Csődtömeg az egész, de halad

2008.06.04. 06:52
0 hozzászólás
pirelli
Nem mondom, alaposan kifáradtam egy napnyi londoni vezetés után. De hiába jártuk körbe a várost vagy négyszer, egyben fél percnél sehol nem álltam többet.

Budapest óriási. Budapesten keskenyek az utak. Budapesten irgalmatlanul sok az autó. Fentiekből következik, hogy Budapesten szenvedés közlekedni, mert állandósultak a dugók. Fenti négy állítás közül csak egy igaz. A legutolsó.

London nagy, sőt, gigantikus. Londonnak ijesztően keskenyek az útjai. Londonban felfoghatatlanul sok az autó, a motorbicikli és a kerékpár. És Londonban nem kínszenvedés közlekedni, mert szinte nincsenek dugók. Fenti négy állítás mindegyike igaz.

Hogy lehet, hogy nincs dugó egy Budapestnél jóval nagyobb városban

Hogy lehet, hogy nincs dugó egy Budapestnél jóval nagyobb városban, amelyiknek mellesleg jóval kuszább szerkezetű az úthálózata, az útjai pedig általában sokkal keskenyebbek? Talán kevés arrafelé az autó? Ne vicceljenek már... Iszonyatos a tömeg. És még iszonyatosabban több a busz. Mellesleg pedig rendkívül magas a kétkerekűek aránya, szemre legalább ötször annyi a motor és a bicikli, mint nálunk. Ennek ellenére a legrosszabb, ami történik az emberrel, hogy araszolnia kell. Dugó tényleg nincs, csak elvétve.

nyugodtan hömpölyög, sőt lassú

Soha nem gondoltam volna, hogy valaha azt mondom egyszer a budapesti forgalomra: nyugodtan hömpölyög, sőt lassú. Három nap Anglia után mégis így éreztem. Ahol Budapesten két sávban támolyognak az autók, ott a londoni közigazgatási hatóság három sávot bepasszíroz. Tükör tükörhöz ér, kormányrángatásra azonnali horpadás a jutalom. Mivel a város szerkezete archaikus, minden út kanyarog, két háztömbönként beugrik egy-egy Y-elágazás. Itt egy taxidroszt, ott egy buszmegálló, amott egy járdasziget, a sávok állandóan elfogynak, majd újranyílnak. És körforgalmak, körforgalmak mindenütt.

Mint tudjuk, a körforgalom jó dolog. Csak egy irányba kell nézni besoroláskor, a kisorolás szinte garantált, odabent haladva a sávváltás sem dráma. Egy dolgot kell figyelembe venni: mindenkinek kötelező előrefelé figyelnie. Londonban van olyan körforgalom, ami csupán három szobányi méretű, meg van a nyolcsávos, gigantikus, szerteágazó fajtából is. A logika mindben ugyanaz, mindenki követi, nem is láttunk sok horpadt autót.

minden ingerültség nélkül előreengedik

Az ottani közlekedésszervezés egyik trükkje, hogy ahol lehet, a forgalomlassító közlekedési lámpák helyett körforgalmat használnak. Lámpák azért persze vannak, de a hangolásuk olyan, hogy tényleg kiadják a zöldhullámot - míg Magyarországon mindig sebességet kell szegni, ha az ember kicsit is forgalmasabb időszakban el akarja kapni a zöld lámpákat, mert a forgalomirányítók szemlátomást nem kalkulálnak azzal, hogy több autó általában lassabban mozog, Londonban a legnagyobb tumultus alatt is csak áramlik az ember zöldtől-zöldig. A másik fogás: amikor két sáv összeolvad, az a legritkább esetben követi a magyar szabványt, miszerint az egyik simán továbbmegy, a másikból be kell sorolni. Itt demokrácia van: mindkét sáv egyszerre szűnik meg, az egyesülést cikkcakkos vonal jelzi előre. Agresszívan nyomul a két sor, aki előbb jut a szűkületbe, azt viszont minden ingerültség nélkül előreengedik.

