,
something special a finoman visszacsapott berlinetta-farral.
Az autópornográfia egyik orgazmusa, tudják, amit a
Vanília égbolt elején vezet végig Tom Cruise az álmában kiürült
Manhattanen,
csak a filmben persze egy ócska replika szerepel, mert ebből az
autóból összesen készült harminckilenc darab, némi jóindulattal
negyven, és ennyire hosszú keze még a Hollywood madzagait húzgáló
embereknek sincs.
Egy 250 GTO.
Itt, a civilizált világ kórós szélén, itt, közte és köztem összesen
egy vékony plexilappal és egy arrakacsintó őrrel. Ha kinyújtanám a
kezem, megérinthetném. Három éve kinyújtottam a mutatóujjam és
hozzányúltam a Nagykörúton egy Lamborghini Diablo rácsos
motorháztetejéhez, aztán rásimítottam a tenyerem, de ezek nem
összevethető dolgok. Télemakhosz se adott egy ötöst Pallasz Athénének,
amikor apja palotájának ajtajában
megpillantotta .
És ha csak magában állna, hitvány műanyagkombik és bizniszszedánok
közt. De nem.
Fajtája között van. Tőle balra egy Cobra parkol, méghozzá a
legelső, amit az őrült texasi Carroll Shelby hegesztett össze egy
apró brit roadsterből és egy böszme Ford V8-asból.
A GTO orrának vonalában pedig a világ legrémisztőbb versenyautója, egy
méregzöld, sárga orrú Jaguar D-Type.
Az autó, ami képről nem érthető meg. Hiszen
miatányi, könnyeden
hullámzó fémkapszula az egész. A sötétben közelről tűnik csak elő
hatalmas cápauszonya, ami egyetlen cél érdekében épült, hogy megtartsa
az autót a
Mulsanne-egyenesben.
Ez a lapos, apró autó ugyanis háromszor nyerte meg a Le Mans-i
huszonnégy órás versenyt, egymás után.
Süt belőle a kíméletlenség. Selyemsálba csavart termonukleáris
töltet. Banánt majszoló ember huppan a nyers fém, körülölelő
vezetőülésbe és elfordítja a kulcsot. A hang mindent betölt, megmaradni
alig lehet mellette, hat, egyenként aknavetőnyi torkon szívja el a
környék összes levegőjét. Ez az autó háromszázzal ment ötven évvel
ezelőtt, másodpercenként nyolcvan métert az így generált orkánba
kandikáló pilótával.
Rémlik, hogy egyszer valaki
kiszámolta az emberi agy által másodpercenként feldolgozható
információ mennyiségét. Gigabájtokat, talán terabájtokat kapott, de
akármit is, ez az érték itt most messze túlhaladtatott, hangrobbanás
hullámfrontjaként torlódik egymásra minden és a szemhéj önkéntelenül
összezár.
Ezek az autók nyilván nem léteznek.
Mint ahogy a mellettük parkoló, szintén Le Mans-győztes
Ferrari 166 MM sem, a kétliteres V12-esével.
Meg a másik oldalon álló
Mercedes-Benz 300 SL. Pont itt. Ja persze.
Meg a szálcsiszolt alumínium
Bentley R-Type Continental. Mit keresne itt?
Vagy a középen lapuló, Gangloff-karosszériás
Bugatti Type 57 SC. Az egyenes vonalnak és a derékszögnek
mutatott reneszánsz fricska, a hat darab, egymás mellé kihúzott
kipufogóvég.
Ezek az autók mesebeli helyekre illők, bonyolult civilizációk
közepébe.
De a Duna felőli oldalon álló
Alfa Romeo 8C 2300, a harmincas évek elejének egyik legjobb
versenyautója is.
Kérem ne foglalkozzanak ilyen autókkal. Tegye fel a kezét, akinek
megvan Enzo Ferrari száma a csincsillabőr telefonregiszterében, az
foglalkozhat velük, mindenki más menjen haza.
Nincs itt semmi látnivaló.
"Another glorious day in paradise," mondja másnap reggel egy
ízes brit hang mögöttünk, ahogy Fenyő fotográfussal kialvatlanul
botorkálunk a reggeli fotózás után a metsző hajnali fényben. Bágyadtan
suhanunk a szerkesztőség felé. És úgy siklik át a szemünk minden autón,
fogódzót nem találva, mint a lemerített uránlövedék a tartalékos katona
tüdején. Tejesdobozok jönnek szembe. Sorozatgyártott termékek.
Lelketlen, érdektelen, egérszürke massza. Kinek kell a valóság? Nekem
biztos nem.
