Sajnos előre kell bocsátanom egy szörnyű tényt: összevissza négy
fotó készült a kocsiról. Sosem voltam egy dokumentáló alkat, de
a digitális korszak előtt végképp minden kattintásnál felbuzgott
bennem a skót vér:
minek pocsékolni a kockákat? Ott van maga az autó, nem kell
fényképezni. No mindegy, megpróbálom verbálisan lefesteni, milyen
is volt az én 123-asom.
Egy szörnyű szar, az volt.
’76-ban születtem, Debrecenben nőttem fel, onnan járkáltam Szegedre
főiskolába. A fősuli utolsó évében Zala megyébe mentem el szakmai
gyakorlatra, egy családi érdekeltségű vállalkozáshoz. Kedvesem (aki
manapság már feleségem és gyermekeim anyja) pedig Kaposváron volt
egyetemista. Ez így együtt elég sok jövés-menést jelentett az
országban, amit
már nem akartam, meg nem is igen tudtam volna vonattal, busszal
teljesíteni. Kellett egy autó.
Addig nem volt kocsim, későn érő szemüveges jótanulóként teljesen
kimaradtam a zsigulis-kispókos-trabantos szubkultúrából. Persze
emlékszem
a család első autójára, a nagyapámtól megkapott piros
S100-asra – akkor adta apámnak, amikor ő megkapta a Merkurtól
a narancssárga, kereklámpás 120-ast. Ennek már tekergettem
a kormányát szüleim öléből. Aztán lett egy
Zastavánk, GTL 55,
ezt már vezettem önállóan, kezdetben néha jogsi nélkül is mindenféle
földutakon, majd 17 évesen megszerzett jogosítványommal már
állandóan.
(Fura dolog az agy, kisebbik lányom születése napját alig-alig bírom
belegyömöszölni a fejembe, de a rendszámok rendre: IO-64-41,
TI-54-45, DN-78-63. A Zastava Merkur-sorszáma: 20538.)
Ma már rettegnék, akkor ujjongtam, amikor sikerült egy hosszú lejtőn
elérni a Zasztival a 150 km/h-s katalógus szerinti
végsebességet. Aztán jött anyukámnak a Swift, pár évre rá meg jött
az én első saját autóm. Egy 123-as.
Régóta tetszett a zöldséges Merci. A gyönyörű
tepsiforma, a hatalmas kormány, a hátsókerék-hajtás, és
persze a kényelmes epedás fotelek, az akkori Suzukink belsejéhez
képest irdatlan belső tér – ez kell nekem. Egyszer-kétszer utaztam
korábban 123-as taxiban, mi több, egy évfolyamtársamnak is volt egy
bordó 200D-je, attól is el voltam ájulva, valahányszor beleülhettem.
Már akkor is többre becsültem ezt a vén vótbenneanyagot, mint az
új autókat, azokra nemigen vágytam. Csak a zöldségesre.
A céggel, akinél dolgoztam, megegyeztem: az üzemanyag nem
probléma,
egy a lényeg: dízel legyen az autó. Így vételezhetek gázolajat
a helyi téesz kútjánál, ahová a munkagépek is járnak
tankolni, és mehetek, amerre látok. Tehát a fogyasztás nem számít,
akkor legyen a legnagyobb, az öthengeres 300D! (A tádé
a büszke króm TURBODIESEL felirattal a fenekén már akkor is
fehér hollónak számított, de ha mégis felmerült néha egy-egy példány,
legalább kétszer annyit kértek érte, mint
a szívómotorosokért.)
Vettem egy Hajdú Aprót (hol volt még akkor hasznaltauto.hu), és
elkezdtem nézegetni a hirdetéseket: 123 300D, 250-350 ezer
forintos (tehát az alsó) sáv. Megnéztem pár kocsit Debrecenben, de
egyik sem tetszett. Az egyik, mert zöld, a másik, mert piros.
Végül Püspökladányban vettem meg az én drágámat,
vajsárga festéssel (képzeljék, akkor még nem is tudtam, hogy ez
a német taxiszín), zöld belsővel, alufelnikkel egy kedves
cigányembertől, aki biztosított róla, soha nem volt semmi gond
a kocsival.
1998. december 30-án lett az enyém, 300 ezer forintot adtam érte.
Mikor kipróbáltam, még meleg volt a motor, az ember állította,
mert annyit dolgozik, jön-megy vele, hogy szinte sosem állítja le.
