Dolce vita csehszlovák módra

Szerelem: Tatra 613

2008.02.09. 08:35
A fiatalabb generáció már csak elvétve találkozik velük, néhány elvetemült restaurátor, véreres szemű gyűjtő próbálja megvédeni a még menthető darabokat az erősödő youngtimer-hisztéria divatemberei elől. Van mit menteni, hiszen a standard modellek mellett néha-néha nagyon érdekes (és nem egyszer eszement), vagy egyszerűen gyönyörű dolgokat tudtak alkotni a párt által rövid pórázon tartott mérnökök.

Az alapkoncepció Kopřivnicében született meg, a formatervet azonban az olasz Carrozzeria Alfredo Vignale stúdió rajzolhatta meg. Az akkori trendeknek megfelelően szögletesen elegáns, szép karosszériát sikerült szabniuk a teljesen egyedi felépítésű alvázra. A sokak által elfogadott nézet szerint ugyanis minden Tatra faros, azaz motorja a hátsó tengely mögött fekszik. Nos, a 613-as esetében nem teljesen helyénvaló a besorolás, hiszen a léghűtéses V8-ast a hátsó tengely fölé helyezték.

A négysebességes váltót elé, az osztó- és differenciálművet a főtengely mellé szerelték, így a két hátsó féltengely közvetlenül a forgattyúsházba fut, ott csatlakozik a differenciálműhöz – a hajtáslánc meglehetősen kompakt lett. Ez a koncepció a mai napig teljesen egyedi. A korabeli sajtó sportos menetteljesítményeket és úttartást említ, ami az akkori viszonyok tükrében nem is tűnik annyira irreálisnak.

A kupé a háromdarabos előszéria utolsójaként érkezett 1969 májusában Csehországba, ahol a két másik limuzinnal együtt (613 Standard és 613 Lux) az akkori szovjet tesztpályán (NAMI) komoly nyúzópróbának vetették alá. Hogy nem bántak vele kesztyűs kézzel, arról mi sem tanúskodik jobban, mint hogy a próba részét képezte egy hosszútávú nagysebességű fékpados teszt, amelynél 35 000 kilométeren keresztül megállás nélkül 160 km/h-s, illetve 5000 km-en 180 km/h-s átlagsebesség mellett mérték a motor kopását, utcai teszteken pedig az önhordó karosszéria esetleges deformációját.

Mindezt 30 fokos átlaghőmérséklet mellett. Egy Kopřivnice környéki szilvafa 1971-ben azonban megálljt parancsolt a száguldozó tesztpilótának. Az egyedi kupé totálkáros lett, motorját kivették és tovább használták, maga a roncs pedig a gyár sarkában ponyva alá került. Ekkor még nem tudhatták, milyen sokáig marad ott. Sorozatgyártását már tervbe vették, mikor a frissen megújult pártfunkcionárus-gárda egyik fejese farzsebéből előhúzta a sárga fröccsöntött fésűt, végigsimított olajos haján és elmondott egy beszédet, ami így kezdődött: elvtársak!

A hosszúra nyúlt mondókát követően világossá vált, hogy ilyen autót nem szabad gyártani. Mivel a 613-as az új reprezentációs limuzin, nem engedhető meg, hogy a magas rangúak ilyen semmirekellő úri passzióval bőszítsék a dolgozó népet. Beteljesedni látszott a kupé sorsa, mígnem az 1978-ban a kötelező gyárlátogatáson résztvevő gazdaságügyi államtitkár elvtárs véletlenül le nem rántotta a leplet róla. „Nekem ez az autó kell” – mondta, munkát adva ezzel a gyáriaknak. A sors furcsa fintora, hogy az (akkor még) aranyzöld metálszínű csoda annak köszönheti újjászületését, aki annak idején halálra ítélte.

Mivel az autó elejének karosszériaelemei csereszabatosak a limuzinéval, pár hónap múlva el is készült. Igaz, fényszóróstul megkapta a Special maszkját, ami úgy hatott, mint olasz étteremben a ketchupos spagetti, de hosszú évekig használta az államtitkár elvtárs. A teljesen ufószerű téglavörös (mivel új színt is kapott) autó feltűnése a szürke pozsonyi rengetegben felért egy szabad szombattal.