Megvettük, jó volt, felgyújtottam volna

Okkult hiba: Mercedes-Benz 190 D őrjítő háromhengerezése

2012.11.29. 05:53 Módosítva: 2012-11-29 14:14:44
Azért jó, ha az ember viszonylag sok pénzért, a kínálat felső harmadából vesz használt autót, mert így legalább kicsit bebiztosítja magát a váratlan szívások ellen. Kivéve, ha szeretné, hogy fűtsön is az a fránya dög, mert az a motorerő végét jelenti…

Efy-t nem akartuk megvenni. Viszont Kati bugyikék állólámpás Mercije akkoriban, négy év használat után kezdte feladni a harcot, egyszer szétesett benne a motor lelke, a vezérlőtárcsa, és a város közepén lerohadt, majd nem indult. Lerohadt – egy állólámpás, érted? Soha nem történt velem ilyen vagy 250 ezer kilométernyi W115-ös Merci-használat után, úgy omlott bennem össze az arról az autóról alkotott kép, mint egy dél-amerikai diktátor rezsimje a katonai puccs után. Ráadásul még jött utána a büntetés: Balatonig vontatni kellett Kareszhoz, a rohadás is támadt, minden fronton. Megjavítottuk, eladtuk.

Volt kábé ötszázezer forintunk. Hogy a piaci kínálatot rendes férjként gyengéden előemésszem kicsi feleségemnek, és számára is fogyasztható formában elé öklendezzem egy fehér plédre, amikor csak tudtam, autókat néztem. Én japán autót szerettem volna, végigjártam számtalan Carina E-t, szögletes és eggyel korábbi, lapos Mazda 626-ost. Amikor már volt egy marékra való tuti tippem, egy szombaton – az akkor még nem egészen egyéves Norbit és az alig három éves Bálintot félretéve - elrángattam autót nézni.

Egyik Mazda pörgött le a másik Toyota után a vásznon, csodásabbnál csodásabb, hívogatóan magasságállítós, deréktámasztós plüssülésekből kászálódtunk ki, alig kétszázötvenezreket futott motorok purrogtak a selymesen szinkronizáló váltók hátterében, ablakok szaladtak fel-le szorgalmasan, halk, készséges surrogással, végállásukban finoman meghajoltak és alig hallható „irassai-maszét” rebegtek. De Kati szemében csak az őszinte megrökönyödést láttam.

„Engem, egy ilyenbe?” – kérdezte a tekintete, de inkább nem szólt, mert tudta, nem lesznek észérvei. Hiszen a hideg műbőrbelsős, piros rozsdatócsákat maga alatt hagyó, reggelente csak hosszas muzulmán imákra beinduló bugyikék szörny további életben tartása számunkra szörnyűséges luxus volt, tudta ő jól. Miért? Egyszerre nyomta a vállunkat a nem sokkal korábban vett, régi, romos házunk újjáépítése, a fő kereső (aki én voltam) éppen szanálás alatt levő munkahelyének rémálma és a hónapok óta folyamatosan beteg, egyik antibiotikum kúrából a másikba lépő, pici gyerek fölötti aggodalom. Az ember ilyenkor nem babusgat rozsdás öreg Mergákat vazelinos vattaágyban. Ilyenkor túlél.

De a fehér kormány, a kukkerműszer, az elefántbuksiként előrenyúló motorházfedél, a finom előkamra-kertyegés nem olyan dolog, amit az ember könnyen felad. Annyira nem kaptam Katitól bátorítást a japán autók felé, hogy el se kezdtem ütni ezt a vasat, egyik jelöltnél sem. Bevallom, magam is kicsit úgy voltam vele, hogy jó-jó a hideg fej, de tényleg hiányzott mindből valami extrákban és lóerőkben nem mérhető, otthonos plusz, valami tökéletlen emberialkotás-szerűség, amit a Merci megad.

