Múlik a gépzaj, van, akinek ez baj

Nem hallom a hangokat, nem hallom!

2017.05.24. 06:49
77 hozzászólás
„Brrr, vrooom, redna-redna, hrrrrrhöörrrrr, potato-potato-potato, vömm-vömm” - hangutánzó kifejezések, amelyek rövidesen eltűnnek a gyerekek szótárából. Merthogy a V8-as öblögetését a duplázott négy-a-kettő-az-egy csőbe nem lehet szimulálni bitekkel, hiszen az nemcsak a hanghullámokról szól. De nem is lesz rá igény, húsz év és elfelejtjük. Kicsit már most sem érezzük.

Ez a cikk most nem a tipikus usernek szól, az olvasók nagyobbik hányada, amelyik a kényelmes, esetleg kissé még talán formás közlekedőedényt keresi a műfaj kínálatában, helyből tovább is kattinthat róla, kár ennél időt elpazarolnia. Most inkább azoknak írok, akik az autót a gépért, a történetért, a hangulatért szeretik - a kelleténél lehet, hogy kicsit jobban is. A sok teszt mellé elfér talán ez is.

Van tudományos magyarázat arra, hogy a nikotin miért sokkal addiktívabb drog, mint bármi más – nem orvosi lapot akarok írni, ezért hadd ne nézzek utána. A lényege, hogy az emberi szervezetben kész receptorok várják a nikotin nevű vegyületet, ami a tüdőbe szívva azonnal a véráramba kerül. Az életben egyszer kell jól letüdőzni egy slukkot, s a receptorok felélednek - onnantól rabok vagyunk, a szervezetünk titokban (vagy nyíltan) állandóan kívánni fogja. Minden más drog – koffein, alkohol, THC, barbituátumok, opiátok – valamilyen kémiai átalakulás után, áttételesen, nagy spéttel hat, emiatt a függés is lassabban alakul ki, hiszen a tudatalattink a lassabb reakcióidő miatt nehezebben köti össze a bevitel tényét a tudatmódosulással.

Régen csak sejtéssel vegyes mániám volt, ma viszont már biztosan tudom, hogy a belső égésű motor hangja ugyanolyan veszélyes addikció, mint a nikotin. Meg mernék esküdni, ha a biológusok ráfeküdnének a kutatásra, felismernék, hogy a kipufogó morajára ugyanolyan kész receptorai vannak már a csecsemőnek is, genetikailag, mint amivel a cigis addikció létrejön.

Tíz kisfiúból kilenc az autókra figyel fel az utcán, a maradék egy a kutyákra, vagy a motorokra. Tíz kisfiúból kilencnek rövidebb-hosszabb ideig mániájává válik a kisautó, és egyetlen ilyen mániás kisfiút nevelgető család sem ússza meg a különféle szörcsögő-brummogó-hörgő-berregő hangok elviselését. Rosszabbat mondok – nemcsak kisfiúk, de gyakran kislányok is átesnek egy ilyen autós életszakaszon. Csak míg régebben a mánia néha egy évtizeden (sőt egy életen) át is kitartott, manapság mind rövidebbnek bizonyul.

A jó motorzaj még a meglett emberekre is úgy hat, mint egy pozitív gyomros. Börzékre járók pontosan tudják, hogy ha el akarnak adni valamit, aminek amúgy elég jó hangja van (mondjuk az imolai börzén, ahol még tolerálják az ilyesmit), elég beindítani, és pár másodpercet túráztatni. Fél perc alatt összecsődül a tömeg, az olaszok még meg is tapsolják az embert. A portéka meg sokkal nagyobb eséllyel kel el, ez sem mellékes.

