Defekt a legrosszabbkor

Defektjavító használata

2011.02.22. 06:27
Háromnegyed órád van, hogy becsekkolj a chartergépre, ami nem vár, és százhúsz kilométerre vagy a reptértől, egy teljesen ismeretlen olasz kisváros legkülsőbb zugában. Erre kidurran a kerék, és csak némi űrtechnikád van meg egy háromszáz oldalas kézikönyved. Káromkodol-e?

Alig egy hete olvashatták az új Audi A6-os bemutatójáról szóló cikket, ha bárkit érdekel, itt van. Gondolom, senkit nem értek meglepetések, hiszen az autó igen jó, a nagymotoros mennybe (és moziba) visz, a kismotoros pedig valószerűtlenül jóautó-szerű élményhez juttat, tehát azt sem érezni mezítlábasnak. Csak az út, az ne lett volna.

Papíron, még előzetesben jól nézett ki a dolog: reggel hétkor találkozó a Ferihegyen, egy átszállással menet Palermóba, ott tesztautóba ülünk, átautózunk fél Szicílián a déli partra egy golfklubba, ami Spa reszort is, sajttáj, kaja, másnap újabb tesztvezetés váltott autókkal, este hatkor pedig megérintjük a falat Budapesten. Zsír, az autós újságíró az élet császára, ha nem mondtam volna még.

Nem tudom, hogy sikerült végül egész máshogyan, de a valóságnak annyi köze volt az előzeteshez, mint a felfújható guminőnek az áru dobozán látható képhez. Pedig előre ki lehetett számolni: Szicília messze van, a délszláv háború, a World Trade Center elleni támadás és az általában fokozódó nemzetközi helyzet miatt egyre durvábbakat csúsznak a járatok, egyre nagyobb levegőt kell hagyni a tranzitra, ráadásul viszonylag hamar haza is érünk másnap. Ez jól nem jöhetett össze.

Négy órát vártunk Münchenben odafelé, kicsit kevesebbet vissza. Fél öt tájban értünk Pelermo repterére, de mivel a luxemburgi kollégák nem a Münchenből induló, Audi által szervezett chartergéppel jöttek, hanem maréknyi csoportjuk alternatív járatot választott, ezért egy órát ki kellett húznunk az érkezésükig. Épp megpillantottuk a pálmafákat, kicsit beszippantottuk a balzsamos, 12 fokos, langy levegőt, majd betereltek bennünket a palermói reptér egyik oldalsó zugában gipszkartonból felhúzott, kékesfehér falú, halogénizzókkal megvilágított, króm büféasztalkákkal telirakott, szűk helyiségébe, ott ácsorogtuk végig félálomban az időt. Aztán eligazítás, ami részben a tesztútról, részben az autóról szólt – szó, mi szó, alig valamivel hat óra előtt sikerült csak beülnünk Rácz kollégával az A6 3.0 TDI quattróba. Fotózni nem lehetett a sötét miatt, sietni viszont kellett, de nagyon. Sciaccáig kellett eljutnunk, az százharminc kilométerre volt onnan, eredetileg fél nyolcra tervezték a sajtótájékoztatót, de áttették inkább nyolcra.

Téptünk, mint barom, de akadt bőven kis út is, nagy forgalommal, teherautókkal, cserélni is kellett, meg aztán el is kavarodtunk egy helyen. Sciaccában a reszortnál kisbusz vitt a recepcióig attól a ponttól, ahol leadtuk a tesztautókat, a recepciótól hézagosan közlekedő elektromos golfautó sederintette tovább testünket a lakosztályokig. Mert nem szállodaépületben laktunk, hanem egy falunyi méretű helyen, kétlakásos házakban, amelyek között rendes távolság volt. A sok kisebb-nagyobb csúszás összeadódott, csoda, hogy egyáltalán a nyolcórás találkozóra sikerült odaérnünk.

Sajttáj, vacsora, nahát, éjféltájban kerültünk ágyba, reggel nyolctól meg már vezettünk, addigra reggelizve, összecsomagolva, kijelentkezve, kigolfautózva, kiminibuszozva az átadópontig. Az előző napi eligazítás szavai azonban – „nyomatékosan kérek mindenkit, hogy fél tizenegyre legyen a repülőtéren, akkortól kezdődik a becsekkolás a chartergépre” – vészjóslóan csengtek a fülünkben.

Ha már előző nap elmaradt, igazából szerettünk volna most kicsit nappal is vezetni, le is kellett fotóznunk az autót, az sem két perc. Palermóig volt két és fél óránk.

A tudattól nagy lökést kapva még a reszortban elkészítettük gyorsan a belső fotókat és a behúzottakat (amelyeken mozog az autó), akkor már csak a külsőkre volt szükség, ám az olyanokhoz illik szép hátteret találni. Mentünk valamennyit, aztán letértünk a tesztútról, felhajtottunk valami jó magas hegyre, ahol lentről jópofa épületeket láttunk. Rácz Tomi vezetett, én a jobb egyen, ezért nekem tűnt fel először a hang.

„Te, mi ez az ütemes kopogás?” – szegeztem neki a kérdést. „Fogalmam sincs, nem hallom, nagyon rossz az út” – válaszolt. Aztán találtunk egy kis sima aszfaltszakaszt, ott meghallotta. „Talán jobb, ha nem is tudom, mi az” – fűzte hozzá egy kilencvenéves kínai bölcs éleslátásával.

A hegytetőn kórházat találtunk a hátába tapasztott templommal. Rossz irányból jött a fény, de rettentően szorított az idő, ezért jobb híján nekiálltunk ott, helyben, üsse kavics. A háromnegyedes hátsó fotó készítése közben vettem észre valamit. Khm, a jobb első kerék… Lapos.

Hát ezért nem hallotta Tomi elsőre a hangot, hiszen nem az ő oldalán kattogott a kerék, hanem az enyémen. És tudják, mi adta? Valami bazi nagy szög, mifelénk talán a középkorban használtak ilyet. Ott hevert a gumiban, csillogó vigyorral röhögött ránk.

„Siessünk, már ereszt!” – noszogattam Tamást, ő pedig elő is állt az ötlettel. „Csak olyan bő tíz kilométert jöhettünk el a szállótól, vigyük gyorsan vissza, és kérjünk másik autót, mert ebben nincs pótkerék, én meg nem akarok itt bénázni a defektjavítóval” – mondta. Én sem akartam.

Átvettem a kormányt, tekertem lefelé a nagy dög Audival a hegyről, a kormány már kicsit kenődött a kezemben, húzott is jobbra, csak tarts ki, kicsi, kapsz egy puszit. A puszi elmaradt. Az egyik balkanyarban erősebb, majd néhány hátrafelé távozó, gyengébb koppanást hallottam. Aha, most esett ki a szög. Nem jutunk vissza a bázisra, oké.

Így esett, hogy Sciacca kül-kül-külvárosában, egy jelöletlen utcában, 2011 egyik februári délelőttjén egyszerre vesztettük el defektjavító-szüzességünket Tamással. Előpakoltuk a cuccokat, és gondolkodóba estünk. Ami, a helyzet ismeretében, még mindig jobb volt, mintha valódi szüzességelvesztés után ugyanez történt volna teherbe.