A taperolás Mekkája

2008.02.03. 01:06
„Azonnal gyere ki a korlát mögül!” kiabál Geronimo a rózsaszín kardigános kiscsajra, aki éppen az autógyártás első keménytetejű kabrióját, a Ford Fairlane 500 Skylinert támadja. Megértem a kislányt.

Ez az egyik leglenyűgözőbb darab a hangárban, embertelenül hosszú és döbbenetesen türkizkék, nem tudok vele betelni. Mások se - keresett és értékes modellnek számít a gyűjtők között. Geronimo kedvence az 1958-as Cadillac Coupe de Ville , egy csodálatosan finom, eleféntcsontszínű darab, nem kérdés, az is kéne.

A 4500m2-es múzeumban legalább ugyanekkora felületen ragyog a króm, Geronimo feladata az ujjlenyomatok letörlése is, ami megterhelő; folyamatosan tapogató kezekkel kell megküzdenie. De bírja a strapát, hat éve dolgozik a múzeumnál, előtte buszsofőr volt. Elbocsátották, és a múzeum egyik szerelőjén keresztül találta ezt a munkát, ezért családjával ideköltöztek Veracruzból, ami egy sokkal élhetőbb város az óceán partján, néha visszavágyik egész családjával együtt.

Autóimádata nem ragadt át a fiaira. Ők csak olyanok, mint a látogató gyerekek, nagy spoilerekre és a katalógusadatokra pörögnek, tesznek a krómra és nem érdekli őket az anyag. Apjuk pont azért szereti a veteránokat, mert még volt bennük.

Ez a megfelelő pillanat, hogy megkérjem, mutasson nekem ajtócsapódásokat. Geronimo nem érti, de mutat. Összehasonlítjuk a negyvenes-ötvenes évek Chrysler, Buick és Caddy ajtóit. Ajtópuffanásban a kor Mercedese egyértelműen a Cadillac volt, szívünk legmélyéig dübörögnek az ajtók, röhögünk, már Geronimo is érti, mit akartam ezzel. Motorbeindítás-pöttyöslabda most nincs, hiába feszíteném a húrt.

Minden kiállított autó működőképes, érvényes veteránvizsgával rendelkeznek. Geronimo havonta egyszer, negyedórát járatja mindegyik motorját, akkor nézik át a múzeum szerelői az egész autót, ellenőrzik a keréknyomást. Olajat kétévente cserélnek, és nagyon kevés, öt liter benzint tartanak a kocsik tankjaiban. Ezek a ritkaságok, a tulajdonos ritka használatait leszámítva csak veterántalálkozókra járnak ki, sok köztük a nullkilométeres, mint a vadiúj szerzemény, egy Chrysler is. Éppen ott álltunk mellette, amikor a szerelők, életében először beindították. Egy hetven éves autót.

Kezd eluralkodni rajtam a neveletlen hülyegyerek, laposakat pislogok körbe-körbe, zsibognak a kezeim, és már úgyis látni akartam belülről egy mexikói rendőrautót. De egy hátsó ajtón belép megmentőm, elsétál a hatvanéves krómot vicsorgó Caddy előtt, és udvariasan megáll a DMC mellett: nem akar belelépni a készülő portréba.

„Ööö, lenne olyan szíves elvenni azt a képkeretet a jobb első kerék elől?” – ami neki így hangozhatott;„Légy szíves vedd el azt a képet a bal kerék elől” mert spanyolul még mindig nem tudok magázódni, ráadásul folyamatosan keverem a balt a jobbal.
Geronimo volt olyan szíves, a rögtönzött letegezés pedig felbátorította, vidáman morogja a bajsza alatt, ha tudnám, mekkora egy kókány ez az autó, nem lelkesülnék annyira. Pont olyan vagyok, mint a többi látogató. Mindegyik csak a DeLoreant és a Mustangot akarja megnézni, nem látják a lényeget. Hú, egy bennfentes, ezt a mázlit!

„Mit csinálsz? Nem szabad hozzányúlni!” és már mozdul is a Studebaker Champion agyament propellerét forgató kis taknyos irányába, aki gyorsan elszalad bamba szülei felé. Az ajtón bejön még néhány gyerek, így könnyű lesz beszélgetni.

