Szemetelni virtus dolga, bármit is mond Kálmán Olga!

Szemetelni egyáltalán nem szükséges, nem is elkerülhetetlen. Ráadásul több szempontból is nagyon káros, rendes ember már csak ezért sem teszi. Gondolnánk. Közben meg úgy néz ki az ország, mintha egyenesen kötelező lenne eldobálni a megunt, vagy (sokszor csak látszólag) értéktelenné vált holmikat, legyen szó pillepalackról, vagy platós ZIL teherautóról.

A szemetelés nálunk össznépi szenvedély, ami mögött nincs józan megfontolás, miként nincs ilyen a dohányzás, az italozás, vagy fehér porcsíkok vékony hengerré formázott húszezer forintosokon keresztül történő felszívásában sem. A szenvedély-jellegről győzhet meg az is, hogy minél jobban tiltják, annál jobban burjánzik: bizonyára vannak olyanok közöttünk – tartok tőle, szép számmal – akiknek csak fokozza szemetelési hajlamát a vele járó kockázat. Gondoljunk bele, milyen izgi lehet:

- Lajoskám, akkor holnap este kivisszük az öreg hűtőt az erdő alá?

- Kimehetünk, Bélám, csak akkor tegyük már be a furgonba az üres tévédobozt, meg a leégett villanymotort is!

- Oké! Csak arra ne járjon valaki!

- Ugyan már, a hatóság este nem mozog, ha ismerős jön, nem szól semmit, ha meg valami zöld köcsög kötekedne, megverjük, mint a lovat!

És már meg is van az esti program: egy kis autózás, egy kis környezetszennyezés, utána pár sör a haverokkal.

A nagyobb volumenű illegális lerakók ma már gyűrűként vesznek körbe számos települést, de egy-két kedvenc helye még a legkisebb falunak is van. És mindez akkor, amikor elvileg, sőt, egyelőre még gyakorlatilag is minden településen van rendszeres szemételszállítás, évente legalább egyszer lomtalanítás, és a kukába nem férő plusz szemetet is elviszik pár száz forintért. A faluvégre, az erdőszélre, a határba kidöcögni sokszor többe kerül az üzemanyag miatt, mint rábízni a hulladékot a kukásokra – de a magyar embert ez sem zavarja, inkább választja a drágább illegalitást.

Most persze nem a nagy tételben bűnöző, építési sittet tonnaszám leborogatókra és a veszélyes hulladékot hordószám lepakolókra gondolok, nekik már anyagilag is megéri a kockázat. Ami engem illet, szívesen végignézném, ahogy a tisztelt hatóságok visszaszállítják és leborítják a telephelyükre a cuccot. Na jó, bevallom, szívesebben végignézném azt, ahogy a seggükbe feldugják az egészet, de persze nem élőben, csak a híradóban, elvégre félig-meddig még kultúrállamban élünk.

A települések körüli hulladékgyűrű mellett a másik jelentős szemetelési tetthely az úthálózat – ráadásul ez látványosabb is, hiszen szó szerint jobban szem előtt van. Kezdjük az apróbb bűnökkel. Megkockáztatom a kijelentést, hogy autós ember nincs már a Kárpát-lavórban, aki a cigarettacsikkeket az autó hamutartójában gyűjtögetné, maximum a jobb érzésű kisebbség ott nyomja el.

Aztán kibasszintja az ablakon.

Akárcsak a többséghez tartozók, akik parázzsal együtt pöccintik ki, sőt, előtte még egy jó hosszút bele is szívnak. És szinte mindegy nekik, hogy esős úttestre repül, ahol legalább gyorsan elalszik, vagy biciklis ölébe, babakocsiba, buszmegállóban üldögélő fiatal nő dekoltázsába.

- Istenem, mennyi amatőr - gondolná az ilyen megveszekedett csikkdobáló vérfarkas, ha a visszapillantójában meglátná a tömegkarambolt, amit a csikkjével okozott. – Hiába na, ezek nem tudnak vezetni - mosolyogna önelégülten, és egy padlógázzal elegánsan maga mögött hagyná a tetthelyet.

