Egy jó tömött karácsonyi dugó kiváló alkalom, hogy egy életre megutáljuk egymást. A végtelen araszolás elviselhetetlen, a dugó rossz, ez tény. Vagy mégsem?
Ha azt mondom, vezetni jó, rengeteg ember fog velem egyetérteni, de ha azt mondom, vezetni stresszes és nagyon fárasztó, akkor is. Ami az egyik embernek szórakozás, az a másiknak kínszenvedés. Van, aki gond nélkül, önfeledten cikázik a többi autó között akár a legelvetemültebb budapesti forgalomban is, és van, aki örül, ha nem húzza meg a kocsiját, amikor kiáll a garázsból, és épségben eljut a munkahelyéig.
Csak azért kezdtem ezzel a triviális gondolattal, hogy mindenkivel el tudjam fogadtatni rögtön az elején, jó és rossz egyén nélkül nem létezik. Vezetni nem jó, nem is rossz egészen addig, amíg a sofőr nem ítél. Abban a pillanatban, hogy valaki belekerül egy bizonyos élethelyzetbe, eldöntheti, tetszik-e neki, vagy sem. Ugyanez van a dugóval. Bár szüleinktől, embertársainktól megtanultuk, hogy a dugó förtelmes dolog, nem kell feltétlenül ragaszkodnunk ehhez az elképzeléshez. A dugó csak akkor rossz, ha mi azt gondoljuk róla, hogy rossz. Bizonyos vallások, filozófiák ennél sokkal messzebbre mennek, és ezt a gondolkodásmódot még a betegségekre, halálesetekre is kiterjesztik, amivel mi, nyugati emberek nem sok mindent tudunk kezdeni.
Mi köze lehet egy buddhista szerzetesnek, aki egy sóhajtással elengedi legjobb barátját, amikor az meghal, hozzánk, magyarokhoz, akik közlekedési dugókban őrjöngünk? Nagyon sok, mindjárt elmagyarázom. Előbb azonban egy percre, kérem, azonosuljanak velem, még akkor is, ha nagyon nehezen megy. Fogadják el Gyulavitéz szubjektív világát mint valóságot, csak az egyszerűség kedvéért. Képzeljék el, hogy imádnak vezetni, megszokták, hogy hatékonyan át tudják szelni a várost még sűrű forgalomban is, most azonban dugó van. Áthatolhatatlan karácsonyi dugó. Mit tennének?
Dugó az orvos szemével
A vezetői stresszel - amely szándékosan nem vezetési stressz, hiszen vizsgálatának középpontjában a vezető személye áll - foglalkozó kutatók számára a stressz a vezetési helyzetek negatív kognitív felmérésének következménye. Abban az esetben, amikor a vezetés fokozott vagy veszélyes elvárásként jelenik meg, a stressz negatív hatásokat, szorongást, aggódást okoz, vagy olyan élettani változásokban nyilvánul meg, mint a pulzusszám vagy a vérnyomás emelkedése. A közlekedési dugókat negatív eseménynek éljük meg, hiszen lassít vagy megakadályoz minket a céljaink, mint például a kívánt sebesség elérésében, vagy abban, hogy időben odaérjünk a célhoz. Azok a vezetők, akiket arra kényszerítettek, hogy a kívánt sebesség alatt vezessenek, különösen hosszú távon, emelkedett stresszről számoltak be. Ezen kívül a vezetők a nemkívánatos tényezők közé sorolják a rossz időjárási ésvagy útviszonyokat, a gyorsabban haladó autók közé való besorolást, ha más vezetőket képtelenek megelőzni stb.
A vezetés során felgyülemlett stressz gyakran kihat az élet egyéb területeire, problémákat okozhat otthon vagy a munkahelyen, ami persze ismét visszahat majd a vezetői stressz megítélésére. Megfigyelték, hogy a rossznak megélt munkanapok után is romlik az vezetői stressz percepciója. Szintén eltérően ítélik meg a vezetéstől függetlenül jelentkező problémák hatását a vezetést különbözőképpen megítélő vezetők. Azok a vezetők, akik a vezetést kifejezetten stresszes szituációként élik meg, gyakrabban szenvednek kisebb baleseteket, és gyakrabban kapják őket gyorshajtáson. Ugyanezen vezetők számára az élettel járó egyéb stressztényezők csak fokozzák a vezetői stresszt, míg az ezzel a tulajdonsággal nem rendelkező vezetők számára éppenséggel jótékony hatásúak ugyanezen problémák. Míg az előbbiek a "Lassan kell mennem, ráadásul gyűlölöm a munkám, amúgy sincs időm, és még ez a dugó" gondolatmenetben őrlődnek, addig az utóbbiak számára ezek a problémák kikapcsolódási pontokat jelentenek, amikor elkalandozhat a figyelem, ahelyett hogy a dugón rágódna.
Dr. Mandl Péter
Be kéne vásárolni, egy-két ajándék még kimaradt, megígértem anyunak, hogy segítek cipekedni, ráadásul le kéne adni még két cikket határidőre, amibe bele sem kezdtem. A régi Gyulavitéz ilyen szituációkban elővette a legerőszakosabb formáját, és megpróbált olyan pofátlanul tolakodni, ahogy csak bírt. Feszült figyelemmel keresett és ragadott meg minden apró lehetőséget a gyorsabb haladás reményében. Előbbre nem nagyon jutott, viszont percről percre egyre idegesebb lett. Közben rengeteg értékes információval lett gazdagabb. Sokat, éveket gondolkodott azon, amit tapasztalt, és ma már nem tolakszik.