Megnéztem titokban néhány 124-es Mercit – az mégiscsak modernebb, ugyanaz a méret (nagyjából), mint az állólámpa, van belőle takarékos dízel is, csak nem utálja majd olyan nagyon. És pár 190-es is beúszott közben a szákba, amit kivetettem a jeges vízbe. De bár ne úsztak volna. Félmillió forintos szintig karikába görbített, szoborrá gittelt, a menekültszálló furgonok karbantartottságával vetekedő belső terű, majomketrec-szagú, füstköpő rom volt mind. És valamennyit 250 ezret futottnak hazudták. A mai napig nem értem, hogyan lehet annyira tönkretenni autókat, amilyenek azok voltak, és hogyan kaphattak azok a szerencsétlen romok műszaki vizsgát. Azaz sejtem, de inkább nem tudok róla.

Megint egy szombat, megint egynapnyi keresés, mert az állólámpásnak tényleg mennie kellett. Március eleje volt, de a változatosság kedvéért szakadt a hó, egész Budapestet tizenöt centis, fehér takaró borította. Megnéztünk valami kívül és belül egyaránt zöld, nullaextrás 124-est a Fradi-pálya mellett (eredetileg a német postán lehetett főnöki kocsi). Sajnos volt már előttünk magyar tulajdonosa, aki helyben hagyta – tehát elléptünk. Jó, jó, a mi Mercink is mutatta az erős használat jegyeit, de azon azért volt fék, futómű, belül sem laktuk takarítatlan vágóhíddá.

Még jó néhány másik 124-es következett a listámról, egyiket csekkoltuk a másik után, majd a felsorolás végén eljutottunk a legsúlyosabb góchoz – a Fehér úti aknamezőre. Hosszú sorokban álltak a fehér hókupacok, mind alatt autó. Ide konkrétan egy Carina E miatt érkeztünk, mert hátha jó mégis a japán. Megnéztük – messziről szép, közelről, mint egy egész életében babapiskótán tartott néni-öleb elsorvadt végbelének a tartalma. Amit vártunk.

De hopp – amott gyári színű Merci-sárvédő kandikál ki a hó alól. Söpröm le: egy 190-es. Itt horpadás, ott egy kis rozsdapötty, de szép a bele, büszkén, magasan áll. Persze a maszk és a jobb első sárvédő kapott valami puffot is, de legalább nem javították ki, az autó abszolút hiteles, nincs (nagyon) kiglancolva. Megyek be a bódéba, kapom a kulcsot, finom Merci-illat bent, ebben nem dohányoztak. Vezetőülés persze leülve, a kilométer-számláló jócskán négyszázezer fölött (a kocsi kinézete alapján simán vissza lehetett volna tekerni 200 ezerre), kis kopás a térdnél a középkonzolon, viszont a motor szépen indul, minden karosszériadugó a helyén, gyári a fény (volt nálam rétegvastagság-mérő), az autó a négyes váltóra feltett ötös váltógombot és a bebőrözött kormányt leszámítva abszolút gyári.

1986-os, és 1989-ben érkezett az országba, azóta egy tulajnál lakik – ezt a forgalmi is igazolja. Használta 1989-től 2001-ig, majd leállította, s csak eladás előtt állította vissza forgalomba. Állítólag céges autót kapott közben. Próbakör, minden szuper, bár a motor valamiért nem akar bemelegedni, majd utánanézek. 650 ezer az ára, hazamegyünk, tanakodunk, zárás előtt visszaszólok, 550 és viszem reggel. Végül 590-ben egyeztünk meg, ennyiért benne volt az eredetiségvizsga is. Kiköltekeztünk gatyáig.

Hogy Kati miért harapott rá pont erre az autóra? Nem, az állólámpás szoborszerűsége után egyáltalán nem vonzotta a műanyag ütközős és dísztárcsás 190-es. Az eredetiség ugyan tetszett neki, de nem több. Viszont, amikor beült, felnézett, és megpillantotta a tetőnyitó krómozott kallantyúját. Az ugyanaz az elem a 190-esben, mint az állólámpásé. Létrejött a lelki szál.

Használatba vettük, és minden nap mellbevágott, mennyire egyben levő, jól karban tartott autót kaptunk. Csodás futómű, szuper fékek, nulla szélzaj, erős motor, az orrát hamar kijavítottuk egy ürömi bontóból ötezerért vett maszkkal, kis húzással a motorházfedélen.