Naná, hogy elhittem. Sőt,
képzeljék, még arra is büszke voltam, hogy nagy foltokban üt át
a rozsda a festéken: van miből, másfél tonna acél, miért
ne rohadna?, mondogattam nagy pofával. Mekkora egy hülye voltam!
Így utólag belegondolva már csak azért is, amiért nagyapai örökségem
készpénz-részét ott és akkor MOL-részvények helyett képes voltam egy
darab – igaz, jó nagy darab – rozsdás vasba invesztálni. De akkor
ez tűnt a világ leghelyesebb döntésének, az első nap maga volt
a boldogság. Cirkáltam fel-alá a városban, felszedtem
kedvesemet, és büszkén elindultunk Nyíregyházára szilveszterezni, egy
haveromhoz.
A csillagot másnap reggelre ellopták. Harmadnap délután pedig,
a buli után a kocsi nem indult.
Nyihi-nyihi-nyihi, egész az akku tűrőképességének végső
határáig, és egy pöffenet se jött ki hátul. Taxit kellett hívni, az
húzott be szégyenszemre. Aztán indultunk le Szegedre. Ahogy
hozzányúltam a fűtéskonzolhoz, leesett egy terelőlap hátul, és
elkezdett dőlni be a jéghideg köd kintről. Órákon át vacogtunk,
míg egyszer nem bírtam tovább, és a kesztyűtartó mögé nyúlkálva
sikerült visszaakasztanom a kiugrott bowdenvéget, és ismét
úgy-ahogy meleg lett a kocsiban.
Igazán meleg persze soha nem lett benne, akkor se, utána se.
Több mint egy évig éltem együtt a Mercivel. Egy teljes
izzítógyertya- és porlasztócsúcs-sor csere, önindító- és
generátor-felújítás után valamelyest megbízhatóbban indult
a motor, de nulla fok alatt azért mindig nagy lutri volt
a reggeli start.
Ha másnap tényleg fontos dolgom volt reggel, éjjel háromóránként
felkeltem, és beindítottam egy kicsit, hogy ne hűljön ki
a blokk. És a Mercit mindenki húzta. Húzta anyukám
a Swifttel, húzták évfolyamtársak, húzták segítőkész idegenek,
Zalában a cégnél rendszeresen húzta a
KRAZ bányateherautó . A rekordom két kilométeres vontatás mínusz
húszban, faluhatár táblától faluhatár tábláig. Már majdnem feladtam, de
hosszas krákogás-pöfögés után végül csak beindult a német
technika.
Százharmincnál többet sosem ment, viszont nagyon sokszor százat se.
Csak meglátta az emelkedőt, és már lassult is, szörnyű morgással.
Sosem értettem, miért, elfogadtam ilyennek. Mindig tíz litert
fogyasztott, városban is, sztrádán is, országúton is. Ezt sem értettem,
ezt is elfogadtam. Szerettem. Az a kormány, az a gépháztető,
az a baromi széles hátsó ablak a baromi széles tükörben... Ki
ne szeretné?
Úgy egy fél évvel a vásárlás után meguntam, hogy beázik
a jobb egy előtt, a lábtérben. Elkezdtem visszabontani
a kárpitot, hogy megnézzem belülről, mekkora a lyuk
a doblemez mögött.
Van ott egy háromszög alakú műanyaglap, azt levettem, és három doboz
ronggyá ázott, zöldre rohadt ukrán cigaretta esett ki alóla.
Csendben visszapattintottam a műanyagot, vannak dolgok, amiket
jobb nem firtatni.
Egyszer Mórahalomnál pendült valami az elejében, elment
a fékhatás java része, és szörnyű morgás kezdődött a jobb
első kerék felől. Éjjel, naná. Nem mertem megállni, harminccal elmentem
Szegedre. Másnap kiderült, hogy a tárcsa letört
a középrészről, beesett a tengelycsonkra, ott forgott.
A nyereg is tönkrement. Hétvége volt,
egy szervizben találtam is két felszabályozott tárcsát, de honnan
szedjek féknyerget? Egy bontóban lett, azt mondták, nem adhatnának
el használt fékalkatrészt, de addig könyörögtem, míg kerestek nekem
egyet. Egy másik 123-as alatt találtak rá, félig eltemetve, úgy kellett
kiásni a földből. Persze felraktuk, jó is lett.
