Dobj el mindent, vedd meg most!

2017.02.13. 17:07
90 hozzászólás

Nagyon szeretem az autókat, és nagyon érdekelnek is, így elég lelkesen ugrom bele minden hülyeségbe. Volt már Renault Avantime-om, az ég szerelmére, Toyota Priusom és dízel Alfa 159 kombim, senki se mondhatja, hogy nálam nem kapnak esélyt az előítéletekkel terheltek.

Annyi csak a gond, hogy ez a három autó épp egymás után jött, lefedve az utóbbi bő tíz évet, és ez egy kicsit azért meredek így. Az Avantime boldog idétlenségét azért kellett lecserélni, mert jött a gyerek, és naponta kétszer ingáztam át átlósan az egész fővárost, ezek közül egyikhez se ideális egy háromajtós, háromliteres buszkupé-kabrió.

Az utód Prius az elővárosi ingázásban verhetetlen, 4,9 literes átlaggal jártam vele három gondtalan évet. Lift volt a beceneve, mert pont olyan vele közlekedni; bimbammol, aztán nem történik semmi, aztán bimbammol megint, és közben megjöttél. Pont akkor ütötte ki alólam két kukásautó, amikor úgy éreztem, lassan azért elférne egy kicsit több rakendroll, így eladtam egy barátomnak, ahol azóta is szépen szolgál.

Az Alfa 159 1.9 JTDm se az a kimondott fejszaggató vadállat. Viszont kívül-belül csodaszép, már akkor fontolgattam, hogy egyszer veszek egyet, amikor annak idején letévéztem, újkorában. Ezek ráadásul rendesen megcsinált autók, ezekben már anyag volt, és ezzel az uncsin kiforrott tömegmotorral nagyjából annyira eseménydús a birtoklásuk, mint egy Volkswagennek. Az enyém automata, történelmi okokból, és az is nagyon jól áll neki, turbódízelt sose lenne szabad mással árulni. Mindjárt négy éve, hogy a mindennapi autóm, és még mindig öröm meglátni. Egyáltalán nem öregszik, sehol.

Csak hát egy dízel, automata kombi a szentem. Én meg a kicsit erős, hátsókerekes, kéziváltós, nem túl nagy és nem túl nehéz, benzinmotoros autókat szeretem a legjobban vezetni a világon. 1999 és 2007 között végig Nissan 200SX-szel jártam. Az elmúlt tíz józan esztendőben pedig az AE86-tal és a Hangyásszal pályáztam ki magam, ha nagyon hiányzott az élmény. Ó, és volt még a csodálatos piros Ezeröcsi pár évig. Szóval azt csináltam, hogy józanná tettem az unalmas mindennapokat, és alkalomszerűvé az örömöt. De ennek az ideje lejárt.

Itt ülünk mindannyian, ti és én, a ma ismert autózás betegágya mellett. Még él, de nagyon öreg. Mind tudjuk, hogy kevés van hátra. Kuporgunk a hokedlin elfogódottan, fogjuk áttetsző bőrű, göcsörtös, eres kezét. Arról beszélgetünk, milyen jó volt régen. Azt szeretnénk, ha lenne még pár jó közös napunk.

Az élvezetes autózásnak vége. Mi engedtük el, mi cseréltük el biztonságra, az ügyetlenséghez, az élethez, az unatkozáshoz való jogra, mert így igazságosabb. Mi hagytuk sorsára, amikor mohó hivatalok álszent érvekkel törtek a hobbinkra, mi kussoltunk, legfeljebb a garázsok, a műhelyek és a söntések titkos közösségeiben ógtunk-mógtunk egymás között. És innen nincs visszaút.

A láncreakció évek óta dübörög: a vezetés egyre semmilyenebb, a sofőrt érő ingerek egyre fogynak. A lankadó figyelmet egyre újabb elektronikák pótolják, míg az embernek más dolga se marad, mint a tempomatot kattogtatni az automata traffipaxok határértékei szerint, amíg azt is el nem rontja végül, kábán a semmire figyelés kómájától és a Spotify-playlist váltása közben beesett Facebook-üzi miatti kavarodástól. Akkor megbüntetik, amitől csak még jobban utálja az egészet, és át akarja adni a robotnak végre. A robot pedig jön.

Ne sírjunk!

