Az éjjeli autózás öröme

Van egy közkedvelt metaforája annak, ahogy az emberiség mostanában éldegél itt a Földön: eszerint cowboyok vagyunk egy űrhajóban. Teccikérteni: adott a terület, adott a levegő mennyisége, adott az élelmiszer-termelési kapacitás, adott a rendelkezésünkre álló olajkészlet, és mi mégis úgy viselkedünk, mintha a világ végtelen nagy volna, mintha mindig lennének újabb és újabb felfedezésre váró termőföldek, olajmezők. Lovagolunk mindig új tájak felé, mindig a lenyugvó nap felé, és nem vagyunk hajlandók tudomásul venni, hogy körbe-körbe lovagolunk ezen az egyre jobban leharcolt Földön.

A reklámok, a filmek mind arról szólnak, hogy Te vagy a fontos, fedezd fel a Te világodat, utazz, fogyassz Te korlátlanul, mert Neked ez jár – és vedd meg a legújabb, legcsillogóbb, legpraktikusabb, leggyorsabb autókat, mert Te csak abban lehetsz igazán boldog. Csak Te vagy, és senki más, új, csillogó, praktikus, gyors autódban egyedül száguldasz gyönyörű, kihalt vidékeken, üres városi utcákon. Vagy esetleg, ha van is forgalom, új, csillogó, praktikus, gyors autóddal majd a többiek felett lépkedhetsz, röhögve rajtuk, ahogy kínlódnak a dugóban öreg, fakó, esetlen, vánszorgó vackaikkal.
Hát egy lószart.

Hétköznapokon rutinszerűen autózni Európában utoljára nagyjából az ’50-es évek elejétől a ’80-as évek végéig volt jó (Magyarországon picit tovább). Már voltak utak mindenfelé, de még nem mindenkinek volt autója. Aztán, ahogy az életszínvonal nőtt, ahogy divat lett a hitelből fogyasztás, ahogy egyre több ember számára vált természetessé az autózás, ahogy elfogadottá vált, hogy a nők nemcsak szavazhatnak és dohányozhatnak, de akár vezethetnek is, szép lassan megteltek az utak.

Egyre több és több lett a szabály, a tábla, a sebességellenőrzés is. Ahogy harminc éve arra figyelt az autózni szerető magyar sofőr, hogy a diagonálgumikkal le ne sodródjon a poros útról a kanyarban, most, a sokkal biztonságosabb, stabilabb, erősebb autókban arra figyel, hogy az M1-esen épp merre fordították a kamerákat.

Nem jó többé vezetni a hétköznapokon. Mára a rutinszerű autózás többnyire kellemetlen, unalmas szükségszerűség. És nem lehet már többé gyorsan autózni. Túl sokan vagyunk, túl sokan vezetünk ahhoz, hogy lehessen. Érthető, de szomorú, legalábbis annak, akinek a mindennapi autózás nem csak arra való, hogy ábólbébe.

Azért néha még ma is lehet ez másképp.
A minap villámlátogatásra hívott minket a Citroën Párizsba, hogy nézzük meg az új C3 Picassót. Reggel hatkor kellett találkoznunk Ferihegyen, este pedig kilenckor szállt le velünk a gép. Vagyis fél ötkor indultam oda, tizenegykor értem haza, mert nem a fővárosban, hanem egy fejér megyei faluban lakom. És olyan jót autóztam hajnalban is, éjszaka is, hogy csak na.

Ilyenkor nincs más az úton: nincs gyalogos, nincs biciklis, a lámpák sok helyen sárgán villognak, a traffipax is aluszik. A rádióban szinte kizárólag zene szól, nincs az a hülye hirdető, aki ilyenkorra venne reklámidőt. És sötétben alig látszik maga az autó.

Az öreg Kiscápa képeken nagyon jól néz ki, sőt, úgy tíz méterről még élőben is. Közelebb érve már látszik, hogy itt-ott kikezdte a rozsda, hogy a nap két és fél évtized alatt szétszívta a kédereket, megrepesztette a műszerfalat, és hogy sok-sok gépi mosás és apró hétköznapi malőr nyoma csúfítja el a meglehetősen kisipari technológiával felvitt második (harmadik?) fényezést. És nem hiányzik a klíma, a szervó, a villanyablak sem – a BMW ’82-ben még ezek nélkül is jó autónak számított.

Éjszaka mindez nincs. Van egy vörösen derengő műszerfal meg a rádió előlapja. És persze az út, az üres út. Ha akarok, békésen krúzingolok, lehúzom az ablakot, élvezem a nyárvégi éjszaka hűvös levegőjét – nem tolnak le, nem dudálnak rám, nem néznek hülyének. Ha akarok, gyorsan megyek, akár háromszor is körbeperdítem a kocsit a körforgalomban – nem érek utol, nem ijesztek meg senkit.

Szinte megállás nélkül gurulok át a városon, nincsenek vészvillogós luxusautók és kisteherek a külső sávban. Nincsenek tötymörgő szerencsétlenek, akiket nem az autózás szeretete, hanem a felgyorsult élet és a társadalmi konvenciók kényszerítettek abba a veszélyes bádogdobozba, amitől valójában félnek, amit nem ismernek, nem szeretnek. És – legalábbis amerre jártam – vérükkel nem bíró versenyzőjelöltek sem voltak. Csak az autóm és én meg az út.

Ez az egész nem a felelőtlen száguldozás lehetőségéről szól, figyelni azért kell. A rókák, nyulak, őzek, szarvasok nem alszanak éjjel, és az a bizonyos példabeszédbeli kivilágítatlan szénásszekér is ott motoszkál a tudatalattijában minden sofőr, akinek jó oktatója volt. Ez az egész csak arról szól, hogy éjjel még ma is lehet úgy autózni, akár egy öreg, kényelmetlen, korszerűtlen, de szeretett autóban, ahogy a cowboyok lovagoltak magányosan a végtelen prérin. És ilyenkor egy kicsit meg lehet feledkezni arról, hogy nem alakulnak épp a legjobban a dolgok manapság ezen az elhagyhatatlan űrhajón. Éjjel autózni jó.