Mi történik, ha tolakszunk a dugóban?
A legegyszerűbb arra válaszolni, mi nem történik, ha tolakszunk: nem érünk oda hamarabb. Egy-két helyen persze nyerhetünk, ha az üres kanyarodósávból sorolunk vissza a sávunkba a záróvonalon át, vagy a buszsávban próbálunk meg előretörni, de számottevően nem lesz jobb. Félórás utunkat jó esetben 27 percesre rövidíthetjük úgy, hogy közben veszélyeztetjük az autónk épségét és többször szabályt sértünk.
De a legrosszabb az egészben, hogy kivívjuk embertársaink gyűlöletét, hogy lépten-nyomon felidegesítjük őket. Az idegesség olyan, mint egy vírus. Aki megkapta, továbbadja, így terjed át a stressz egyik sofőrről a másikra, így jut el az otthonokba, így fertőzi meg százezrek életét egy egyszerű forgalmi dugó. A tolakodó felbosszantja azt, aki elé befúrja az autóját. Ettől persze ez utóbbi pipa lesz, és csak azért sem fogja beengedni a következő autóst, aki történetesen szabályosan, irányjelzővel próbál meg sávot váltani. Miután nem engedték be, a jámbor lelkű, szabályosan közlekedő sofőr is ideges lesz, hogy mennyire bunkók a többiek, fő a saját levében, míg hazavánszorog, majd otthon gyorsan leken egy nagy pofont a gyerekének a hármasért, és kiosztja az asszonyt, mert nem ízlik a vacsora.
Mi történik, ha nem tolakszunk a dugóban?
Itt térnék vissza a buddhista szerzeteshez, aki el tudja fogadni, ha súlyosan megbetegszik, ha meghal valaki, akit szeret, sőt, akár még a saját halálát is. Mit csinálna egy ilyen ember a dugóban? Nem nehéz kitalálni: semmit. Elfogadná a sorsát, és megpróbálná hasznosan, de legalábbis kellemesen eltölteni az idejét.
Mi, akik a nyugati világban nőttünk fel, nagyon nehezen tudunk azonosulni ezzel a gondolkodásmóddal, hiszen más szellemben nevelkedtünk és élünk. Pedig, ha mélyebben belegondolunk, mi is rájöhetünk a lényegre. Nem kell sem vallás, sem filozófia, csak egyszerű logika, hogy eljussunk az egyetlen racionális megfejtéshez: ha úgysem lehet haladni, ne akarjunk haladni. Tudom, ezt nagyon nehéz megvalósítani, amikor az embernek ezer dolga lenne, mégis erre kéne törekedni egyszerűen azért, mert nem létezik jobb megoldás. Mi csak aközött választhatunk, hogy idegesen állunk a dugóban, vagy nyugodtan állunk a dugóban.
Rengeteg embert látok, aki ugyan nem furakszik, de nem engedi be a többieket, akik a felvezető sávból szabályosan indexelve próbálnak besorolni. Azt hiszik, időt nyernek azzal, hogy nem adnak helyet embertársaiknak, valójában viszont semmivel sem érnek el hamarabb a céljukhoz, viszont apró gonoszkodásukkal terjesztik, sőt ápolják magukban a stressz-vírust. Ha kiszúrunk a többiekkel, azzal hozzájárulunk ahhoz, hogy mindenkinek egy icipicit rosszabb legyen. Nem sokkal, de akkor is. Gondolják végig.
Kellemes ünnepeket mindenkinek
Nem kell elmélyülni a keleti filozófiákban, egyfajta eszményképnek mégis tekinthetjük azt a tudatállapotot, amelyben a kisebb akadályok, melyeket az élet elénk gördített, nem mozdítanak ki abból a békés nyugalomból, amiben mindennapjainkat éljük. Ezt nehéz, sőt szinte lehetetlen magvalósítani, de törekedni lehet, hiszem, hogy érdemes is. Nem arról van szó, hogy mostantól legyen mindenki egy csapásra Buddha vagy Teréz anya, de megpróbálhatnánk lehiggadni egy kicsit.
Mindenki eresszen be csak egy autót, ha látja, hogy többen ki akarnak kanyarodni egy mellékutcából, vagy be akarnak sorolni a felvezető sávból. Higgyék el, jó érzés. Ha valaki tolakszik, hagyjuk, hagy menjen. Egyrészt nem tudhatjuk, miért rohan, még az is lehet, hogy okkal. Másrészt nekünk attól nem lesz számottevően rosszabb, hogy egy-két tolakodó elénk férkőzik; attól lesz rosszabb, ha ezen idegeskedünk. Dugóban hallgassanak zenét, intézzék el folyó ügyeiket, vagy hívják fel családtagjaikat, barátaikat. Próbálják meg hasznosan, de legalábbis kellemesen eltölteni az időt. Próbáljanak meg nem arra gondolni, mennyi kárt, pluszmunkát, kellemetlenséget okoz maguknak a dugó, attól csak rosszabb lesz.
Tudom, nem kell sok cinizmus ahhoz, hogy az itt leírtakat egy tizenéves leányzó gyermeteg álmodozásának tituláljuk, mégis azt gondolom, lesznek néhányan, akik a fent olvasottakat megfontolják, és a jövőben békésebben fogadják majd a sorsukat. Nekik, és mindenki másnak is kellemes ünnepeket kívánok, türelmet és önuralmat, hogy a karácsony ne stressz-, hanem igazi örömforrás legyen.
