hirdetés

Nagyobbik gyermekem most volt négyéves, a kisebbik majdnem
másfél. Szépen szoktattuk őket a vízhez egész pici koruk óta,
a naptól, széltől se féltjük őket különösebben: itt volt az ideje
az első rendes tengerparti családi nyaralásnak. (Tavaly már
leugrottunk a tengerhez négyesben szeptemberben, de nem sokat fürödtünk
a hűvös-esős időben, inkább csak kirándulgattunk. Most sokkal
délebbre mentünk, és vittünk egy nagymamát is.) Tizenegy idegenben
töltött nap után, ha megengedik, mindenki okulására összegezném
közlekedési tapasztalataimat. Mi tetszett, mi nem, mit csinálnak
jobban, mit rosszabbul az utakon.

Bosznia-Hercegovina

Isten ments', hogy nagy pofával nekiálljak itt mindentudni
a szélesen elterpeszkedő, de csak icipici tengerpart-szakasszal
rendelkező jugoszláv utódállamról. Nem jártuk be keresztül-kasul, épp
csak beugrottunk az Adria felől úgy hatvan kilométer mélységig,
megnéztük Mostart, és már jöttünk is vissza. Egy másik úton, mit úton,
egy kis hegyi ösvényen.

A kétsávos, szépen felfestett, gazdagon táblázott főút
a tengerpart és Mostar között bármelyik európai országban megállná
a helyét. Ha nem lenne annyira eszetlenül lekorlátozva
a sebesség rajta, mint amennyire le van. Hosszú-hosszú szakaszokon
50-es, 40-es limit van érvényben, mert alagút, kereszteződés, esetleg
egy kisebb falu van a két-három kilométeres zóna közepén.

Meg egy rendőrautó, két rendőrrel, kézi radarpisztollyal. Háromból
egy értelmetlen korlátozásnál biztosan. Dicséretes példája ez az
útkezelő és a rendőrség együttműködésének: gondolom,
a bosnyák rendőrök szóltak, hogy ott a 37-es kilométernél van
egy árnyékos, csendes zug, ahol jól el lehet dugni a mérőautót,
lécci oda dobjatok már ki egy negyvenes táblát. Ehhez képest a mi
kinnfelejtett táblás méréseink kispályás meccsek csupán. Képzeljék el:
mintha a Négyesen Szolnok és Debrecen között minden harmadik 60-as
táblánál állna elbújva egy radaros rendőr. Ugye, milyen jó nekünk?

Megkérdeztem egy benzinkutast (a pici falusi kútnál kártyával,
euróval, korrekt átváltással is lehetett fizetni a tankolást,
nálunk a McDonalds most 210 forintért számítja be az eurót, csak
úgy mondom), mi ennek az oka. Csak a rendőrök? Igen, mondta,
húsztól akár ezer euróig is büntethetnek, de ez még semmi,
Horvátországban sokkal több a trafi, mint náluk. Ez különben nem
igaz, de ráhagytam, arrafelé fontos a nemzeti öntudat.

A gusztustalan turistabírságolás viszont csak itt, a széles
főutak korlátozott részein jellemző. Mostarban rendőrt egyáltalán nem
láttunk, ahogy a keskeny hegyi úton se, amit visszafelé
választottunk, az izgalom végett. Másfél sáv, leszakadt padka,
szörnyűséges gödrök az út közepén: a kevésbé frekventált utakra
láthatóan még nem jutott felzárkóztató EU-forrás. Viszont gyorsak,
okosak a sofőrök. Nincs vita, hogy ki menjen át előbb egy
szoroson: ha busz, ha teherautó, ha Golf (itt a déli hegyekben
szinte minden BiH jelzésű személyautó Golf, sok a kettes és
hármas, akad pár egyes és négyes), a sofőr félreáll, ha kell, nem
áll félre, ha nem kell. Érdemes odafigyelni és elfogadni a helyiek
értékítéletét.

Balesetet, ideges autóst nem láttam Bosznia-Hercegovinában.

Horvátország

Odafelé sztrádáztunk, amíg lehetett, visszafelé a tengerparti
úton jöttünk egy darabig, majd beváltottunk az ország belseje felé, és
Karlovacnál mentünk fel az autópályára. Zágrábot kihagytuk, Dubrovnik
volt ez egyetlen nagyobb város, aminek a mélyére hatoltunk.