A fiatalok körében a manapság jellemző gyors érdeklődésmúlásnak van egy alapos oka. Amíg a mai harmincas-hatvanas korosztály gyerekkorát kitöltötték az autóhangok, és a csajozás korszaka előtt az egyik legmenőbb dolognak az számított a suliban, ha valaki nagy biztonsággal, csak hang alapján meg tudta mondani, milyen autó húzott el az utcán, addig ma ez szinte lehetetlen lenne, mert egy gyári kipufogóval szerelt autónál csak gumisurrogást hallani, a nagy átlag tuning kipufogósoknak meg köze sincs semmihez - a csak zajkeltésre és nem teljesítménynövelésre eszkábált dobok olyanok, mintha valaki lavórból kalapálna trombitát, aztán csodálkozna, milyen béna hangja lett.

Na ja, harminc-negyven évvel ezelőtt nem is volt olyan színes az autópark, mint ma – az ember megjegyezte a Zsiguli, a Wartburg (annak mutációjaként a Barkas), a Trabant, a faros Skoda, a kispolszki, a Robur, a Zil és a Dacia hangját, bónuszpontokért pedig jól jött, ha be tudta azonosítani a Zapó ziháló dübörgését, a Moszkvics fogaskerékzúgással vegyes ál-BMW 02-es motorzaját és a bogárhátú Folkszi (mert akkor ez volt a neve) csiripelő kipufogózajjal kevert bokszerlüktetését. Ma mit hallasz ki bármiből?

Egy jól hangolt kipufogós, jó motor zaja elég sok ember számára öröm – holott a mérnököknek az a hang nem más, mint csupán melléktermék, méghozzá a kellemetlenebbik fajtából. Mivel Magyarországon a böhöm nagy amerikai tepsik tulajai közül szinte senki nem tudja megállni, hogy dobot cseréljen (vagy elhagyjon), furkáljon, berheljen a kocsiján, mifelénk kevesen tudják, hogy szinte hangtalan autók voltak, amikor kijöttek a gyárból (legalábbis a hatvanas évektől gyártott típusok, a nem-sport kiviteleket leszámítva). De ugyanez igaz a V8-as és sorhatos BMW-re, Mercedesekre és Audikra is – azok is csak akkor lesznek zajosak, amikor szánalmas, lefingott, öreg autók, amikor már nem fáj beléjük piszkálni.

Ha úgy vesszük, egy hangosan morgó régi BMW, dörömbölő húszéves Mercedes, morajló MV6-os Opel Omega igazából világgá kürtöli a tulajdonosa ruppótlanságát (hiszen az eredeti kipufogó drága) és igénytelenségét, tehát a legrosszabb reklámhordozó. De mindennek megvan az ellenpontja. Mert lehet hülyegyerekségnek nevezni a zajosítási kényszert, de a magam részéről azt mondom, megérthetjük, aki a már értéktelenedő, nagy motoros autója gázainak enged egy kis szabad áramlást. Ha már olcsó, legalább abban az egy versenyszámban legyen jó, amiben otthonosan mozog, másrészt hol halljunk még egy jó kis nyolchengeres gurgulázást? Hiszen a Zil locsolókocsik sincsenek már forgalomban vagy húsz éve, pedig mennyire állat hangjuk volt...

A piszkálásnak persze van egy tolerálható mértéke, de túltolni felesleges, mert a bömbölő repedtfazék nem azt jelzi a világ felé, milyen jó kocsi, hanem hogy mennyire szakadt – hogy képviseljem a tömbösített nénik, volt munkásőrök és neurotikus kismamák álláspontját is. Nem mellékesen a kipufogóikat ész nélkül rommá furkáló/vagdaló baromállatok szobájába én is szívesen bevezetném a maguk gyártotta hangot éjszakára, altatódalnak – töltsenek vele pár napot, aztán beszélgetünk.

A zaj csökkenésének történelmi és társadalmi oka van. Amíg csak ezer autó furikázott – vegyük elő példának - Budapest útjain, s a motorerők oly halványak voltak, hogy kicsivel több fojtás a kipufogóban oda vezetett volna, hogy nevezett autók nem bírták volna felvonszolni magukat a Hegyalja úton, a zajt még el lehetett nézni. Ma azonban reggelente százezrével indulnak neki kocsik a dugónak, éjjelenként pedig, ha akad egy szabad útszakasz, olykor kétszáz fölé húzatják egyiket-másikat (illegális ugyan, de ez a realitás), s a sok decibel mind összeadódik térben, időben-idegrendszerben.