És a nagy utak közül is sok az egyirányú. Képzeljék el, mintha például nálunk a forgalom kifelé az Üllői, befelé a Rákóczi úton zajlana – egyfelé. Persze torz a hasonlat, hiszen Budapestnek tervezett a városszerkezete, ezért sugarasak az utak. London pedig sok, kisebb, kusza településből állt össze hajdanán, az utak összevisszák. Valahogy mégis megoldották az egyirányúsításokat.

Tömöttebb-e London?

Budapesten ma nagyjából 1,6 millió ember él, a város alapterülete 525 négyzetkilométer. Az agglomerációk nélküli Londonban 7,3 millióan élnek, összesen 1579 négyzetkilométernyi területen. A szűken vett belvárosi részekben (ami Londonban sokkal nagyobb) a népsűrűség 4761 ember/km², Budapesten 3385 ember/km2. Nincs mit magyarázni, London iszonyatosan nagy, döglesztően zsúfolt.

akár az autósé az elsőbbség, akár nem, engedni kell neki

A biciklisre, motorosra rettentően vigyáznak, egy korábbi blogposztom egyik kommentjéből megtudtam, hogy az angol KRESZ-ben külön kiemelik, hogy a kétkerekű extrém sérülékeny, ezért akár az autósé az elsőbbség, akár nem, engedni kell neki. Az egynyomúak tehát előrecsorognak a lámpáknál, majd elindulás után is cikáznak jobbra-balra. Hajmeresztő, hiszen a londoni forgalom átlagtempója olyan jó 50 km/h, itt-ott néha kilencvenet is tolnak a résztvevők. És közöttük, a legváratlanabbul, néha a legbelső sáv belső szélén bukkannak fel a robogók, akiknek egyébként az autósoknál jóval előrébb van egy külön stopvonaluk is, hiszen zöld lámpára úgyis gyorsan elhúznak. Ezeket a lehetőségeket aztán rendesen ki is használják, ingerültséget, agressziót irányukban egyszer sem láttam.

Úgy tűnik, nagyon jól működik az az egyszerű pszichológiai trükk is, hogy a kereszteződések közepét sárgán becsíkozzák. Lehet, hogy szörnyű büntetés jár azért, ha valaki ide becsorog, nem tudom, de tény, Londonban szinte sehol nem láttam a lámpa váltása után a csomópontban bennrekedt, a keresztirányú haladást akadályozó autót. El is maradnak a rettentő hosszú, feltorlódott kocsisorok. És a buszsávot is valahogy szívesebben üresen hagyják az autósok, talán azért, mert csak néhol van, ott, ahol tényleg elfér, és valóban gyorsítja a piros emeletesek közlekedését.

Még egy fogás: hiába világváros, London közel sincs olyan jól kivilágítva, mint a német, holland, svéd fővárosok. Az utcákon estefelé elég sötét van, kivéve a zebrákat. Azokat mindig terítik fénnyel, ráadásul szinte minden átkelőnél nyomógombja van a gyalogosoknak, hogy váltani tudja a lámpát. És ha lelép a zebrára, azonnal, csikorogva, feltétel nélkül megáll mindenki akár kilencvenről is.

És az utolsó: ésszerűek a sebességkorlátozások. Az autópályán, szűk terelésnél 50 mph, azaz 80 km/h, nem 60, mint minálunk. A városban sincs minden agyonkorlátozva, mindenki nyomul, de a hajmeresztő helyzetek elmaradnak.

Figyelni kellett, ezerrel.

Bár nem tartozom a nyuszik közé, a londoni forgatag legalább úgy megmozgatta az agyamat, az érzékszerveimet és az izmaimat, mint egy korábbi külföldi utamon a nápolyi közlekedés. Londonban eszembe se jutott volna vezetés közben telefonálni, rádiót állítgatni, orrot túrni, Big Macet majszolni. Figyelni kellett, ezerrel.

