Elcsaptak előttem egy biciklist a Clark Ádám téren. Alig pár perccel azelőtt történhetett, hogy odaértem. Csak a vérző fejét láttam, ahogy ott feküdt stabil oldalfekvésben, meg az aggódó arcokat fölötte. Odasütött a nap, langyos lehetett az aszfalt, de rücskös és kemény is, különben nem lett volna vértől ragacsos a haja. Már hallatszott a mentő vijjogása az alagútban, amikor megkerültem a körforgalmat, és nehéz szívvel gurultam tovább a szerkesztőség felé. Utálok ilyesmit látni, még mindig szarul érzem magam, pedig semmit nem követtem el.
Amíg álltam az alagútban, és araszoltam előre centinként, vagy fél tucat biciklis ment el mellettem. Kettő középen, a záróvonalon, biztos a motorosoktól tanulták. Csakhogy a bringások még az araszoló forgalomnál se mindig gyorsabbak, van, amikor az autós felgyorsít és elhúz mellettük, van, hogy épp együtt haladnak. Nem volt rajtuk sisak. Egy szembe jött, a híd felől, jobb szélen tekert el az autósok mellett, ahol senki se számít rá. Fogtam a fejem: meg akarják öletni magukat? Miért csinálják? Amikor a dugóban elmélázva szüttyög az autós vagy éppen a naptól elvakítva megy be a sötét alagútba, mennyi esélye van rá, hogy észrevegyen egy középen szembe hasító biciklist? Nem kell se rossz szándék, se súlyos hiba, még figyelmetlenség se, csak egy-két szerencsétlen körülmény egybeesése, és már ott is fekszik, vérző fejjel az úttesten.
Tegnap este a Lánchídon mentem hazafelé. Három biciklist előztem meg a hídon, kacsáztak jobbra-balra. Előző délután, amikor állt a dugó, talán ugyanezek középen mentek el, hajmeresztő manőverrel, két és fél milliméterre a szembe jövő 105-ös busz és az elbambulva a záróvonal felé tántorgó ignises tükre között. Miért kell kísérteni a sorsot, kérdezem ilyenkor magamban, nem érzik a vértől ragacsos haj szagát?
Nekem még benne volt az orromban, amikor az Árpád fejedelem útjára értem, ahol egy országútis, hátizsákost előztem meg. Öregem, meg akarsz halni? Értem én, hogy megspórolsz három percet, de ott a bicikliút a hév túloldalán. Keresztbe állt egy pofátlan 7-es BMW előttem, hogy megforduljon, megállt a forgalom. A hátizsákos fékezés nélkül, járdaszigetet kerülve, a szembe sávban ment el. Tényleg meguntad az életed? Amikor arcodat nyomja a bazaltőrlemény, és érted jön a mentős, hogy bekösse a vérző fejed, kurvára mindegy lesz az a három perc. Meg az is, hogy kinek volt igaza.
Nem tudom, ki hibázott a körforgalomnál, és nem is érdekes. Városban biciklizni baromi veszélyes, nem kell tetézni. Ne hidd, hogy gőgösen, a tizenhat fokos autóm kihangosítóját egy percre kikapcsolva akarok most éppen leszólni neked, bringásnak, hogy ne zavarj már, mert idegesít, ha ki kell kerüljelek. Én is sokat bringázok. Azért írok, hogy vigyázz magadra, ne végezd vérző fejjel. Amikor hallgatod a szirénát, ami érted jön, rájössz majd, hogy senkit se érdekel, kinek volt igaza, és a három perc is csak akkor válik értékessé, ha az az utolsó három az életedből.
Hihettek vén pöcsnek, nem érdekel, én bringával akkor is a bicikliúton megyek. Ha gyalogosokat kell kerülgetni, ha lassítani kell mások miatt, ha kerülni kell pár száz métert, akkor is. Tudom, hogy át szabad menni a Lánchídon az autók között, megengedi a KRESZ, de nem teszem. Ha nincsenek gyalogosok, végigtekerek a járdán, ha sokan vannak, áttolom. Az alagútban meg soha nincs a járdán kettőnél több gyalogos. Ott is lehet menni. Igen, féltem a rongyos életem. Nem fogom feláldozni azért, hogy kioktassak egy pökhendi autóst.
Tudom, hogy szar Budapesten bringázni, legalábbis szarabb, mint mondjuk Koppenhágában. De egyébként sokkal jobb, mint tíz évvel ezelőtt. Tudom, hogy agyrém az úthálózat, utálnak a gyalogosok, gyűlölnek az autósok, és nem adják meg az elsőbbséget. Éppen ezért vigyázz magadra, amennyire tudsz, ne kockáztass, csak amennyit muszáj. Ne hidd azt, hogy látnak, ne hidd, hogy elengednek, hogy nem fogsz soha hibázni, és más sem. Gondold végig, mi a jobb, nyugodtan, kisimult arccal megérkezni öt perccel később, vagy stabil oldalfekvésben várni a mentőt. Még akkor is, ha rövid a hajad, és nem ragad bele a vér.