A robot jó sofőr lesz, ahogy jó pilóta, jó sakkozó, jó go-játékos, jó pókeres, jó művész már. Persze, ha a mai híreket olvasod, nem hiszed, mert nálunk ritkán vezet. De máshol nem. A Teslák mostanra háromszáz millió önvezető kilométeren is messze túl vannak, és erre jutott egy darab egyértelmű, és még néhány vitatott megítélésű halálos baleset. Mindezt egy olyan autógyártótól, ami tíz éve még nem volt sehol, és aminek a rendszere a saját állítása szerint sincs kész, hanem publikus bétában fut. Hogy a felhasználói annyira hisznek benne, hogy közben olvasnak, alszanak és videóznak, az csak részben ostobaság, nagyobb részt elkerülhetetlen következménye annak, hogy az ember egyszerűen biológiailag alkalmatlan arra, hogy tartósan figyeljen valamire, amivel nincs dolga. És egyáltalán nem jelenti azt, hogy a kész rendszer rossz lesz. A statisztikája már most jobbnak ígérkezik, mint az emberé. Nem is csoda, hogy minden nagy autógyár a nyakát töri ki, hogy ne maradjon le, plusz vagy száz tech vállalat a szektoron kívülről.

És ne feledjük: egy embernek egy nagy baleset simán az élet vége. Nincs belőle levonható tanulság, mert ahhoz túl kellett volna élni. Az autonóm autók rendszerének viszont minden hibás döntés egy közös lecke, amitől az egész flotta azonnal okosabb. És míg te ugyanazzal a hardverrel vezetsz évtizedeken át, melyből lassan halnak ki az idegsejtek, ridegednek az izmok, kopnak az ízületek, az autonóm autók összekapcsolt agya Moore törvényével, exponenciálisan okosodik, javul. Míg te egyedül vagy, és lassan hülyülsz, ők óriási, közös entitások, és minden pikoszekundumban gyarapodnak és fejlődnek. Azt hiszed, tudod mit jelent, de nem érzed igazán. Nem tudjuk érezni, annyira idegen. Azt jelenti, ami ma egy kicsit még vacak, másfél év múlva dupla olyan jó. Még másfél év, és a dupla duplája. Idén azt látod, hogy ez szinte olyan jó, mint egy ember, és öt év múlva nyolcszor jobban vezetnek, mint bárki. A szilícium nem viccel.

Ez a folyamat csodálatos

Nem tudjuk, mi lesz a vége, de mindennél izgalmasabb, hogy pont abban a korban élhetünk, amikor a gépeink megtanulnak tanulni, és lehagynak minket. Mindenben. Erről szólnak a következő évtizedek. És ezzel nincs mit csinálni, főleg nem innen, az új falak és a saját pengetdrótunk konok, ellenséges butasága mögül. A konzervatív kioktatásra felemelt mutatóujjon rétegekben ül meg a mellette elzúgó haladás pora. A mesterséges intelligencia forradalmához annyi itt a közünk, Szovjetunió-külsőn, mint szénabálán ülő szicíliai parasztgyereknek a Targa Florión tépő Ferrari 312 PB-hez.

Az hagyján, hogy az autózásnak harangoztak, az emberi fajnak is harangoztak. Nem feltétlenül úgy, hogy tragikusan kipusztul vagy kiirtja a Skynet, hanem úgy, hogy ami 30 év múlva stabil szimbiótája a nála végtelenül intelligensebb AI-nak, az nem az elmúlt százezer év Homo sapiense, hanem egy tök másik faj. És tudod, mit nem csinál? Nem vezet M3-as BMW-t!

Kissé elkalandoztam. Röviden:

Minden évben szarabb vezetni, mint az előzőben, és ez ennél már csak rosszabb lesz

Azok az autók, amelyeket még jó volt vezetni (a szó analóg, technikai segítségektől mentes, mechanikailag őszinte módján), rohamosan fogynak, szinte utánpótlás nélkül pusztulnak és öregednek el. Ettől irgalmatlanul drágulnak is, értékükben és fenntartási költségeikben is. Amitől egyre reménytelenebb felszabadult gondtalansággal használni őket. És aztán egyszerre elérhetetlenek lesznek, nagyjából addigra, mire amúgy is felmerül, hogy kiszoruljanak a közlekedésből.

Ha valaha akartál M3-ast, most vedd meg. Ha ábrándoztál Porschéról, Zsiguliról, Integra Type-R-ről, MX-5-ről, ne tologasd. Ne várd meg, amíg kihal vagy kitiltják. Van itt még pár év, amíg cikiben, titokban, megvetetten, de lehetséges behúzott nyakkal, suttyomban körbedriftelni a társadalom peremén. Ne sajnáld magadtól az élményt. Negyven év múlva, amikor legjobb barátod, a Google csetbotja beszélget majd veled az öregek otthonában, kell hogy legyenek olyan sztorijaid, amiket legalább neked jól esik elmesélni, ha egyszer ő már úgyis tud mindent, ami volt, és lesz.

Horvátország

Az igazi nyaralást a tengerparti kikapcsolódás jelenti öblök, sziklák, vagy homokos partok mentén.

Csoportos Hajóutak

Ahány kikötő, annyi felfedezés, tengeri hajóutak sok látnivalóval és pihenéssel.