Egy másik alkalommal
a motorháztető felcsapódott a szélvédőre, hetvennél,
Szombathely mellett az elkerülőn. Elöl-hátul kamion, de valahogy
megúsztam, sikerült félreállnom. Visszanyomtam a gépháztetőt, még
az elrepült hűtőmaszkot is megtaláltam. Nem hazudok: egy karcolás nem
volt rajta, csak a csavarok szakadtak ki a lemezből.
A szélvédőt ott helyben kicseréltettem egy autóüvegesnél, egy
karosszériás párezerért kikalapálta az eldeformálódott zsanért,
visszacsavarozta a maszkot, letörölgette, hadd ragyogjon, és tűz
tovább.
Egy télen majdnem megölt. A nyolcvanvalahányas úton
kóvályogtunk estefelé, esett a hó, tükörjég borította az
aszfaltot. Negyvennel araszoltunk, amikor minden ok nélkül keresztbe
fordult. Valahogy sikerült ellenkormányozni, visszaszedni egyenesbe, és
pont nem belecsattani a szembejövőbe. Éppen vettem a levegőt,
hogy elkezdjek akurvaéletbézni, mire újra kifarolt, ezúttal az
ellenkező irányba. Alighanem síkosabb jégre futhatott valamelyik
hajtott kerék, ledifferált, majd újra megtapadva megdobta
a kocsit. Mindegy, ezt is túléltük. Mentünk tovább harminccal.
De minden jónak vége szakad egyszer. Unokatesómmal
megnéztük, fel tud-e menni a Merci azon a bányafalon, ahol
a KRAZ-okat szokták próbálgatni a gépészek. Fel tudott,
csak a végén kicsit felugrott a levegőbe, majd egy hatalmas
csattanással landolt a felső úton. A motor belengett,
a karter úgy levágódott a földre, hogy a blokk tetején
szétugrott a gázrudazat. Alapjáraton visszaszivárogtunk
a műhelybe, ott összeraktuk a gázt, és megállapítottuk, hogy
bár nem repedt meg, össze-vissza hajlott az olajteknő. Kit érdekel?
Pedig jobb lett volna, ha érdekel.
Pár száz kilométerrel később – természetesen a sztrádán –
elszakadt a vezérműlánc, ami alighanem épp a behajlott
karteren dörzsölődött szét. És ennyi volt. Még bevontattuk
a kocsit a száz kilométerre lévő telepre – fék- és
kormányszervó nélkül, 1450 kiló, néhol száz felett, néhol városokon át,
senkinek nem kívánom -, ott letámasztottuk, én meg meghirdettem.
Egy lelkes 123-as-buherátor vette meg, Dunaújvárosból, százezer
forintért. Azt hittem, csak a papírja kell neki, de megpróbált
autót csinálni belőle. Még pár nap múlva felhívott, hogy hát, lehet,
hogy nem fog összejönni, mert az egyik hengerben gyűrűtörés volt
(valószínűleg amióta csak megvettem a kocsit, ezért nem indult,
ezért nem ment),
és a karosszéria is gyakorlatilag ketté van törve a hátsó
ülések mögött, csak a tető tartja össze az elejét
a hátuljával.
De még a sírból is utánam nyúlt a kocsi. Vagy egy évvel az
eladás után jött egy levél a rendőrségtől: ugyan mennék már el
Dunaújvárosba tanúskodni egy bűnügyben. A Mercedesről van szó.
Kiderült, hogy
a rendszám tovább élt más Merciken, és az új tulaj pont az én
rendszámommal bukott le egy ellenőrzésen: nem stimmelt az
alvázszám, a szín a rendszámhoz. Csak azt akarták megtudni,
én még az eredeti autót adtam-e el az új tulajnak. Mondtam, hogy igen,
elköszöntünk, és azóta tényleg nem hallottam többet az FFP-406-ról.
Jaj istenem, de hiányzik. Most itt van nekem ez a jó kis
318-as Cápa, szeretem,
ápolgatom, dédelgetem, de ha valaki felkínálna helyette cserébe egy
önmagától is beindulni képes, szép 123-as dízelt, nem tudom, mitévő
lennék.
A BMW-re büszke vagyok, kedvelem is, és jó vele együttélni, de
az igazi szerelem, az nekem örökre a zöldséges marad.
