Két vagy három hete történt, amikor lezárták a Pesti alsó rakpartot. Nem akartam a beállt városban szívni, az Avensisre amúgy is ráfért egy kis kikormolás. Az M0-son megyek melózni – gondoltam –, elvégre az M5-ösön pikk-pakk kint vagyok, és onnan már csak egy ugrás Újpest.
Úgy kétszáz méterrel azelőtt, hogy felhajtottam volna az M5-ösre, nyitott motorházzal, vészvillogóval állt egy régi, fehér Civic, mellette telefonált a fickó, és mintha közben intett volna, hogy álljak meg segíteni. Kicsit félszeg mozdulat volt, de észrevettem. Fék. Tolatás.
− Tudok segíteni valamiben?
− Igen, tönkrement két gyertya, pedig most hoztam a szerelőtől, de az a marha nem húzott meg kettőt. Mennem kéne a gyerekért Szolnokra, meg van beszélve, és nem fogok odaérni. Hiába hívogatom a szerelőt, kinyomja a telefont.
Pont a bevásárlóközpontok elágazása után álltunk, gondoltam, átviszem gyertyát venni a csávót, akiről kiderült, hogy Gábor. A kocsi szakadt, porig ültetve, vastag kipufogóval, lecsiszolt, de fényezetlen első lökhárítóval. Azt nem értem, miért van rajta valami Renault-matrica, mert ez spéci, műanyagos által készített egyedi darab, kifejezetten erre a csíklámpás, háromajtós ’94-es Civicre.
A sötétített hátsó ablakon „Public enemy” matrica.
(Csak nehogy úgy járjak, mint azzal a rémült vidéki csávóval a Nemzeti mögött, Oscar-díjas alakítással, akinek kifogyott a benzinje és lemerült a telefonja… Azóta sem láttam azt az ezrest. A fickónak Stohllal és Alföldivel kéne egy társulatban játszania, az hétszentség. Zseniális volt.)
− A baj az, hogy még nem utalták el a fizetésemet, és nincs nálam pénz. Ráadásul amíg eljöttem eddig két hengerrel, duplát kajált a motor. Át kéne menni az Auchanba gyertyát venni.
(Tudtam, hogy nálunk Angéla már utalt, legyen áldott a neve, de nem minden munkahelyen vannak ilyen angyalok. Próbálom elereszteni a fülem mellett a benzinpénzre vonatkozó célzásokat.)
− Figyelj, akkor már itt van ez a Nornemtudommi áruház, talán érdemesebb lenne odamenni, pont itt a túloldalon. Ott előbb kapsz hozzá.
− Igen, mert ezeknek elrepedt a kerámiájuk, pedig platinagyertyák. Az egyiket ki is lőtte. Az a baj, hogy csak pár nap múlva kapom meg a fizut, de hétfőn fel tudom neked adni postán. Marhára fontos lenne, hogy odaérjek a gyerekért.
(Nem kápét kér, nem csaló.)
− Jól van, akkor menjünk.
− Nem tudom bezárni a kocsit, a múlt héten felnyomták.
− Akkor ne hagyj benne értéket.
− Akkor kiveszem az előlapot. Csak a gyerek cuccai vannak a hátsó ülésen.
− Dobd be inkább a csomagtartóba, ne lássák.
(Szegény csávó, az ág is húzza. Tényleg ott van egy frizbi, ha jól emlékszem, meg egy kis sportszatyor.)
Kiszedi a szerszámokat a motorházból, két gyertya valóban hiányzik a motorból. A szerszámokat is bedobja, beülünk a Toyotába, és irány az autós szakáruház. Közben Gábor próbálja hívni a szerelőt:
− A kurva anyját, megint kinyomott.
Bemegyünk az áruházba. A színen egy darab pénztáros, meg néhány lézengő vevő. A gyertyák bent vannak egy pult mögött, eladó sehol. Várakozik ott is valaki. Várunk mi is. Aztán eszembe jut, hogy kint hagytam a kocsiban a pénztárcámat, kimegyek érte.
(Még leléphetnék. De ha nem akar átverni, nagyon hosszú sétája lesz, ami nagyobb kitolás, mintha meg sem álltam volna.)
