„Azonnal gyere ki a korlát mögül!” kiabál Geronimo a rózsaszín kardigános kiscsajra, aki éppen az autógyártás első keménytetejű kabrióját, a Ford Fairlane 500 Skylinert támadja. Megértem a kislányt.
Ez az egyik leglenyűgözőbb darab a hangárban, embertelenül hosszú és
döbbenetesen türkizkék,
nem tudok vele betelni. Mások se - keresett és értékes modellnek
számít a gyűjtők között. Geronimo kedvence az 1958-as
Cadillac Coupe de Ville , egy csodálatosan finom, eleféntcsontszínű darab,
nem kérdés, az is kéne.
A 4500m2-es múzeumban legalább ugyanekkora felületen ragyog a króm,
Geronimo feladata az ujjlenyomatok letörlése is, ami megterhelő;
folyamatosan tapogató kezekkel kell megküzdenie. De bírja a strapát,
hat éve dolgozik a múzeumnál, előtte buszsofőr volt. Elbocsátották, és
a múzeum egyik szerelőjén keresztül találta ezt a munkát, ezért
családjával ideköltöztek Veracruzból, ami egy sokkal élhetőbb város az
óceán partján, néha visszavágyik egész családjával együtt.
Autóimádata nem ragadt át a fiaira. Ők csak olyanok,
mint a látogató gyerekek, nagy spoilerekre és a katalógusadatokra
pörögnek, tesznek a krómra és nem érdekli őket az anyag. Apjuk pont
azért szereti a veteránokat, mert még volt bennük.
Ez a megfelelő pillanat, hogy megkérjem, mutasson nekem
ajtócsapódásokat. Geronimo nem érti, de mutat. Összehasonlítjuk a
negyvenes-ötvenes évek Chrysler, Buick és Caddy ajtóit.
Ajtópuffanásban a kor Mercedese egyértelműen a Cadillac volt,
szívünk legmélyéig dübörögnek az ajtók, röhögünk, már Geronimo is érti,
mit akartam ezzel. Motorbeindítás-pöttyöslabda most nincs, hiába
feszíteném a húrt.
Minden kiállított autó működőképes, érvényes veteránvizsgával
rendelkeznek.
Geronimo havonta egyszer, negyedórát járatja mindegyik motorját,
akkor nézik át a múzeum szerelői az egész autót, ellenőrzik a
keréknyomást. Olajat kétévente cserélnek, és nagyon kevés, öt liter
benzint tartanak a kocsik tankjaiban. Ezek a ritkaságok, a tulajdonos
ritka használatait leszámítva csak veterántalálkozókra járnak ki, sok
köztük a nullkilométeres, mint a vadiúj szerzemény, egy Chrysler is.
Éppen ott álltunk mellette, amikor a szerelők, életében először
beindították. Egy hetven éves autót.
Kezd eluralkodni rajtam a neveletlen hülyegyerek, laposakat
pislogok körbe-körbe, zsibognak a kezeim, és már úgyis látni akartam
belülről egy mexikói rendőrautót. De egy hátsó ajtón belép megmentőm,
elsétál a hatvanéves krómot vicsorgó Caddy előtt, és udvariasan megáll
a DMC mellett: nem akar belelépni a készülő portréba.
„Ööö, lenne olyan szíves elvenni azt a képkeretet a jobb első kerék
elől?” – ami neki így hangozhatott;„Légy szíves vedd el azt a képet a
bal kerék elől” mert spanyolul még mindig nem tudok magázódni, ráadásul
folyamatosan keverem a balt a jobbal.
Geronimo volt olyan szíves, a rögtönzött letegezés pedig
felbátorította, vidáman morogja a bajsza alatt,
ha tudnám, mekkora egy kókány ez az autó, nem lelkesülnék
annyira. Pont olyan vagyok, mint a többi látogató. Mindegyik csak a
DeLoreant és a Mustangot akarja megnézni, nem látják a lényeget. Hú,
egy bennfentes, ezt a mázlit!
„Mit csinálsz? Nem szabad hozzányúlni!” és már mozdul is a
Studebaker Champion agyament propellerét forgató kis taknyos irányába, aki
gyorsan elszalad bamba szülei felé. Az ajtón bejön még néhány gyerek,
így könnyű lesz beszélgetni.