A sztrádán sebességméréssel egyáltalán nem találkoztam, de
gyorshajtóval is csak alig-alig. 130-140 közötti óra szerinti tempóval
gurulva nagyjából ötven megelőzött személyautóra jutott egy, aki engem
előzött volna meg. Ez a jelenség különben az utóbbi években
mindenhol jelemző Európában: úgy néz ki, a magas üzemanyagár és
a magasabb sebességgel durván megugró fogyasztás megoldotta az
autópályás gyorshajtás problémáját. A legtöbben 110-120 körül
mennek, ráérősen, spórolósan. Aki mégis siet, az többnyire vagy X5
jellegű mindenmindegy-autóban ül, vagy dízel furgonban tipor, mert az
idő egy áruterítőnek még mindig drágább, mint a munkaadója által
fizetett gázolaj.

A horvát pálya egyértelműen nyugodtabb hely, mint a mi
sztrádáink. A fővárost elkerülő, helyenként 100-ra, 80-ra
korlátozott szakaszon is egyenletesebb, kiszámíthatóbb volt
a forgalom, mint itthon. Az M1-M7, M3, M5 bevezetőjén, az M0-son
sokkal több izgága törvényenkívüli előz jobbról, húz el bőven
a megengedett felett, veszi semmibe a forgalom természetes
tempóját, mint kint. Tanulhatnának egy kis horvát türelmet.

Ha valami baj van, az autósok akkor is fegyelmezetten végigállják
a sort. Igaz, ilyenkor már a rendőrség is sokat tesz az ügy
érdekében. Egy alagútépítésnél, ahol a pálya egy sávra szűkült,
a leállósávban oda-vissza téptek a villogó rendőrmotorosok,
nehogy valaki ott akarjon előrejutni, netán visszaforduljon. Láttunk
viszont olyat, hogy a motorosok előrekísértek a sor mellett
egy sok nyűgös gyereket cipelő autót, ne kelljen végigállniuk
a negyedórás dugót a forróságban. Riszpekt. Ja, és minden
rendőr jól beszél angolul.

Az országutakon már jobban tudtam utálni a helyi rendőröket.
A horvátok elbújnak ugyanis mérni, nem állnak ki jól láthatóan,
zöld mellényben az út mellé, mint nálunk szoktak mostanában. Viszont
csak lakott területen radaroztak, országúton nem kellett félni 90
helyett 100-nál. És itt áttérnék a helyi táblázási viszonyok
ócsárlására.

Itthon azért többnyire lehet tudni, hogy mennyivel szabadna menni.
A lakott területet jelző táblák többé-kevésbé egybeesnek
a házak csoportjának széleivel, a korlátozásokat szinte
mindig egyértelműen oldja a kereszteződés, vagy a feloldó
tábla. Aki nem így gondolja, ránduljon csak át egy kicsit horvát
földre.

Sárga szögletes falutábla, utána ötven méterrel egy 70-es limit.
Aztán másfél kilométeren át semmi, egy ház, egy buszmegálló, aztán falu
vége tábla. Felgyorsítok kilencvenre, és akkor meglátom a 70-es
limit vége-táblát. Hol, mennyivel kellett volna menni? Tudja
a fene. Meg a rendőr. Szóval itt nem érdemes szólózni,
egyszerűbb ráállni egy jó tempóval autózó helyire, aki ismeri
a dörgést.

A motorosokon nincs bukósisak (akin mégis, az nem horvát, hanem
turista). Istenem, meleg van, izzadnának szegények. És aki itthon
rosszallóan csóválja a fejét a felhajlított, csomaggal félig
eltakart rendszámú sportmotorok láttán, a horvátoknál csóválhatja
akár az egész felsőtestét. Mintha 80 lóerő felett nem kéne rendszám,
a legtöbb komoly speedmotoron legalábbis nincs.

Horvátország közútjain már bőven akad agresszió is.
A városokban a zöldnél elég egy másodperc tétovázás, és már
szól is a duda. Az udvarias beengedés, a jószándékú
segítőkészség ismeretlen fogalom, különösen a teherautósofőrök
gyűlölik az ilyesmit. Mikor először láttam, hogy a platós Iveco
sofőrje az ülésben felállva, öklét rázva dudál és üvöltözik az előtte
udvariaskodó turistára, azt hittem, egyedi eset, de a negyediknél
már tudtam, hogy nem így van.

Meglepően türelmesek viszont a horvátok a szűk
parkolóhelyekről kikászálódó, vagy oda beszerencsétlenkedő autósokkal.
Ez nem így van Szlovéniában.
(Innentől a barátom folytassa, átadom a mikrofont, hogy
mondhassa: Csikós kolléga megfigyelései következnek.)