Geronimo a Mexikóvárosi Autómúzeum több mint száz gépjárművének gondozója. A múzeum magángyűjtemény, a tulajdonos kiléte titok, annyi azért kiderül, Nissan kereskedése van és kerül róla egy fotó is. Naponta kétszer körbesétálja a selyemcukor színekben pompázó flottát, és néhanapján megjáratja egyiket-másikat. Legutóbb az 1934-es Chevrolet Phaeton Convertible-vel kocsikázott ki, egészen Acapulcóig. A gyűjtemény autói 1904-től egészen 1970-ig, elsősorban az amerikai autóiparból kerülnek ki, a legtöbb modell a ’30-as, ’40-es évekből származik. Nincs gyűjtési koncepció: szerelem van.

A múzeum legfrissebb Chryslere, ahogy az autók többsége, az USA-ból érkezett. Veracruzig hajón, konténerben utaznak, onnan már tréleren jönnek Mexikóvárosba. „Micsinááász?” ez már én vagyok, magyarul, Eleanort forgató, nem olyan kiscsávó megriad, zavartan ugrik el az 1934-es Rolls-Royce Phantom II elől. Kicsit felé is dobbantok, ő már nem fogja nagykorában a szőkéket bálványozni, ami Mexikóban nem szűkíti le neki túlságosan a választékot. Geronimo jót nevet, örül az időszakos és szokatlanul hatékony segítségnek. Nem tudja, én harmincévesen is majdnem bemásztam a festetlen DMC-hez. Sőt ha már ott vagyok, meg is tapiztam volna. Soha nem éreztem ilyen kísértést tárgyak fogdosására: mintha egy színes állatcsorda közepén állnék.

Geronimo egyenesbe igazítja a Roller orrdíszét és elmeséli; a múzeumban a folyamatos stressz ellenére szeretik a kölyköket, azért vették a Mustangot és a Deloreant is, pedig egyáltalán nem illenek a képbe. De rendszeresen jönnek iskoláscsoportok és családok is, és ezeket a modelleket, elsősorban a Mustangot tudják valamihez kötni, az 1959-ben megszűnt Packard csak lóg nekik a levegőben.

Pedig a gyűjtemény egyik legérdekesebb autója éppen egy Packard. Az 1936-os Dietrich Phaeton Super 8-ból ez az egy darab készült, a hatalmas kabrió második üléssora egészen hátul, saját szélvédő mögött van kialakítva. Kevés az európai modell, a Ferrari is a látogatók miatt került be, sokan azért jönnek, hát én elmentem mellette, egy 400 GT tizenkét henger és 340 lóerő ellenére eltörpül ebben a környezetben.

Van egy a kedvenc Jaguáromból, elefántcsontszínű E-Type tátog a Ferrari és szegény csúnya Mustang mellett. Jó helyen van a Ferrari közelében, Enzo Ferrari ezt a Jaguárt tartotta a valaha készült legszebb autónak. Ilyennel jár Diabolik, az olasz Fantomas, a maszkos jócsávó, és a csaja, Eva Kant is.

A kijáratnál áll egy DS. Geronimo már régen otthagyott minket, egy egész kiskorú orrdíszgyűjtő hadsereggel kell megbirkóznia. Állunk a DS előtt, atyaég, nekem ez tetszik a legjobban az egész múzeumban. Nézzük a DS-t, nem lehet vele betelni, pedig ilyet már vezettem is. Talán az a baj, pontosan tudom, mi alszik a kordon mögött, ahelyett hogy az utcán hullámzana a hülye hidrogömbjein. Kicsit bután érzem magam, mögöttem egy egész hangárnyi egyedi, elérhetetlen ritkaság sorakozik, erre lestipistopizom az egyetlen elérhető modellt. Talán a sok króm vette el az eszem, vagy az Istennő maga. Vagy nem elég csak látni egy autót, vezetni is kell.

A Mexikóvárosi Autómúzeum orrdíszeiről itt olvashatnak, autóiról sorozat indul a Belsőségen.