Otthon kurvamagyar, itthon hülyetót

2009.01.21. 03:22
0 hozzászólás
Januártól külső munkatársi státusomat állandó szerkesztőségi tagságra cseréltem, ez persze azt is jelentette, hogy a nem létező pozsonyi közlekedési morált a hátam mögött hagyva belevetettem magam a borzasztó budapesti katyvaszba. Vagy nem is?
előre elkönyveltem a permanens szopást

Az első fővárosi hónap után azt kell mondanom, hibát követtem el, mikor előre elkönyveltem a permanens szopást. Persze ebben nem kis részük volt ismerőseimnek, kollégáimnak, akiknek elmondása alapján Mad Max-szerű jeleneteket, kitaposott belek közt fehérlő csontszilánkokat, de minimum lángoló csecsemőket vizionáltam magam elé. Jó, persze, kicsit túlzok, de be kell vallanom, bennem volt a félsz, pedig elhihetik nekem: a szlovák főváros Budapesthez képest lepkefing, a nagyvárosi közlekedésre azonban maradéktalanul megtanít.

A főcím némi magyarázatra szorul, hiszen nem mindenki tudja, hogy a szlovák rendszámok két első betűje jelzi a gépjármű járásbeli hovatartozását. Ily módon tóték minden gond nélkül tudják, ha többségében magyarok által lakott vidékről érkeztünk. Az alja-prosztó bunkója persze azonnal kurvamagyarozik, holott nem lehet benne biztos, hogy az autóban nem éppen még nemzetibb beállítottságú párttársa üldögél-e.

Viszont itt, Magyarországon csak azt látják, hogy előttük megint csak egy máglyára való hülyetót bénázik, és esetleg kellően tudtára is adják, merre vegye az irányt.

Nekem meg főhet persze a fejem ebben a skizofrén levesben. Meglepő módon teljesen mást tapasztaltam.

Előrebocsátom, hogy az itt leírtak egy hónap tapasztalatait ölelik át, és lehet, a lagymatag januári kezdés után Budapest bekeményít, mint a Rambo V. Mégis, az újdonság ereje még tart, az összehasonlítás elkerülhetetlen.

Először a kevés azonos dolog egyikével kezdeném, mégpedig a közös barátság jegyében flaszterba sulykolt, kikerülhetetlen csatornafedelekkel. Az úttestbe kókányolt, szintbe hozásukat percek alatt elvesztő, átkozott futóműgyilkos öntvénylapok ugyanolyan brutális erővel verik szét a geometriát és a vesekövet. „Akkor hajts át rajtuk lassan, barom” − mondhatnák azok, akik a forgalom ritmusára fittyet hányva tartják fel a sort. A rutinosak tudják, hogy harcolni ellenük fölösleges, kerülgetni őket életveszélyes, a legtöbb, amit tehetnek, hogy ha lehet, nem fékezés közben zuhannak bele egy-egy tankcsapdába.

Az 50-es tábla dísz csak

Az utak állapota némiképp rosszabb, viszont a forgalom tempója nagyobb, mint tótéknál. Az 50-es tábla dísz csak, de gyorsan hozzá is teszem, hogy balesetet sehol sem láttam. Pedig reggel Érdről indulva keresztülautózom a városon, míg a negyedik kerületi szerkesztőségbe beérek. De mit nekem a szar út, ha két, három, sőt, négy sávban közlekedhetek! A pozsonyi egysávos szerpentinek után faltam a temérdek helyet, mint disznó a darát. Kitűnő.

A kettes számú meglepetés akkor ért, mikor a második héten rádöbbentem, hogy az itteni sofőrök nagy része betartja a követési távolságot! Önök minden bizonnyal másképp látják, de higgyék el, öt évig napi 52 kilométert tettem meg olyan dugóban, ahol egymásba ért a... hmm... lökhárítónk; tudom értékelni azt a két-három méternyi rést is az autók között.

kizárólag digitális módban képesek közlekedni

A fent említett rutinnak köszönhetően a forgalom sodrása sokkal egyenletesebb-gördülékenyebb. Míg a reggelente még erősen berozsdásodott szlávok kizárólag digitális módban képesek közlekedni (padlógáz-nagyfék), addig ideát nem okoz gondot alapjáraton csorogni a sorral. Ebben látom én a legnagyobb előnyt, hiszen megmarad a haladás illúziója, és elmarad az idegölő szituáció, mikor a látóteret kitakaró magas-széles valami kevés helyen felgangol harmadikba, majd erős satuféken megáll jobb esetben 150 méterrel később. A mögötte jövők pedig − azt gondolván, végre szabad a pálya − szépen csikorognak sorban. Ennélfogva sosem lehet felvenni a ritmust, egyszerűen azért, mert nincs. Csak a folyamatos szemmeresztés marad. És a nem egyszer háromnegyed órás egy helyben állás. A jó kis puha fedeles (kizárólag a hatvanas évek végén nyomtatott!) Albatrosz zsebkönyv és benne a Dörögg Zultán azonban a kesztyűtartóban maradt Budapesten. És ez így van jól.

ilyenkor a „magyar vagyok, nem turista” jegyében illendően megköszöntem

Szerencsére autóm erősen kívül esik az adócsaló kategórián, így tényleg turistának látszom. Vártam is a geronazzói szopást, de ismét csalódnom kellett. Ha netán beleszédültem a három-négy sávba, és későn kaptam észbe, pánikszerű indexelésem maximum két-három autó után meghozta eredményét és máris villantottak: mehetsz. Persze ilyenkor a „magyar vagyok, nem turista” jegyében illendően megköszöntem a gesztust.

Hol vannak a többórás dugók, a buszsávban májerkedő prémium-nyakak? Persze hébe-hóba akadt egy kis zavar a mátrixban, de arányaiban véve sokkal jobb a helyzet, mint a határ túloldalán.

de mit tegyek? Tényleg Suzuki volt.

Aztán január 8-án végre életemben először találkoztam az annyit emlegetett swiftes streetracerrel, ahogy sötétkék háromajtósában lazán elterülve, virsligumijait pörgetve vágott át az M7 három sávján keresztben, ohne irányjelző. Megörültem neki, hiszen már-már olyan volt számomra, mint a Yeti, amit annyian emlegetnek, de még sosem láttam. Nem kell felhördülni, kedves Swift-tulajok, nyugodtan lehetett volna egy nitrós Dutra is, azt is ideírnám, de mit tegyek? Tényleg Suzuki volt.

Egyetért? Vitatkozna vele? Véleményét elmondaná másoknak is?

Tegye meg a publikáció blogposztján !

Az előző mondatot befejezve lendületből írtam volna tovább, de most rá kellett döbbennem, hogy ez volt minden. Egy hónap autózás a fővárosban. Rosszabbra számítottam, és nem kizárt, hogy pár hét múlva átkozni fogom a napot, amikor autóba ültem, de harminc nap után én mint jövevény bizony emelem kalapom a budapesti sofőrök javarésze előtt.