Louis Vuitton Classic Boheme Run

Lázas hadoválás egy marék nem létező autóról

2006. szeptember 12., kedd 12:03
Azt mondja az Erik a telefonba, hogy egy Ferrari 250 GT mellett áll. Haha, gondolom, hahaha, ebben a porfészekben, az első rendes mellékutca ledarálja a hasa alatt alacsonyan húzott kipufogócsövét. Itt állok a Roosevelt téren és nem fogod elhinni, hogy mi van itt, mondja az Erik.

Én meg közben lecsapom a gép tetejét, előtúrom a vállalati szerelőkardigánt, rohanok le a lépcsőn és idegesen ugrálok a járdán a taxiig. Nem 250 GTO, mondja az Erik, hanem az alap 250 GT, az ötvenes évek ezerarcú Ferrarija, a régi filmek észbontóan gyönyörű, kézzel kalapált Ferrarija, én meg csikorgatom a fogam és nyekergetem a kézháti inaimat, hogy ha-lad-junk már, miért kell ötvenöttel menni a kihalt rakparton és miért nem lehet átvágni a Roosevelt tér gyepén, miért kell döglassan jobbra körbemenni, végre valahára, és kizuhanok a nátriumgőzös sötétbe.

Ahol is a szem pöfetegnyire gúvad és szétpattan, a szivárványhártya a járomcsontra tapad, az üvegtest a garatba lefolyik.

Mi ez az egész?

A Louis Vuitton francia luxusbőröndgyár szeptember 7. és 10. között rendezte meg a Louis Vuitton Classic Boheme Run veteránautó-ralit. A futam szeptember 7-én indult a Hungaroringről, az autók aznap este a Magyar Tudományos Akadémia székháza előtt parkoltak (itt készültek képeink). Szeptember 8-án reggel továbbindultak Bécsbe, majd Prágába.

Az Erik ugyanis hülyeséget beszélt. Mert bár tényleg egy sor (egy egész sor!) 250 GT áll az Akadémia előtt, tarkán és délcegen, van ott középen valami, amire az angol azt mondaná, hogy something special. Méghozzá something special abban az értelemben, hogy az észrevehetetlenségig kinapfogyatkozza a sor szélén álló elefántcsontfehér 250 GT California Spydert. A világ talán legszebb kabrióját, a maga négymillió dollár körüli piaci árával. Something special, a három darab D alakú hűtőnyílással a földet szimatoló ovális légbeömlő fölött, something special a tökéletesen ívelő kupétesttel, something special a finoman visszacsapott berlinetta-farral.

Az autópornográfia egyik orgazmusa, tudják, amit a Vanília égbolt elején vezet végig Tom Cruise az álmában kiürült Manhattanen, csak a filmben persze egy ócska replika szerepel, mert ebből az autóból összesen készült harminckilenc darab, némi jóindulattal negyven, és ennyire hosszú keze még a Hollywood madzagait húzgáló embereknek sincs.

Egy 250 GTO.

Itt, a civilizált világ kórós szélén, itt, közte és köztem összesen egy vékony plexilappal és egy arrakacsintó őrrel. Ha kinyújtanám a kezem, megérinthetném. Három éve kinyújtottam a mutatóujjam és hozzányúltam a Nagykörúton egy Lamborghini Diablo rácsos motorháztetejéhez, aztán rásimítottam a tenyerem, de ezek nem összevethető dolgok. Télemakhosz se adott egy ötöst Pallasz Athénének, amikor apja palotájának ajtajában megpillantotta .

És ha csak magában állna, hitvány műanyagkombik és bizniszszedánok közt. De nem. Fajtája között van. Tőle balra egy Cobra parkol, méghozzá a legelső, amit az őrült texasi Carroll Shelby hegesztett össze egy apró brit roadsterből és egy böszme Ford V8-asból.

A GTO orrának vonalában pedig a világ legrémisztőbb versenyautója, egy méregzöld, sárga orrú Jaguar D-Type. Az autó, ami képről nem érthető meg. Hiszen miatányi, könnyeden hullámzó fémkapszula az egész. A sötétben közelről tűnik csak elő hatalmas cápauszonya, ami egyetlen cél érdekében épült, hogy megtartsa az autót a Mulsanne-egyenesben.

Ez a lapos, apró autó ugyanis háromszor nyerte meg a Le Mans-i huszonnégy órás versenyt, egymás után. Süt belőle a kíméletlenség. Selyemsálba csavart termonukleáris töltet. Banánt majszoló ember huppan a nyers fém, körülölelő vezetőülésbe és elfordítja a kulcsot. A hang mindent betölt, megmaradni alig lehet mellette, hat, egyenként aknavetőnyi torkon szívja el a környék összes levegőjét. Ez az autó háromszázzal ment ötven évvel ezelőtt, másodpercenként nyolcvan métert az így generált orkánba kandikáló pilótával.

Rémlik, hogy egyszer valaki kiszámolta az emberi agy által másodpercenként feldolgozható információ mennyiségét. Gigabájtokat, talán terabájtokat kapott, de akármit is, ez az érték itt most messze túlhaladtatott, hangrobbanás hullámfrontjaként torlódik egymásra minden és a szemhéj önkéntelenül összezár.

Ezek az autók nyilván nem léteznek.

Mint ahogy a mellettük parkoló, szintén Le Mans-győztes Ferrari 166 MM sem, a kétliteres V12-esével.

Meg a másik oldalon álló Mercedes-Benz 300 SL. Pont itt. Ja persze.

Meg a szálcsiszolt alumínium Bentley R-Type Continental. Mit keresne itt?

Vagy a középen lapuló, Gangloff-karosszériás Bugatti Type 57 SC. Az egyenes vonalnak és a derékszögnek mutatott reneszánsz fricska, a hat darab, egymás mellé kihúzott kipufogóvég.

Ezek az autók mesebeli helyekre illők, bonyolult civilizációk közepébe.

De a Duna felőli oldalon álló Alfa Romeo 8C 2300, a harmincas évek elejének egyik legjobb versenyautója is.

Kérem ne foglalkozzanak ilyen autókkal. Tegye fel a kezét, akinek megvan Enzo Ferrari száma a csincsillabőr telefonregiszterében, az foglalkozhat velük, mindenki más menjen haza.

Nincs itt semmi látnivaló.

"Another glorious day in paradise," mondja másnap reggel egy ízes brit hang mögöttünk, ahogy Fenyő fotográfussal kialvatlanul botorkálunk a reggeli fotózás után a metsző hajnali fényben. Bágyadtan suhanunk a szerkesztőség felé. És úgy siklik át a szemünk minden autón, fogódzót nem találva, mint a lemerített uránlövedék a tartalékos katona tüdején. Tejesdobozok jönnek szembe. Sorozatgyártott termékek. Lelketlen, érdektelen, egérszürke massza. Kinek kell a valóság? Nekem biztos nem.


h i r d e t é s

Totalcar áruház

fékbetét készlet, tárcsafék
FERRARI DINO GT4 308 Kupé 1974-1980
4058 Ft
fékbetét készlet, tárcsafék
FERRARI MONDIAL 3.4 T Kupé 1989-1993
8694 Ft
További termékek »

Totalcar Magazine

DSG, DCT & Co.: double clutchin’
Beware auto gearbox, your days are numbered! No more oil swirling around, no more hesitant downshifts, no more excessive fuel consumption. Double clutch transmissions are delivering your coup de grâce - au revoir!