Ahhoz az egy-két órás cipőlehúzós pokolhoz képest, ami egy szeptember 11. utáni repülőutat megelőz, a mágnesvasutazás nem sokkal több, mint felugrani a villamosra. Átgurítom a cuccom egy szkenneren, egy kalauz elveszi a jegyem és bedugja egy mágneses leolvasóba, kinyílik a fordulókapu, átmegyek, fel egy mozgólépcsőn, és kész, itt a peron. Két perc volt. Üvegajtók választanak el az elektromágneses sínektől.

– öt, hat, hét, nyolc. Egész 32 század. Rudolf Caracciola 432 km/h-s átlagsebességgel tett meg egy kilométert, kerekek által hajtott járművel, közúton. Soha senki nem ment még ilyen gyorsan. A Mercedes futóműve és Caracciola szeme minden másodpercben 120 méternyi információt dolgozott fel.

Megérti ezt bárki Hermészen kívül? Mindenesetre a Mercedes-versenycsapat főnöke, Alfred Neubauer, kiszedi hősét az autóból és elviszi reggelizni. Korán van még.

A terminál egyetlen üveges acélpalást, a két végén nyitott. A mágnesvasút lelkét adó tekercsből nem látszik semmi. Csak hogy a vonatot befogadó betonteknő két széle külön egység, így együtt ívelnek fel az emelt pályára, ami a párás levegőben hamarosan eltűnik az itt már kezdődő apró szántóföldek között.

A pályát rendszeres időközönként emelt betonoszlopok tartják a levegőben úgy 15 méter magasan. Befut a vonat a reptérről.

A Mercedes-Benz persze nem egyedül érkezett az Autobahnra. Kicsivel arrébb Rosemeyer új autóját készítik. Ezt már nem Ferdinand Porsche tervezte, hanem utódja, Robert Eberan-Eberhorst. Szintén jég hűti, de soros nyolchengeres helyett V16-os motorja van. Rosemeyer az autó orrában ül.

Kinyílnak az üvegajtók, pontosan mögöttük a vonat ajtajai. Beszállunk. Egyszerű kagylóhéj székek, a reptéri funkciót kiszolgáló poggyásztartó állvány, nagyjából ennyi. Finom búgással elindulunk, elhagyjuk a terminált, egy gyorsforgalmi út mentén a földek között gyorsulunk. Fél perc után kellemes gyorsvonat, csak ugye a tarapp-tarapp nélkül, meg a furcsa búgással.

Hogy mi történik egy autóval négyszáz fölött? Az aerodinamika tudománya a szuperszámítógépek és a szélcsatornák ellenére egy kicsit ma is fekete mágia, a harmincas években pedig szinte teljes egészében az volt. Hogy akár háromszáz fölött mi történik, senki nem tudja. Szemre és némi kezdetleges szélcsatornára terveznek formákat. Eberan-Eberhorst autója az egy évvel korábban sikeres modellre épül, de a vázat és a kerekeket borító alumíniumlemezek szinte az aszfaltot súrolják. Ekkor még senki nem sejti, hogy a következő ilyet a Lotus építi majd a hetvenes években, és megnyeri vele az 1978-as F1-bajnokságot. Rosemeyer beül, az autót ráfordítják az útra, a V16-os elindul.

Egyre gyorsabban megyünk, de a gyorsulás annyira finom, hogy akár a Winkler Tehenében is ülhetnénk valahol a dugóban, egy helyben. Leszámítva a búgást, mert az erősebb lett, és azt, ami odakint van. Mert ilyet még –

– nem láttam. Az ablak mögött csíkokká folynak hátrafelé a gyorsforgalmi úton száguldó autók.

A világ mintha fekete lyukba zuhanna mögöttünk, a búgás most már nagyon erős, közel nem sugárhajtómű, de megtölti a levegőt, nincs olyan távoli pont a horizonton, ami ne folyna meg. Alig észrevehetően jobbra dől a pálya, itt találkozik a homlokom az üveggel.

Rosemeyer átviszi az egy kilométert. Két századdal lassabb, mint Caracciola, de még gyorsul. Hatszáz méterre, talán négy másodpercre van az egy mérföldtől.

Ha ilyen sebességet adnak az emberek kezébe, talán megértik, hogy utazni csak így érdemes. Alattunk a száguldástól megfolyt táj lehet pampa, esőerdő, sivatag, szakadék, metropoliszból metropoliszba ugrálhatunk, csak drukkoljunk, hogy a vonat ne őrüljön meg, mint Blaine, Stephen King találós kérdéseket kedvelő skizofrén mágnesvasútja.

Hogy mi kell az emberiségnek? Scramjetek a levegőbe, ekranoplánok a vizekre, mágnesvasutak a földekre, ennyi. Nem adhatjuk alább. A Vorsprung közepén ülök, és gyorsabbak vagyunk az egész világnál.

Eberan-Eberhorst ugyan feltalálta a szívóhatású autót, de nem tudhatta, hogy az ilyenkor keletkező erők még negyven évvel később is darabokra tépik majd a karosszériákat. Hogy pontosan mi történt, senki se tudja, de az Auto Union 1200 méter környékén a levegőbe kap, megpördül, aztán még egyszer, Rosemeyer kirepül és egy fának csapódik. A roncsok hatszáz méteren keresztül borítják az utat. Rosemeyer halott. Caraccioláé a rekord. Azóta is.

A kísérletnek vége.

Lemértem egyszer egy ismert úton tett hosszú gyaloglás után Google Earthben az átlagsebességemet, és 6,4 km/h-t kaptam. Elindulok nagy léptekkel a kabin folyosóján, de érzem, már lassulunk. Szóval Caraccioláé a rekord. Ma is.

A vonat befut a pudongi nemzetközi repülőtérre, az utazóközönség jelentős része perceken keresztül vigyorog és fényképezkedik. Aztán csendesen, lopakodva, a Transrapid kirepül a képből. Vijayjal, egy indiai mérnökkel támasztjuk a korlátot. Természetesen vigyorgunk, mint a vadalmák.

Mennem kell. Elmegy az átkozott repülőm.