Közélet: Fő frusztrációnk a közlekedés – ki felel ezért?

Utáljunk mindenkit!

Fő frusztrációnk a közlekedés – ki felel ezért?

2014.05.27. 10:12
0 hozzászólás
A legfinomabb erőlevest is visszaküldöd a konyhára, ha a beleütött, csábosan sárgálló tojásba fuldokló légy kapaszkodik rémülten. Onnantól már csak a legyet látod, ezért ha rá tudnád venni magad, és belekanalaznál a csészébe, gondolatban légylevest ennél.

A legszuperebb hifiberendezésen is hallgathatatlanná válik a zene, ha a számos hangfal számtalan hangszórója közül az egyetlen nyomorult középnyomó torzítani kezd. Onnantól nem a hegedűket (szintit, torzított gitárt, szájharmonikát) hallod, hanem a recsegést. Inkább rászoksz a számítógéped monitorhangszórójára és a Groovesharkra, azon is rekedt a Joplin hangja. Azt hiszem, sokan már most sejtik, hova fogok kilyukadni.

Meggyőződésem, hogy az átlagember nem hülye, nem akar káoszt, nem szívesen tenyerel a másik pofájába. Úgy gondolom, a többség az érintőlegesnél nem szeg jobban szabályokat – az érintőleges itt az a mérték, amennyi egy ilyen komplikált, és egymásnak ellentmondó törvényekből, örökké változó szabályokból, gumiparagrafusokból és kiszámíthatatlan bírói hozzáállásból kirakott jogi környezet megőrülés nélküli túléléséhez szükséges. Az átlagmagyarnak, csakúgy, mint az átlagjapánnak, az átlagnémetnek, az átlagsvédnek, de az átlagbrazilnak és átlagszudáninak is akár, alapvető célja, hogy nyugodt, kiszámítható, feszkóktól mentes környezetben éljen.

Csak hát ott az eset a léggyel és a torz középsugárzóval. Amikor hiába gőzölög deciszám a kétcsillagos Michelinben remekbe rittyentett bouillon, hiába végzik dolgukat mesterien a tranzisztorok, MOS-FET-ek, csövek, potméterek, elkók, Van den Hul kábelek, lengőcsévék és basszreflex-nyílások, ha csak az ijedtében épp bekakiló legyet látjuk, és a fülsértő torzítást halljuk. Egy kis szem bosszúság megmérgez egy óriási, és alapvetően jól működő rendszert.

Nem idióta az autós. Nem tökkelütött a bringás. Nem hülye a robogós. Nem baromállat a motoros és nem égetni való ökör a gyalogos. Még a BMW-s sem mind gátlástalan csíra. Ezek csak emberek, olyan, mint te meg én, hazamennek, megölelgetik a rosszcsont gyereküket (csajukat/pasijukat/kutyájukat/teknősüket), megvacsiznak, majd bekapcsolják a tévérádióinternetet, aztán ha marad idejük, éjjel szexelnek, reggel meg utálják, hogy munkába kell menniük. Aztán ők is gályáznak egész nap. Persze nem pont így, de mindenkinek hasonlóak a problémái, tényleg vannak, akiknek súlyosabbak, akadnak, akiknek nem annyira, de a többséget hasonló rugók mozgatják.

És akad egy adag tulok, aki nem látja át a rendszert, mert valóban kevesebb agysejtet adott neki a jóisten, mint a többieknek. Állandóan összetűzésben van a világgal, az irányából nézve persze mindenki hülye. Mert mér' ne lehetne a mentő helyére parkolni a kórház előtt, kit zavar, ha ő jobbra indexel, miközben balra sorol, hiszen ő óvatos, és csak harminccal megy (a hetvenben). Ő az, akinek minden egyes kereszteződésben újra kellene tanítani a Kreszt, hogy emlékezzen rá, van ez a jobbkéz-szabály nevű dolog. Vagy csak nem tudja, melyik a jobb keze, ezért mindig a balosokat adja meg, újabb felindulást okozva. Ő felejti benn magát az autópálya belső sávjában, amikor életnek nyomát se látni a külsőben. És ő az, aki rémes sebességgel kanyarodik eléd a néptelen utcában, nehogy nekimenj (majdnem megtörténik), majd hogy mutassa – ő nem ilyen is ilyen száguldozós fajta – tizenöttel araszol végig előtted fél kilométeren át.

Ilyen tulokból kevés van, hidd el, talán ha négyszázaléknyi. Csak hát, rettenetesen zavaróak, ezért ha csupán kettővel találkozol hazafele menet, máris keserűbbnek tűnik az esti teád. Ez a négynél kevesebb százaléknyi tulok azonban még nem lenne elég az életed alapos megmérgezéséhez. Kell hozzá még egy másik kisebbség, ez pedig a vadbarmoké. A vadbarom – a tulokkal ellentétben – nem kevesebb aggyal bír az átlagnál, neki az érzékszerveit égették meg savval a szülei valamikor gyerekkorában. Az ő fő mestersége az intenzív leszarás és az kimaxolt érdekérvényesítés.