Geronimo a Mexikóvárosi Autómúzeum több mint száz gépjárművének
gondozója. A múzeum magángyűjtemény, a tulajdonos kiléte titok, annyi
azért kiderül, Nissan kereskedése van és kerül róla egy fotó is.
Naponta kétszer körbesétálja a selyemcukor színekben pompázó
flottát, és néhanapján megjáratja egyiket-másikat. Legutóbb az
1934-es Chevrolet Phaeton Convertible-vel kocsikázott ki, egészen
Acapulcóig. A gyűjtemény autói 1904-től egészen 1970-ig, elsősorban az
amerikai autóiparból kerülnek ki, a legtöbb modell a ’30-as, ’40-es
évekből származik. Nincs gyűjtési koncepció: szerelem van.
A múzeum legfrissebb Chryslere, ahogy az autók többsége, az USA-ból
érkezett. Veracruzig hajón, konténerben utaznak, onnan már tréleren
jönnek Mexikóvárosba. „Micsinááász?” ez már én vagyok, magyarul,
Eleanort
forgató, nem olyan kiscsávó megriad, zavartan ugrik el az 1934-es
Rolls-Royce Phantom II elől. Kicsit felé is dobbantok, ő már nem fogja
nagykorában a szőkéket bálványozni, ami Mexikóban nem szűkíti le neki
túlságosan a választékot. Geronimo jót nevet, örül az időszakos és
szokatlanul hatékony segítségnek. Nem tudja, én harmincévesen is
majdnem bemásztam a festetlen DMC-hez. Sőt ha már ott vagyok, meg is
tapiztam volna.
Soha nem éreztem ilyen kísértést tárgyak fogdosására: mintha egy
színes állatcsorda közepén állnék.
Geronimo egyenesbe igazítja a Roller orrdíszét és elmeséli; a
múzeumban
a folyamatos stressz ellenére szeretik a kölyköket, azért vették a
Mustangot és a Deloreant is, pedig egyáltalán nem illenek a képbe.
De rendszeresen jönnek iskoláscsoportok és családok is, és ezeket a
modelleket, elsősorban a Mustangot tudják valamihez kötni, az 1959-ben
megszűnt Packard csak lóg nekik a levegőben.
Pedig a gyűjtemény egyik legérdekesebb autója éppen egy
Packard. Az 1936-os
Dietrich Phaeton Super 8-ból ez az egy darab készült, a hatalmas kabrió
második üléssora egészen hátul, saját szélvédő mögött van kialakítva.
Kevés az európai modell, a Ferrari is a látogatók miatt került
be, sokan azért jönnek, hát én elmentem mellette, egy
400 GT tizenkét
henger és 340 lóerő ellenére eltörpül ebben a környezetben.
Van egy a kedvenc Jaguáromból, elefántcsontszínű E-Type tátog a
Ferrari és szegény csúnya Mustang mellett. Jó helyen van a Ferrari
közelében,
Enzo Ferrari ezt a Jaguárt tartotta a valaha készült legszebb
autónak.
Ilyennel
jár
Diabolik, az olasz
Fantomas, a maszkos jócsávó, és a csaja, Eva Kant is.
A kijáratnál áll egy DS. Geronimo már régen otthagyott minket, egy
egész kiskorú orrdíszgyűjtő hadsereggel kell megbirkóznia.
Állunk a DS előtt, atyaég, nekem ez tetszik a legjobban az egész
múzeumban. Nézzük a DS-t, nem lehet vele betelni, pedig ilyet már
vezettem is. Talán az a baj, pontosan tudom, mi alszik a kordon
mögött, ahelyett hogy az utcán hullámzana a hülye
hidrogömbjein.
Kicsit bután érzem magam, mögöttem egy egész hangárnyi egyedi,
elérhetetlen ritkaság sorakozik, erre lestipistopizom az egyetlen
elérhető modellt. Talán a sok króm vette el az eszem, vagy az Istennő
maga. Vagy nem elég csak látni egy autót, vezetni is kell.
A Mexikóvárosi Autómúzeum orrdíszeiről
itt
olvashatnak, autóiról sorozat indul a Belsőségen.