A városlakók nagyjából meg is őrülnének, ha minden mostani autó olyan zajos lenne, mint annak idején egy repedt kipufogós Nagypolák, vagy egy Csepel D344 volt – a közlekedés jellemző tereptárgyai. Nyugaton persze a jobb karbantartás, a szigorúbb ellenőrzés és az eleve jobb technikák miatt már akkoriban is csendesebben futottak a kocsik, viszont több is volt belőlük az utcán. A változtatásra való igény is onnan jött – az emberek egy része, bizonyos élethelyzetekben szerette ugyan az érdekes motorhangokat, de a többség az idő nagyobb részében inkább nyugalomra vágyott. Sok lúd disznót győzött.

Egyenesen kényszer volt a döntéshozók részéről a zajemissziós normák szigorítása. Az eleve mind csendesebbé váló kipufogórendszerek mellett ma már a turbók is sokat felfognak a kipufogógáz-lökésekből, hiszen épp az a működésük elve, hogy a távozó gázok erejét felhasználva pumpálnak be plusz levegőt a motorba. Az elmúlt tíz évben gyártott autók, ha még az eredeti kipufogó van rajtuk, normális fordulaton lényegében már alig sugároznak hangot, esetükben gyakran a leghangosabb tétel a befecskendező zaja (még a benzineseknél is). Kipufogó? Meleg levegő jön rajta és manapság már csak láthatatlan, mérhetetlen koromrészecske-felhő.

A downsizing is alaposan betett a szimfóniának – nemcsak a hangerőnek, a karakternek is. Privát listámon a legszebb hangú autómotorok sorrendje: V12-es Ferrari (az azért ritka élmény), V8-as benzin, sorötös bármi, sorhatos bármi, V6-os, bokszer négyes, aztán jöhet a többi, ömlesztve. A downsizing korában a négyhengeres bokszer kivételével fentiek szinte mind kiirtandó tételekké váltak, a legutolsó, a bokszer meg csak gyártáslogikailag múlik majd ki előbb-utóbb.

Maradnak velünk a nyomorultan unalmas, daráló, dögszabvány-sornégyesek és a (nekem legalábbis még mindig) Wartburg-hangon vartyogó háromhengeresek. Értem is, a mostani kisfiúk-kislányok már miért nem berregnek, hiszen az inputot sem kapják meg - inkább a tableten nyomkodják a színes, mozgó-lövöldöző izéket. Az is érthető ezek után, miért zajosítja öreg járművét a már megmaradt autóbuzik egy hányada – egyszerűen hiányérzetük van.

Persze, a mindenféle ellenőrizetlen, béna hangon, középtartományban beteg tehénként bőgő, fém tőgyvödör, amit manapság lefingott, lemezkerekes, háromhengeres Polo TSI-kre, Ibiza dízelekre és korai Swiftekre szokás aggatni, már semmit nem idéz abból az elemi élvezetből, amit egy jól hangolt, de a zajokat még meg nem ölő, régi gyári rendszer, vagy egy pályán kipróbált sportkipufogó produkált. Minőség és mennyiség sem tegnap, sem ma nem jártak kéz a kézben.

Alfa Romeo Giulia Super 1973 from Cool & Vintage on Vimeo.

Egy hatvanas évekbeli Alfa Romeo alatt például gyárilag 4:2:1-be kipufogórendszer volt, ami egészen fura, lüktető, felfújt hangot produkált. Igen, a négyajtós szedán alatt is. Amikor meg kupét csináltak a Fiat 850-esből, azonnal lecserélték négy, hosszú, különálló leömlősre a kipufogóját. Még a Toyota Yaris első szériájának facelift előtti verzióinak is összevissza tekergő, hangolt leömlői voltak, s fordulaton meglepően szépen is szólt az az egyliteres, négyhengeres motorka.