Előkotrom a pénztárcát a kocsiból, nézem, csak ötezer van benne. Négy gyertyára talán elég, többre nem. Gábor még mindig a pultnál vár, én ténfergek, eladó sehol. Érdekes, féktárcsát vehetnék, annak ki van rakva a katalógusa, hogy melyik típushoz melyik való, berakom a kosárba, és kész. De gyertyát, azt nem, ahhoz kell a cerberus meg a pult. Egyelőre csak a pult van. Ha taposólemeznek látszó fényes plasztikszőnyegre lenne szükség a szolnoki úthoz, az is lenne rögtön, de a gyertyáért meg kell várni, míg az eladó megreggelizik/kávézik/megküzd a nagy barnával. Ez is csak egy szupermarket, nem több.
Végtelennek tűnő idő után megjelenik az eladó. A kalandok hatására kissé zavarodott Gábor rámenősen, a másik várakozó előtt megkérdi, hogy van-e gyertya Civichez, de az eladó látja, hogy ki következik előbb. Türelemre inti, majd kiszolgálja a másikat.
Végül lesz gyertya, 1200 körül van darabja. Sajnos nem platina. Ilyenkor, gondolom, nem illik kettőt cserélni, négyet veszünk. Japánba NGK dukál, hát azt.
Beállunk a pénztárhoz.
− Figyuzz, nálam csak ötezer van – ezzel megúsztam a tankolást. – Azért majd mutatsz valami igazolványt? – mondom, kicsit szégyellve a pórul járt apával szembeni bizalmatlanságomat.
− Persze, ott vannak a kocsiban. Nem tudom, hogyan fogok 170 kilométert megtenni a benzinnel, hogy a fene egye meg. Ezt a pénzt ki fogom fizettetni a szerelővel.
(Ébredj!)
− Százhetven? Szolnok csak száz km.
− Szolnokot mondtam? Szeged. Basszus, már nem vagyok magamnál, eredetileg szolnoki vagyok, de Pesten élek. Szegeden van a gyerek táborban. Az anyja meg nem tud érte menni, hívtam a testvéremet, hogy segítsen, de az meg lepattintott, hogy a Balatonon van épp a csajával.
(Én is megzavarodnék, ha ekkora katyvaszban lennék.)
Gábor telefonja rezeg, legalábbis nem csörög, de egyszer csak előkapja, és felveszi.
− Figyelj, késni fogok, bedöglött a kocsi, most veszek gyertyát, szólj anyádnak, hogy majd dobjon ki az állomáshoz, de kések egy órát… − megy a beszélgetés.
(Asszem, Gábor elvált a gyerek anyjától, ezért különösen ciki, hogy nem ér oda érte időben.)
Kifizetem a gyertyákat.
− Milyen nevet írhatok a számlára? – kérdi a pénztáros.
− Az enyémet: A. Gábor – mondja Gábor, majd bediktál egy Dési Huber utcai címet.
(Már az elején fura volt. Miért indul valaki az M5-ösön Szolnok felé, amely köztudottan a 4-es mellett van?! Pláne, ha az Üllői úttól száz méterre lakik. Tényleg Szegedre indult, csak félrebeszélt. Persze, ha mégis átverne, legfeljebb meglátogatom a József Attila lakótelepi rezidenciáján, és kitépem a szívét.)
Kimegyünk, hálálkodik. Gyertyakulcsa szerencsére van, ha odaérünk az autójához, megmutatja majd az igazolványait is. Beülünk a Toyotába, irány vissza. Közben újabb bejövő hívás. A szerelő lehet az.
− A rohadt életbe, otthagyok nálad 105 ezer forintot, és nem húzod meg a gyertyákat?! Kettő tönkrement, most meg itt állok az M5-ös mellett, kéne menni a gyerekért Szegedre… − satöbbi, satöbbi, megy az anyázás.
(Nem kamu, az hallatszik, hogy beszélnek a telefon túloldalán.)
Odaérünk, Gábor megköszöni újra a gyertyákat. Behajol a kocsiba, és az ülés alól előbányászik egy vékonyka övtáskát, előhúz belőle egy fénymásolt lapot és egy adóigazolványt. A név stimmel, de a papír csak egy jegyzőkönyv, hogy elhagyta a papírját. Mondjuk kézírással és egy pecséttel. Fénymásolt.
(Nem röhög!)
− Mondom, a múlt héten feltörték a kocsit, és minden papírt elvittek.
