Nem színlelt orgazmus

2008.12.06. 00:13
A tizenmilliós, bukócsöves Subaru Impreza mellett csak úgy mellesleg kipróbáltunk egy szöcskét is. Egy kis tákolmányt. Egy kis semmit. Egy pár százezer forintos, nyomorult, 90 lóerős, ütött-kopott vasdarabot. Húúúúúúúúúúúúú de jó volt!

Valahol ott ért véget a történet, hogy végeztünk a bukócsöves Subaruval. Aki olvasta a beszámolót, tudja, a helyszín az ádándi ralikrosszpálya. Aki nem olvasta, gyorsan fussa át, hogy képben legyen. Bár eleinte, a fotózás pillanataiban még eléggé fáztam, a Subaru csinált annyi adrenalint, hogy a hideggel már nem nagyon foglalkoztam.

A szöcske látványától mégis fáztam egy kicsit a szó szoros és átvitt értelmében egyaránt. A szöcske tök nyitott, még szélvédője sincs. Vagyis van, egy darab rács, aminek a lyukain a lódarázs talán nem, de minden nála kisebb rovar, valamint természetesen a menetszél is boldogan slisszol át. Tudom, lesz rajtam télikabát meg zárt bukó, de akkor is. Adrenalin ide vagy oda, nincs az a kifejezetten kellemes, nyár végi motoros idő; fázni fogok, de nagyon.

Az is aggasztott, hogy a szöcske egy tákolmány. Autót építeni nem könnyű feladat, abban, hogy a mai autók olyanok, amilyenek, rengeteg tapasztalat, munka és pénz van, évtizedek izzadtságát lehetetlen lelkesedéssel pótolni. A szöcske esetében ráadásul még csak nagyon sok pénzt sem fektettek az alkotók a projektbe, a kis Frankenstein születése valahogy így nézhetett ki:

− Te Gézám, marha jók ezek a kis vackok, nem dobunk össze mi is egy ilyet, nem lehet akkora vasziszdasz, nem?!
− Imikém, én összehegesztem neked az ejfeltornyot is. Cső is van bőven, maradt még múltkorról, amikor a nyúlketrecet csináltuk.
− No, nekem meg van még a Trabiból a futómű fékestül, a motort kiszedjük a pözsóból, az már úgy sem fog járni többé szegény. A többit majd meglássuk!

A szöcskét 300 ezer forintért vásárolták. Leírom még egyszer, csak előtte még egy adat: a legolcsóbb Suzuki, az egyliteres Splash listaára 2,2 millió forint. A szöcskét 300 ezer forintért vásárolták. Nem egy olyan embert ismerek, aki ennél többet fizet négy gumiért, ez meg egy kész raliautó. Na jó, százezer forintot még költöttek rá, a Peugeot-motort kicserélték egy 90 lovas, 1,8-as Volkswagen blokkra és volt egy kis gebasz a Trabi fékrendszerével, de ezzel vége. Nincs végtelen szopás, a szöcske nagyon egyszerű szerkezet.

De milyen lesz vezetni? Ha hiányzik a szakértelem és az anyagi háttér, és Trabant-alkatrészekből dobálják össze a járgányt megfelelő tudás nélkül, akkor semmire sem úgy fog reagálni, ahogy kéne, ergo nem lehet rendesen irányítani, ezért nemhogy nem lesz jó, de egyenesen kellemetlen, sőt, idegesítő lesz az esetlensége, talán még veszélyes is lesz és…

− Vedd fel ezt a sisakot, ezen van plexi. Ott a tetején tudsz a legkönnyebben bemászni. Minden relatív. Az, hogy legkönnyebben, ebben az esetben valójában azt jelentette, hogy nehezen. Feltornáztam magam a szerkezet tetejére, onnan egy kicsiny lukon át bepréseltem magam egyenesen a vasdarab kellős közepébe. Biztonsági öv bekapcsol, kis kapcsoló kattint, piros gomb megnyom, motor berreg, motor lefullad. Megint nyom, megint berreg, megint lefullad. Vagy négyszer egymás után.

A jót is szokni kell, ezt meg pláne; sebaj, néhány próbálkozás után nagy nehezen elindultam végre. Minden iszonyatosan szokatlan volt. Egyrészt kábé olyan közel ültem a földhöz, mint egy gokartban. Másrészt nem volt váltókulissza, így hiába lehetett másodikban és harmadikban végigmenni a pályán, még ezt a két fokozatot sem mindig találtam meg. Harmadrészt volt a szemem előtt egy rács, és ez gyakorlatilag haza is vágta a térérzékelésemet.

Ha hitetlenkedik, nyugodtan próbálja ki akár gyalogosan, milyen érzés úgy közlekedni, hogy az ember szeme előtt egy rács feszül. Minden ugyanaz, másképp. Csak nagyjából érzékeljük a külvilágot, nem tudjuk, pontosan hol vagyunk, milyen messze vannak tőlünk a tereptárgyak. Agyunknak olyan sokáig tart lefordítani az információkat, hogy másra már nem is nagyon marad ideje.