De rendes fűtés csak nem akart lenni. Vettem kábé három forintért egy új termosztátot, levettem a fedelet – és nem találtam alatta semmit. Ez a csodásan karban tartott autó, amelynek ott volt az elmúlt négy olajcsere-cetlije a motortérben, amelyben újszerű fékbetétek és szilentek voltak, amelynek a kipufogóján egy rozsdapötty nem sok, annyi nem volt, nem hordott termosztátot a motorjában. Hihetetlen – ez olyan, mintha egy olajfinomítóban nem lenne tűzoltó berendezés.

Mindegy, betettem fél perc alatt, feltöltöttem a rendszert fagyállóval, jött a próbakör. Bemelegedett, jött a fűtés, szuper, a rövid kör után leparkoltam – job done.

Másnap a Kati panaszkodni kezdett a vacsoránál, nem megy az autó, fura a hangja, mondta. Nnnna, kezdődik. Lementem, beröffentettem, kihajtottam az M0-ra. És tényleg, nem kellett sokat mennem, és elfogyott az erő, háromhengeres hangon kezdett berregni. Mi a fene?

A hétvége Józsi barátom garázsában talált Érden, Karesz is épp ott volt, valami Bogárral molyoltak, nekem meg nem kellett Viszre mennem. Adagolócsövek le, főtengely forgat – mindegyik jó helyen nyom. Kicsit csattogtak a hidrotőkék, hátha kitámaszt valamelyik, mondta a szokásos füstködjét viselő mester, és felcserélte őket. Ugyanaz, kicsi csattogás indítás után, de hamar elmúlt, finom duruzsolás, ki 7-es útra, háromhengerezés, Benz- és Daimler-felmenők kulturált emlegetése.

Hengerfej le, üsse kavics, veszek tömítést is, az alig tizenötezer, még jó, hogy nem kilencvenezerrel vettünk többért autót, mint terveztük. Dehogynem. Hihetetlen, Karesz mennyi idő alatt szét tud borítani bármit. Reggel kilenctől melóztunk a hideg garázsban, addigra megvolt az adagolóvizsgálat, a hidrotőke-csere, a próba, a hengerfej le, az összes szelep ki. És meglett a hiba – három kipufogószelep-fészeknél is látszott a gázok által kikoptatott csík. Az autót kitoltuk, Kati értem jött Hansszal, hétfőn elvittem a hengerfejet a Szakáll-Metálhoz szelepfészek-cserére.

Amikor visszakaptam, volt egy hengerfej-síkolás is az árban, holott a Karesz megnézte derékszögelővel, hogy nem vetemedett-e a hengerfej. Nem értettem. Miért kellett ezt, kérdeztem, mire a szaki, hát mert olyan erővel kell beütni a szelepfészkeket, hogy mindig elmegy egy kicsit a síkja. Aha.

A Mercedes-hengerfejbe a gyári technológia szerint úgy kell betenni a szelepfészkeket, hogy az ember megmelegíti a hengerfejet (erre egy sütő is megfelel), a szelepfészkeket beteszi a mélyhűtőbe, majd ha lehűltek, egyszerűen belepotyogtatja őket a helyükre, mint Plussz tablettát a vizespohárba. Mit kell ezen ütni? És síkolni? Na, mindegy, lejött egy-két tized a hengerfejből, kibírjuk ezt is.

Következő hétvége, ismét Érd, lila kezek, vastag leheletek, mindenki tett-vett, mert tudta, ha nem, a három fokban megfagy. Másfél óra alatt megvoltunk, izzít, röffent, gyönyörűen jár, ki a 7-esre, bemelegszik.

Három henger.

Mercedes Jellinek örülhet, hogy már nem él, máskülönben százhúsz éves testében gyermeki áldás fogant volna, ha a százada bekövetkezik annak, amit mi ott kívántunk neki. Pedig sok mindenről nem is tehetett, ő csak a nevét adta a projekthez, pontosabban még az a galád is az apja volt.

  • Itt megtalálod Szeged a legszebb családi házait
  • Dunakeszin keresed az álmaid házát? Otthontérképen megtalálod
  • Az ország legmenőbb eladó házai egy helyen