A csikkre persze mondhatjuk, hogy meg se látszik. Pár négyzetcenti könnyen foszló papír, meg félgrammnyi természetbarát dohány semmi ahhoz képest, hogy a pillepalackok ezer év alatt se bomlanak le. Márpedig azokból, meg alumínium üdítősdobozokból, továbbá nejlonzacskókból irdatlan mennyiség díszíti a padkákat, árkokat, az út menti növényzetet. Ezek a többnyire látványosan dizájnolt, a boltok polcain magukat kellető tárgyak az út mellett már csöppet sem szépek, egészen egyszerűen azért, mert nem odavalók. Viszont sokáig ott maradnak.

Képzeljük el, amint egy szép tájban autózunk – nem nehéz, hiszen sok ilyenünk van szerencsére -, de efelett érzett örömünket földig rombolja, hogy minden húsz méteren a szemünkbe ötlik valami lelombozó látvány. Mintha végre hosszú csókra nyílna a világ leggyönyörűbb nőjének szája, akit régóta piszkosul kívánunk – és amint kiéhezett szánkkal közelítünk, a szép ívű, gondosan kirúzsozott ajkak mögött hirtelen felfedeznénk a szuvas, plakkos fogakat. Csókolózzon az ilyennel, akinek hét anyja van. Nos, ugyanígy teszi tönkre a sok szétdobált szemét az úti élményt.

Még nagyobb a baj, ha számunkra annyira természetes a szemetes táj látványa, hogy észre se vesszük. Itt születtem, ez a hazám, és így otthonos nekem. Gyanús ám, hogy rengeteg embernek nincs problémája a szanaszét terjedő szeméttel, sőt, kifejezetten igényli maga körül, különben nem telnének meg újra meg újra az egyszer (tízszer) már feltakarított illegális lerakók, nem töltődne meg ismét az árok a nagy ritkán összekapart és elszállított szemét után. És persze általában nem azok takarítanak, akik szemetelnek. Úgyhogy kinevezhetjük a környezet iránti igénytelenséget akár magyar karaktervonásnak is - attól nem lesz se elfogadhatóbb, se helyénvalóbb, és végképp nem lesz követendő. Aki gátlástalanul szemetel, az nem az én törzsem tagja (Kuka), van még hat másik (Szende, Szundi, Hapci, Morgó, Tudor, Vidor), tessék választani.

Egyébként, mielőtt azt képzelnénk, hogy a szemetelők úgy festenek, mint Drakula gróf, Freddy Krueger, a Nyolcadik Utas A Halál, vagy egy agresszív makákómajom, tisztázzuk, hogy a legtöbb szemetelőnek fénylő tekintete van, pozitív értelemben vett, harmonikus emberarca, álmai vannak, és azokban jól látja a szebb jövőt.

Mert, barátaim, a szemetelők mi vagyunk. Na jó, én nem annyira, de mit tagadjam, ifjabb koromban megbotlottam egyszer-kétszer-háromszor-négyszer. Összegyűrt süteményes papírzacskókkal dobáltam a helyközi buszt, nem hajoltam le az elhullajtott használt mozijegyemért, és képes voltam a szemetesből kibányászott furcsaságokból egy szép szívet kirakni a járdára a ház elé, ahol az imádott lány lakott. Ilyen a fiatal bika, amikor még tombol benne az adrenalinzulin meg az ösztrotesztoszteron. De már rég megkomolyodtam, tényleg. Nem vagyok tökéletes szemétfronton (se), de legalább törekszem rá. Kövessetek! Nem állítok fel tízpontos listát arról, hogyan nem kell szemetelni. Nem írok kiáltványt, nem kérek műsoridőt a tévékben, hogy Országos Nemszemetelő Programomat ismertessem.

A nem szemetelést úgy kell csinálni, hogy nem szemetelünk.

Ez tényleg ilyen egyszerű.

Ha mentálisan segít, esetleg gondolhatsz arra, amikor ki akarod dobni a gyorsbüfés zacskót a kocsiablakon, hogy jaj, hát mégse teszem, mert ha esetleg erre autózik a Koncz Suzukijával, és meglátja az út szélén heverő stanyiclit, frusztrált lesz szegény. Vagy, ha utálsz engem, gondolj arra, hogy valahányszor kihajítasz valamit az árokba, valahol a világban meghal egy színes szárnyú, indur-pindur pillangócska. Ugye, milyen szomorú?

Kapcsolódó blogposztunkban hozzászólhat!