A szabály Londonban: a lámpától azonnal, nagy rössel elindulni, rövid féktávot hagyni csak a másik lökhárítójáig, jobbra-balra centizni a kasznit, rajta lenni a tükrökön, felismerni a helyzeteket. Bambulni, kényelmeskedni tilos. Kicsit kimerítő így mozogni a városban, parkolni, házszámot keresni, térképen kibogarászni, hol vagyunk. Besorolni főútra pedig kifejezetten megerőltető. De vitathatatlan – hatásosan működik. Mintha az egész társaság ugyanabban a lendületben lenne.

utólag nem szorítják le egymást az autósok

Agresszió akad, de csak pillanatokra. Gyerünk, gyerünk – sugározza a közeg. Kormányráhúzásból, dudálásból, letolásból mi is megkaptuk a nekünk kijáró adagot, de a feszültség mindig csak annak az egy pillanatnak, az adott forgalmi helyzetnek szólt. Londonban utólag nem szorítják le egymást az autósok, csak hogy letekert ablakkal elküldjék a másikat oda, ahová még a Tui sem szervez utakat.

De a gyalogosok, biciklisek, motorosok védelmén túl is akadnak szent szabályok. A buszöblöket tiszteletben tartják. A parkolás iszonyatosan drága, de profin működik , hely viszont csak elvétve akad. Napközben szinte lehetetlen üres helyet találni, mégsem áll meg senki a járdán, forgalomtól elzárt területen. A szélső sávban is legfeljebb szemvillanásra dob horgonyt egy-egy árut hozó teherautó. Ismeretlen a kopasz hurkanyakúak népszerű kommunikációs eszköze, a sávban parkolást jelző vészvillogó is.

Olyan az egész londoni forgalom, mint valami erősen, de még messze a szakadás határán innen megfeszített kötél. A kocsik, motorok, buszok, biciklik egy tömbként haladnak, a percenként tízesével előforduló vitás helyzeteket villámgyorsan megoldják. Nyomasztó a tempó, de ha nem ilyen lenne, a város azonnal csődtömeggé változna.

Vajon hogyan vették rá a hetvenéves papákat, a tizenhét éves tanulóvezetőket, a régi forgalomban elkényelmesedett cabbyket (taxisofőrök) és buszvezetőket, hogy így felgyorsuljanak, nem tudom. De Londonban elképesztő mennyiségű jármű, borzalmas sűrűségben, komolyabb balesetek nélkül folyamatos mozgásban van. Úgy tűnik, mintha tapasztalatra, bőrszínre, nemre, korra való tekintet nélkül mindenki jól vezetne.

két napig nagyon durván vezettem

Hazaérkeztünk, és bevallom, vagy két napig nagyon durván vezettem, mire sikerült átállnom a teljesen heterogén egyéni tempókból összeálló, de azért leginkább lagymatagnak mondható budapesti forgalom ritmusára. Most jöttem rá, hogy a gyors haladás nálunk leginkább furgonos és menedzseri passzió, keveseknél pedig a machismo egyik kommunikációs módja. Londonban létszükséglet. A kötelező logika.

Nem mondom, hogy nem esett jól hazajönni, kényelmesen tespedni a volán mögött. De legyen csak kicsivel több autó az úton, és ezzel a mai hozzáállással mozdulni sem tudunk majd. És ez nem az autósok hibája lesz, hanem a közlekedésszervezőké.

Egyetért? Vitatkozna vele? Véleményét elmondaná másoknak is?

Tegye meg a publikáció blogposztján !

Szívesen megszavaznék nekik valami állami ösztöndíjat, hogy kimenjenek Londonba, tanulmányozni az ottani közlekedésgyorsító fogásokat. Ha kell, az én egy százalékomra biztosan számíthatnak. Mert még 2020-ban is szeretnék majd néha autóval, motorral járni a városban.