8 kötelező jármű egy autóbuzi életében

2010.01.13. 07:07
0 hozzászólás
A lista évről évre változik, de minden életkorban és környezetben hálás vitatéma: mik azok az autók, amiket legalább egyszer, akár csak fél évig is, de birtokolnunk kell, mielőtt meghalunk.

Luca Di Montezemolo, a Ferrari és a Fiat elnöke szerint feltétlenül kell egyszer egy 12 hengeres autó, de ő könnyen beszél: elég nyomott áron juthat egy Enzóhoz vagy 612 Scagliettihez, meg jól is keres. Persze még mindig jobb, mintha azt mondta volna, senki sem férfi, akinek még nem volt sor négyes dízel Ducatója, magasított dobozzal. Hosszú fülke, hosszú plató, az az élet, ragazzi! Koncz János kolléga esküszik a maláj kurvákra, mint halálunk előtt kötelezően teljesítendő elemre – meglátjuk. Addig azonban nézzük, mi mindent pipálhatunk ki akkor is, ha nem mi vagyunk Brunei szultánjának jószágigazgatója.

Zsiguli

Egy férfi életében kell egy Zsiguli. Pont. Aki már a ballagásra kap egy új Hondát, nyugodtan lapozzon – lehet Zsiguli nélkül élni, de súlyos mulasztás volna. Egyrészt, hogy az ember később meg tudjon becsülni mindenféle modernitást, kényelmi berendezést, és persze a teljesítményt is. Mert tudjuk, hogy a Zsiga motorja csak papíron olaszos konstrukció, valójában az eredeti 124-es Fiaté, vígan, sportosan pörgött, a nyomatékra hangolt szovjet változat azonos fordulaton csak fájdalmasan üvöltött, mégis: valami titokzatos módon megmaradt benne a VIRTUS. Kell egy Zsiguli, hogy legyen egy autónk, amiben minden mérnöki trükközés nélkül is csodálatos a váltási érzet.

Nekem sajnos kimaradt a Zsiga. Gyermekkoromban volt a családban, de sose vezettem, sose szereltem, úgyhogy az nem ér. Később sokáig túl csóró voltam egy Zsigulihoz is, aztán amikor már csak annyira voltam szoft-csóró, hogy már tudtam egy szakadt autót venni, nyilván nem keletit vettem, hanem egy modern, huszonéves, életveszélyes Renault-t. A Zsigát később félig-meddig bepótoltam a Niva formájában, ami a Lada-érzésből nagyon sokat tud, mégsem az igazi. A Zsigát nem csak tartani, de henkölni-gányolni is kell; ez nekem sajnos kimaradt.

Hot Hatch

Forró ferdehátúm másfél is volt. Második autóm, egy Renault 5 TS a maga 1,4-es motorjával csak nagyon erős feltételes módban nevezhető hot hatch-nek, de higgyék el, egész jókat lehet vele autózni. Idővel persze annyira megtollasodtam, hogy végre megengedhettem magamnak egy igazi hot hatch-et, egy Golf II. GTI-t, amivel végre igazi, teljes értékű telepi hülyegyerekké válhattam.

A hot hatch-ben az a jó, hogy ha valaki kompromisszumokra kényszerül, tehát időnként kell tárgyakat fuvaroznia, gyereket oviba vinni és munkába járni, de közben azért zúzni is muszáj, különben úgy érzi, már életében is elkárhozik, hát annak tökéletes. A legjobb autós kompromisszum, áldassék a neve, aki feltalálta.

BMW

És igen, kell egy BMW! Sose voltam BMW rajongó. Illetve BMW rajongó, az tulajdonképpen vagyok, de késztetést sose éreztem, hogy BMW-m legyen. Amíg semmi pénzem nem volt, féltem a fenntartási költségektől, mégpedig nem csak úgy a vakvilágba: láttam olyat, aki egy kört vitt a háztömb körül a cápa 7-esével, aztán évekig csak költötte rá a havi százezreket, végül úgy adta el, hogy egy métert se autózott vele.

Volt barátom, aki évekig nyomta a BMW-s hülyegyerek-életmódot, aztán gyakorlatilag csődbe ment és végül befizetett valami szomorú, Fabia-jellegű új autóra. De nem sajnáltam, mert legalább megvolt neki a BMW, a maga klasszikus, héjanászos, bontókban reménytelenül alkatrészt keresgélős mivoltában. És valahogy úgy képzelem, egy komplett autóbuzi személyiségfejlődéshez mindez elengedhetetlen.

A V8-as nagyvas

Sose gondoltam volna, hogy egyszer nekem is lesz. Inkább úgy gondoltam rá, hogy egy tökéletes világban ki merném jelenteni, hogy kell az embernek egyszer az életben valami becsületes V8-as, ami lehetőleg nem modern, európai motort jelent. Nagy rajongója vagyok az Audi RS4-nek, imádom a Merci V8-as dízelét is, de a kötelező körbe mindenképpen az ultra korszerűtlen, rotyogó, 5 literes hengerűrtartalommal kezdődő, lehetőleg 60-as évekbeli amerikai V8-asokat tenném. (A csehszlovák lobbi léghűtéses, 2,5-ös V8-as Tatráit természetesen egy másik pontban tárgyalom.)