Én, ha tehetem, mindig a fiatalok arcát nézem, amikor végre eljutnak valami versenyre, ahol a pilóták jól meghajtanak néhány régi verdát. A mostani tizen-huszonévesek ugyanis már csak a bömbölő ál-sportdobok, házilag furkált kipufogók és szétmállott rendszereken át bömbölő, vén Ladák hangján nőttek fel. Amikor ezek a csávók végre eljutnak egy weissenkirchenre, egy veterán hegyi versenyre vagy ne adj'isten a Goodwood Revivalre, ahol valóban érdekes autók szólalnak meg, az a fajta mennyei öröm ömlik el az arcukon, mint amikor a kisbaba életében először kóstol bele a madártejbe (ki-ki helyettesítse be, amitől az ő arcán elömlött mindenféle anno). És mindig a hangok triggerelik a vigyort, mindenféle erőltetés, figyelemfelhívás nélkül, mert mint tudjuk – arra kész receptorok vannak az agyban.

Még azt is be lehet tájolni, hogy az érdekes autóhangok valamikor a 4000/perc fölötti fordulatszámokkal együtt jelentek meg a múltban, talán a tízes évek közepén, húszas évek elején, s a legérdekesebb orgánumú járművek a harmincas-hatvanas évek sportkocsijai voltak – nem véletlen, hogy azokat veszi körbe a legnagyobb tömeg, amikor beindítják és melegítik őket a különféle találkozókon. A kétütemű amolyan szerzett élvezet, mind az olajbogyóevés, van, akinek tetszik, van, akit idegesít, a kis kéthengeres léghűtésesek általában bejönnek, de azért látom, hogy sokaknál nem viszik át az ingerküszöböt, egy négyhengeres is tud jól szólni, megfelelő kipufogóval, a kocsi farában meg pláne, de a nagy klasszikusok a sokhengeres, hangolt leömlős gépek, mindig.

De hiába tombol a veteránautó-mánia, akármennyire is mind népszerűbbek a historic-futamok, bármilyen könnyű is eljutni egy kis házi versenyre, driftedzésre még nálunk is, hát még a jóléti országokban, 365 napból 350-ben azért a mára zajtalanná lett autók határozzák meg a mindennapokat. Nálunk még hoznak a sivárságba némi színt a bénán szétfurkált kipufogójú autók, de az inkább bosszúságforrás, mint élmény, olyan inkább minél kevesebb legyen, ha lehet.

Az igazi, valóban kellemes motorzaj viszont rövidesen ismeretlen ínyencséggé válik majd. De talán már ma is az, hiszen ha van, azt is hangszórókkal és a kaszniba rejtett rezonátorüregekkel állítják elő. A Maseratik távoli gázrobbanás-zaját senki pedig ne vegye elő nekem – az annyira mű, hogy tényleg jöhetne akár Klipsch koncerthangfalakból is... Hol a lüktetés, a szortyogás, a kattogás, a millió apró gépszelet küzdelme a működésért, ami egy V12-es Lampredi-motorból az ember fülébe zuhan? Érdemes egy-egy autós találkozó parkolójában megfigyelni, amikor valami Porsche Panamerát túráztatnak és szemben elrobog egy kissé piszkált, ötvenes évekbeli Chevy Bel Air. Ha addig senki fel se kapta a fejét a műanyag-Porschére, a vén uszonyos száraz krahácsolására biztos mindenki felfigyel. Az ember eccerű lény, ösztönösen szereti a jót.

Bő száz évig tartott a motorzaj ünnepe. Az emberiség kultúrtörténelmének csak kis szelete volt... de szép volt, és ha a világ arra fejlődik, amerre, már soha nem ismétlődik meg. Nem, nem sírom vissza a nyolcvanas évek végének pokolian zajos Budapestjét. Csak az szomorít el, hogy ma már annyira nehezen jut az ember rendes motorzajhoz, hogy az új generációkat nem is lesz, ami megfertőzze, s akkor szűk körök fura perverziója lesz a történelmünket száz éven át meghatározó kábszer, amihez ráadásul instant receptorokat adott nekünk a jóisten. Béke poraira.