Szlovénia

Három horvát túra után idén úgy döntöttünk, a kulturáltabbnak,
ugyanakkor kevésbé látványosnak és jóval drágábbnak mondott Szlovéniát
vesszük célba a családdal. Utódilag hasonló a helyzet, mint
a Tamáséknál, annyival kevésbé cifrán, hogy nálunk két fiúgyermek
(Bálint 5, Norbi 3) van a családban, tehát utazás közben a fő
téma az autózás, motorozás.

És igen, Szlovénia kulturáltabb, mint bármi, ami mellette van
a tengerparton. És nem drágább, ó nem, sőt, hunyorított szemmel
olcsóbbnak is tűnik, mint Horvátország. És a vécék tiszták
mindenhol, mindenki beszél nyelveket, segítőkész. Az egyetlen bosszúság
a kisebb vagyonba kerülő autópálya-matrica. Ahhoz képest, hogy fél
évre érvényes, kevés érte az a nyolcezer forintnyi euró, ahhoz
képest, hogy mekkora az autópálya-hálózat, és hogy mi csak nyolc napot
töltöttünk ott, soknak tűnik.

Az ország hangulatra, rendezettségre is olyan, mint valami
mediterrán Ausztria. Az árak kiszámíthatóak, ha a pincérnek nem
tudunk borravalót adni, mert mondjuk csak nagy címlet van nálunk, ő
csak mosolyog, és erősködik, hogy így van minden a legnagyobb
rendben. Jó hely. A forgalom is ilyen: meglehetősen rendezett
a terep, a parkolóhelyeket egyenként, autókockánként
felfestik az út mellett, rendőrt alig, igazoltató rendőrt szinte
egyáltalán nem látni. A tempó elég pontosan igazodik az
engedélyezetthez, inkább az enyhe gyorshajtásba hajlik, vánszorgás
szinte nincs.

Sávváltáskor, kanyarodáskor indexelnek, a lámpát felkattintják
az autón mihelyt elindulnak, megadják a jobbkezest, nem
támolyognak úgy a sávok között, mint az olaszok, és nem tekintik
versenypályának az aszfaltot, mint a horvátok. A kintlét egyik
napján életünkben már harmadszor (a Norbiéban először) elugrottunk
Isztria gyöngyszemébe, a horvátországi Rovinjba. Azonnal éreztük
a különbséget, akkor fogalmazódott meg bennem, mennyire más
Szlovénia. A nyomulás a másodrendű utakon itt szinte
kötelező, csak a radarveszélyes helyeken lassítanak, akkor is
éppen annyit, amennyit muszáj. A horvátoknál a német jobban
álmodozik, a holland kvázi ájultan hever a volán mögött, a
horvát pedig az országát nyáron elárasztó, guruló akadályok miatt
kicsit ideges. Rád jön két centire, beláthatatlan helyen, külső íven
előz, ráadásul az autója is általában rosszabb (és piszkosabb), mint
a szlovéné.

Az olaszok sem jobbak, legalábbis Trieszt környékén (írásomban most
csak a közvetlen szlovén-XXX A-B teszteket szeretném lefedni),
iszonyú agresszívek, arrafelé a felfestések csak jelzésértékűek,
több is a meghúzott, horpadt, törött autó is. Motorosból meg
hirtelen tízszer annyi van, ahogy átlépjük a határt. Viszont az
autóbuzi sivatagja a szlovén-olasz határnál ér véget – a régi
"Nyugaton" régi és új Fiat 500-asok, Lancia Fulviák, Panda 4x4-ek,
Citroen DS-ek, irgalmatlanul színes motorpark oldja az autóösszetörés
felett érzett aggodalomban begörcsölt káejrópji agyat.

A már-már tényleg szuperkulturáltnak mondható szlovén közlekedési
morált érdekesen színesíti néhány helyi mediterráneum. A parkoló
autóssal szemben például kíméletlenek, ezért jobb ha megszokjuk, hogy
tolatva, szűk helyre beállni csak dudaszó és idegesen túráztatott
motorok koncertjében tudunk. A másik a bukósisak: kismotoron
szinte kötelező a hajadonfő, de gyakran nagymotorokon is minden
védelem nélkül nyomulnak. Láttam protektoros dzsekis, gumipapucsos,
a fején egy szál napszemüveget viselő speedmotorost is. És nem
a sarki boltba indult, mert hosszan követtem Portorozsban. Viszont
a járdáról lelépő gyalogosnak feltétlenül megállnak, tipikusan nem
próbálnak meg átcsusszanni a sárgából pirosba hajló közlekedési
lámpán, igaz, a biztonsági övnek ők sem nagy barátai. Mintha más
életét féltenék, de a magukéval nem törődnének – valahogy ez jön
át a hangulatból. Ettől még ezerszer inkább Szlovénia, mint bármi
más körülötte. Magyarország beleértve.