Telefonnal vezetsz? Észnél vagy?

2013.04.03. 05:45
0 hozzászólás
Régen, ha valaki telefonálni akart, vett egy tantuszt, vagy telefonkártyát, keresett egy fülkét, beszélt és utána intézte tovább a dolgait. A társadalmi fejlődés egyik legmarkánsabb jele, hogy ehhez ma már autó szükséges. (A szerző motoros futár)

A jelekből ítélve autó nélkül nem lehet telefonálni, autóban az ideális, sőt szinte kizárólag menet közben lévőből az igazi, minden más halálra van ítélve. Ráadásul nem holmi autóban véget érő beszélgetésekről van szó. Az autó megpillantása egyesekből komoly közléskényszert és gondolatgazdagságot vált ki. Pár másodperccel később, az első rendőrautó jótékony látványára magunkra ráncigáljuk a biztonsági övet is, ami egy kézzel felettébb izgalmas. Pláne, hogy közben már vezetnünk is kell, hiszen viharosan történnek az események, ráadásul kezünkben még a telefonunk is. Igazi zsonglőrteljesítmény, mindig ámulattal figyelem a soha nem kalkulálható eredményt.

A nem telefonáló autós (motoros szemmel) maga a mennyország. Határozottan, s micsoda vívmány: egyenesen halad. Láthatóan tudja, mit csinál, szilárd pillére a közlekedésnek, a motoros támaszkodhat rá, bízhat benne. Az ilyen autós nyugodt, kiegyensúlyozott, vezet, bármit teszünk, együtt tesszük.

Mobiltelefonnal a kép felettébb izgalmas. Nem mindegy például, milyen a beszélgetés. A vad, viharos, sávszéltől sávszélig kóválygás, erős gesztikulálás, és a néha megragadott kormány a motorosnak azt jelzi: autósunkat nagyon felidegesítette valami. Álmatag, gyakori belassulásokkal teli, teljesen kiszámíthatatlan sebességgel, hol vánszorogva, hol száguldozva autósunk gyaníthatóan a barátnőjével van elfoglalva telefonján.

Különösen gáz, ha valamit tenni is kell, ami ugye a forgalomban olykor előfordul. Nemcsak azért zavaros a látvány, mert egy kézzel szinte lehetetlen szépen bekanyarodni, így minden kanyarvétel jellegzetesen szögletes, a kanyar íve helyett inkább a beszélgetés érzelmi vonalát követi. A fejünkben zajló beszélgetés képzelgése és a valóság sürgető ingerei közötti állandó ide-oda kapcsolás olyan folyamatos agyi késést eredményez, mely akár végzetessé is válhat egy vasúti átjáróban, ahol csak képzeletben állunk meg a tilos jelzés előtt.

A legrosszabb, amikor az ember sms-t ír vezetés közben. Bal szemmel sandítok arra, mi történik előttem, jobb kézzel próbálom a mobilt úgy tartani, hogy valami azért derengjen, mit is írtam eddig. Közben nemcsak arra kell gondolnom, mit akartam mondani, de azt sem árt figyelni, hogy magában a forgalomban hol vagyunk. Eközben elvétem a betűt, vissza kell mennem, újra bepötyögni a kívánt szót. A mobilom lifeg, nem látom jól, meresztem a szemem, koncentrálok. A mobilomra persze. Ha ekkor a néni átszalad az úton.... de ne szaladjon. Figyeljen oda, nézzen rám, ha nem nézek rá vissza - elvégre inkább a mobilomat nézem, mint őt - , akkor ne rohangáljon itt. Mindenki megvárhat egy autót, nem igaz?

A baj természetesen nem bennünk van. A valóság unalmas annyira, hogy a vezetés nem köt le, hiszen életünknek része; de csak része, még az autónkban is. Motoros haverjaimon ugyancsak látható, hogy amióta headset létezik, kitört belőlük a telefonálhatnék. A motoros, amint száguld és beszélget, maga a rémálom. Én is megérem a pénzem. Mindenféle headset meg telefon nélkül csupán a töprengéseim is lekötnek annyira, hogy néha fogalmam sincs, merre járok. Vannak napjaim, hogy a fél várost átszelem ebben a révült állapotban, minden baj nélkül.

Talán mert a kézben mobilozókkal, vagyis az autósok többségével együtt álmodunk?

Kapcsolódó blogposztunkban hozzászólhat!