− Szerintem ne hordd magadnál a törzskönyvet, látom, az ott van…
− Amíg nem lesz meg az új forgalmi, ezzel tudok csak járni.
(Jól van, azért megjegyzem a rendszámot. Most már mit kezdjek a négy gyertyával?)
Ja, hogy elöl nincs rendszám. De hátul van.
(Így elég egyetlen lopott rendszám… nédda, mintha nem lenne rendesen bepattintva a keret… ööö, akkor engem most…?)
− Akkor megadom a számomat.
− Mondjad.
− 06-70-2009XXX. Csörgesd meg, hogy tutira jó-e.
(Bammeg. Nyilván holnaptól nem fogod felvenni. Ez is lopott, nem?)
− Nem csörgetlek meg. Azt írtam be, amit mondtál.
(Nem lehet annyira amatőr, hogy nem az a szám van nála.)
Én is megadom a számomat. Eredetileg a címemet kéri, de még az kéne…
Hálálkodás, búcsúzás, M5, M0, Árpád út.
− Hol a picsában van Papptibi? − Winkler, a maga kedves módján, pont a hollétem felől érdeklődik, amikor belépek. Elmúlt már 11 óra is, én meg címlapos vagyok.
− Itt vagyok. Anyagot gyűjtöttem a Hogyan szopattak meg? című cikkemhez.
Erre összeszalad a szerkesztőség, elmesélem, mi volt. Bende röhög:
− Beszoptad, hehe, hogy lehetsz ilyen hülye? Nem jártál még a Mammutnál, jönnek a szegény kannás emberek, hogy nem tudnak hazamenni vidékre…
− Téged is megszopattak?
− Nem, sosem adok pénzt. De mindig végighallgatom a sztorikat, mert kurva jók. Aztán megköszönöm és távozok.
− Tudod, én egy vidéki csávó vagyok, és ott segítenek az emberek egymáson, mert ha ott baj van, akkor ott tényleg baj van. Különben sem pénzt kért.
− Megszopattak, Papptibi, beszoptad, hehe… – távozik röhögve Bende.
(Mondjuk nem is árt, hogy Bende résen van. Elvégre nagyon sok kis szopatást kell elkerülni ahhoz, hogy aztán az embernek maradjon beugrója a galaktikus méretű, milliós szopásokba, mindenféle turbós Subarukkal . Miután Papptibi szólt, hogy ne. Válság nélkül se.)
Aztán a többiekkel megállapítjuk, hogy valóban zseniális volt ez a szopatás, ha tényleg az volt. Lehet, hogy az autós szupermarket speciális vevőfogási trükkje, ahogy elnéztem, rá is lennének szorulva. Vagy egy leleményes autószerelő rájött, hogy így kell olcsón alkatrészhez jutni. Valakinek mondjuk kell egy vezérműszíj, kimegy a pálya mellé, és elkezd zokogni, hogy menne Szoln… izé, Szegedre, és gyorsan le kell cserélnie, mert elszakadt. De kéne feszítő is, meg ha már így alakult, vízpumpa is, meg pár szelep és dugattyú.
De ki mondta, hogy tényleg szívatás volt? Egy hét múlva kiderül, addig várok.
De Gábor nem hívott. Pusztán kíváncsiságból felhívtam a számot. Nyilvánvaló volt, hogy ki lesz kapcsolva.
Hoppá, kicsöng! Mondom, ki vagyok.
− Szia. Elküldtem a pénzt.
− És elárulod, hová? Mert nem adtam meg a címet.
− Kiderítettem.
Aki ismer, az tudja, hogy bírok ordítani a telefonba, ha ennyire baromnak néznek. Most is ez következett volna, de rájöttem, hogy felesleges. Mi lesz, ha ordítok? Hirtelen megjavul a csávó, és zokogva elrohan a postára, egy köteg rózsaszín utalvánnyal és az ország összes Papptibijének postáz ötezret, hogy tutira megkapjam? Legyintettem, és letettem. Ez van. Nyolc gyertyám van, pedig nincs V8-as autóm, mint Winklernek, de még egy TwinSpark Alfám se. Hozzátenném, nem ezen az ötezren múlt, hogy nincs. Viszont ennyit megért egy izgalmas kísérlet, nem?
Egyetért? Vitatkozna vele? Véleményét elmondaná másoknak is?
Tegye meg a publikáció blogposztján!