Lett tehát régi, rotyogós V8-asom, melynek révén kicsit betekintést nyertem a magyar V8-szubkultúrába, úgyhogy most már inkább azt mondanám, a V8 birtoklása inkább pszichés, mint pénzkérdés. Körültekintően kell persze megválasztani a márkát és a típust, mert az egyikhez bőven van olcsó alkatrész, a másikkal meg csak szívunk, de ha veteránnak vizsgáztatjuk, messze nem tartozik a költségesebb hobbik közé. Kell mellé természetesen egy hétköznapi autó is, ami, mint ugyancsak kötelező birtokolni való, a Régi Swift menüpontban kerül bemutatásra. A régi V8 és a Régi Swift együttes birtoklásával ráadásul egyszerre pipálunk ki két kötelező gyakorlatot.

A kupé

A kupé a legirreálisabb kötelező kör. Sose értettem, mi benne a jó, de valószínűleg épp ez benne a lényeg, és a kupétulajdonlás áll legközelebb a szerelemhez. A kupéban egy jó van: kívülről ránézni, illetve a tudat, hogy ha épp nem is látjuk kívülről, van nekünk egy ilyen, ami így néz ki. Egyébként teljesen praktikátlan, nem lehet bele rendesen pakolni, meg hátra beülni, az egyetlen, hajánál fogva előrángatott racionális érv talán az lehet, hogy a kétajtós felépítés miatt a kupé karosszéria merevebb tud lenni, mint bármi más. És az én kupémban speciel simán elfér a csomagtartóban egy szobabicikli. De nem ezért szeretjük, hanem a rosseb tudja, miért, viszont aszondom, nincs menekvés, egyszer kell.

A kabrió

Kabriózott már ön? És ha nem, egyetért velem, hogy merő kivagyi magamutogatás az egész? Oké, az is van benne, de a kabriózás annál sokkal több. Nemcsak elsőre, de századjára is nagy élmény, ahogy kinyílik körülöttünk a világ, főleg, amikor átmegyünk egy hídon, vagy felüljárón. Integetünk a madaraknak, dús hajunkba tép a szél, kék szemünkben ott a szenvedély.

Kabrió és kabrió között persze nagy különbségek vannak, kezdve a négykerekű betegágyként gördülő Chrysler LeBarontól a veterán Porsche Targától a keménytetős Ferrari Californiáig. Új Swift-árban már számtalan lehetőség közül választhatunk, de azt mondom, fontos, hogy ne hajoljon a fejünk fölé a szélvédő, mert az élményben már sokkal közelebb van a napfénytetőhöz. Nálam csak a motorozás bírta kinyírni az élményt; évekig párhuzamosan futott motor és kabrió.

Ha elérte a kapuzárási pánik, ne habozzon, vegyen kabriót! Kapuzárási pánik jön még több is, legalább a kabriózás legyen letudva.

Régi Swift

Akinek nem volt, annak sajnos nagyon sok mindenről nem lehet fogalma. Kevés pénzből egész jókat lehet autózni, illegális gyorsulási versenyre, meg találkozókra járkálni, szocializálni, dolgozni. Miközben ez a legritkábban elromló autó a legolcsóbb alkatrészekkel

Kicsit olyan, mint a Hetedik című filmben az az áldozat, akinek a sorozatgyilkos összekaszabolta az arcát és a kezébe ragasztotta a telefont: életben maradhat, ha segítséget hív, de topmodell létére már csak csúnya lehet. És az illető inkább elvérzett. Ha nem is ugyanígy, de sokan választják önként a poklot, amikor egy 400 ezer forintos Swift helyett vesznek mondjuk egy hárommilliós használt akármit hitelre, aztán mindenük szervizszámlákra és törlesztő részletekre megy, pedig a régi Swift ilyen alapon a szabadság szinonimája. A hiúság halálos bűn: ha valakit régi Swiftben látunk, valószínűleg nem hibátlan személyiség, de a hiúságot biztosan tudja kezelni.

Pillanatnyilag nem tudom, hogyan léphetnék tovább. Érzem, hogy nagyon kéne még egy szakadt Swift, vagy bakancs Micra, vagy doboz Panda, csak egyszerűen egyikre sincs szükségem. Valahogy meg kéne teremteni a létalapjukat, mondjuk egy vidéki birtokkal, ahonnan be kéne szaladgálni a falusi vegyesboltba, amiért sem a Tehenet, sem a Cougart nem indítanám be.

Egy amorf csodabogár

Nem tudom biztosan, a régi, 850-es, kibillenthető vaslapos szellőzésű Renault 4-esemmel megvolt-e nekem az amorf csodabogár kategória, de tartok tőle, hogy nem. Az amorf csodabogár (most már) guruló szobra Csikós Bianchija. Vagy egy barkács Benz pickup. Vagy a Karotta Elnökije. Vagy egy léghűtéses, V8-as Tatra 603. Az biztos, hogy a kötelező autók sorában az amorf csodabogár jöjjön utoljára. Előtte legyen meg a többi kötelező, a kertes ház, az aknás garázs, az asszony és a gyerekek. Sokan még ügyesebben csinálják, és talán ösztönösen akkor vágnak bele a csodabogarazásba, amikor még igazából nincs rá pénzük. Ennek a megoldásnak az a nagy előnye, hogy bár anyagilag teljesen tönkremennek bele, a csodabogár pedig szépen elrohad, még mindig százszor kevesebbet buknak rajta, mintha már lett is volna rá pénzük. De sajnos az amorf csodabogár olyan, mint a katonatörténetek – benne lenni szopás, de nem lehetünk teljes értékű ember, ha nincs róla néhány jó sztorink, első kézből.

Egyetért? Vitatkozna vele? Véleményét elmondaná másoknak is?

Tegye meg a publikáció blogposztján!