A vadbaromság az önzés és az agresszivitás furcsán sikeres elegye, az ilyen illetők ugyanis – legalábbis ebben a balkáni, lazán ellenőrzött és könnyen korrumpálható közegben – nagyon szépen prosperálnak. Például jóval észrevehetőbbé teszi őket a forgalomban, hogy az átlagot két-három-négyszeresen meghaladó erejű, fekete, nagy járművel csapatnak. Csak a rendőrségnek van rájuk ellenszere – kifejlesztették a nagyonerősnagyonfekete autókat szűrő kontaktlencséket a munkatársak számára. Érthető is, a rend őrei egész nap az utcán vannak, és komoly pszichikai terhelés lenne, ha a talpig láthatósági sárgába öltöztetett veterán pannóniások, a kissé rozsdálló, munkáscsapat-szállító fehér Astra F kombik és tizenöt éves, metálkék Hyundai Accentek serege mellett még ezeket a piroson átmenő, buszsávban százötvennel végighajtó, a féktávot rágópapírban mérő, az M7-esen a leállósávban előző, folyamatosan kézből telefonáló szerencsétleneket is igazoltatniuk kellene.

Tehát nemcsak a tulok, hanem a vadbarom is mérgezi az életedet, hét végén előbbiből, hét közben utóbbiból van több. Amikor fogcsikorgatva araszolsz a dugóban, a vadbarom az, aki diadalmasan elhúz a jobbra kanyarodóban és bevág legelöl, mert már nem bír a viagrás merevedésével, és azonnal otthon kell lennie cidáztatnia a luvnyáját. Na bumm, te egy lámpával később jutsz át a kereszteződésen, nem mindegy neked az egy 15 lámpás várakozás után? Amikor százharminccal előzöd a pályán a százzal robogó furgont, ő az, aki a tükrödben, messze a gyerekeid feje mögött feltűnik kétszáztízzel, fullosan rátolt xenonnal, és amikor utolér, képtelen felfogni, hogy attól, hogy ő a fotonjainak segítő erejével próbál empatikusan eltolni téged az útból, még nem tudsz elpárologni, az épp előzött furgon oldalába bebújni, esetleg felugrani a magasba, csak hogy ő elférjen.

Vadbaromból sincs több négy százaléknál. De a tulkok és vadbarmok együtt már majdnem kiadják a napi agyvérzést. Ehhez járul még – tényleg csak színesítésként – hogy a maradék kilencven százalék épeszű és normális ember egy kis hányada is olykor tulokká, illetve vadbarommá válik, tudják, a klasszikus, „viszem szülni a nőt” esetére gondolok.

Például, amikor a különben oly rendszerető polgár épp az exével beszéli meg a válóperes ügye állását, persze mobilon. Vagy amikor a szintén mindig törvénytisztelő egyednek oda kell érnie egy megbeszélésre, de rosszul állította be az ébresztőt, és egy órával később kelt, ezért aznap kivételesen lóhalálban siet a tárgyalás színhelye felé az alapmotoros Octaviájával, nehogy kirúgják, de a) összeakad egy igazi vadbarommal, aki leáll vele versenyezni, vagy b) egy rendszerető tulokkal hozza össze a sors, aki merő jóindulatból biztonságosabb tempó tartására neveli.

Ez az átmeneti elmebajosokból álló társaság jó, ha két százalékot ad ki, de az összesen már tízszázaléknyi őrült. És az már fáj.

Hogy aztán még színesebb legyen a kép, a tulok, illetve vadbarom korántsem mindig autós. Sokféle izgalmas gúnyát ölthet, ebben százszor jobb, mint Mátyás király, Fantomas és a kaméleon együtt. Néha fixis bringával vág át átlóban, jórészt forgalommal szemben a legnagyobb sodrú kereszteződésben. Máskor egy keréken próbálgatja Hayabusája új beállításait az Andrássyn. Olykor hatalmas pizzadobozzal veret nyélgázon a gyalogosok tömegében a Bazilika mögötti sétálóutcában. Megint csak máskor gyalogosként oson közénk, lelép a zebrára, majd amikor sikerült megállítania a forgalmat, átlóban szeli át az úttestet, úgy, ahogy a leghosszabb, közben meg-megállva, hogy nyomatékosítsa a mondandóját, és tovább fűzi a lakóbizottsági ülés témáját a mellette andalgóval. Van olyan is, hogy éjjel tizenkettőkor tép fel-alá a kertvárosban véresre herélt kipufogójú egyhengeres endurójával.

Közel sem mindenki az ellenséged, emberek vesznek körül, nem állatok, húsz emberből egy, maximum kettő, aki miatt a csillagok rossz együttállása esetén idiótának hiszed az összes gyalogost, biciklist, motorost, autóst, buszost, kamionost. Ne tedd. A többség, a nagy-nagy többség normális, akár autóban, akár motoron, akár biciklin ül, de lehet az is, hogy egyszerű gyalogos. Őket nem veszed észre, mert nem zavarnak. Csak alig néhány illető áll képzeletbeli mérgezett köpőcsöved irányzékában. Ők azok, akik miatt ordítva lépsz be este a lakás ajtaján, őmiattuk válik elviselhetetlenné a közlekedés nap mint nap – és kicsit az életed is.

De mondok valamit. Nem dühösnek kell lenned rájuk, ezekre a mérgezőkre, mert nem tehetnek róla. Sérült emberek, kezelésre szorulnak, akárcsak a beteg kutyusod, akit a héten már harmadszor kellett elvinned orvoshoz, mert állandóan összecsinálja magát. Na de, bántanád ezért? Dehogyis. Ennyit kibírsz, végül is, ő csak néha beteg, a tulkok-vadbarmok meg kevesen vannak.

Kapcsolódó blogposztunkban hozzászólhat.