hirdetés

Antranig Mehrabian vagyok, a félszemű ember, barátoknak Ant. Itt
heverek a hullámos sírban Monte Carlo mellett az öbölben, bal szememben
egy kormányoszloppal, hetvenhét éve. Egy Bugattiról van.

1929 volt, felhős tavaszi nap, a kikötő mellett nyargaltam a kék
autóban, sál lobogott a nyakamban, szintén kék, de sötétebb, mint a
tavaszi ég. Grand Prix volt, a legelső, René Dreyfus és én pedig
fogadtunk, hogy aki előbb ér célba, az elviheti korzózni Lizt, az
amerikai lányt, aki egyformán kacsintott mindkettőnkre előző este,
túlexponált kék szemeivel.

Renét néztem csak, előttem haladt kevéssel, repültünk a kikötő
mellett, a fülemben a Bugattik dübörögtek, és nem hallottam a fehér
Mercedes visítását, ahogy elhúzott mellettem és meglökött. Én meg
repültem tovább, de már nem az úton, Renét hajszolva, hanem szelíd
parabolán a víz felé.
Csobb, mondta a kék autó, a kormányoszlop pedig átfúrta
koponyám.

Mehrabian halott!, rikácsolták a hírmondók később, és igazuk
volt. Sose találtak meg, a Bugattit azóta felfalta a rozsda, húsomat a
halak és a szépiák. De itt ülök, jachtok alatt a tenger szélén.

– Versenyezned kell, Ant, versenyezned kell – mondta Ettore Bugatti
három évvel korábban Párizsban, látta, hogy villámgyors vagyok.
Kisfiúként is villámgyors voltam, ezért gyömöszölte zsákomba apám a
családi kincset tíz éve, menekülve, mielőtt elpusztult a többiekkel. Ki
gondolta volna, hogy én megmaradok? És hogy egy jöttment örménynek
autót ad az utolsó reneszánsz ember, hogy versenyezzen vele.

És micsoda autót! Évekig nem akadt párja. Ettore kézzel véste
monogramom a motorháztetőre. Mára lerágta a sós víz. De mi a Bugatti
ma? Hivalkodó német tank, modorosság, turbópancser.

Huszonhét voltam, azóta heverek itt a hullámok alatt.
Forever young. Liz meg? Élve ette meg az idő. De inkább
heverek itt a hullámok alatt, mert ami odafönt van, az haszontalan.

Mert nem megy sehova a világ.

Egy évvel azután, hogy a kikötőbe hullottam, a világ már romlásnak
indult. Amerika közepéből porsivatag lett. Pár évre rá meg az a nép,
aki szonettciklusokat írt a technológiához, hatszáz lóerős
versenyautókkal marcangolta szét az ellenfeleket és a hátsó gumikat,
büszke léghajót küldött New York fölé, az annyit tett a világhoz, hogy
szofisztikált második felvonást írt az örmény népirtáshoz, amerikai
masinákon vezetve a számokat. Halleluja! Inkább ülök itt, a sós habok
alatt, tengeri csigákkal a kilógó lábujjaimon.

És hogy ma már nem fúrná kormányoszlop át a szemgödröm? Mert
anyaméhszerű szénszálkapszula repítene ugyanazokon a utcákon, és az
oszlop önmagába roskadna a becsapódás előtt?

Ugyan már.

Kacsintott volna Liz akár Renére, akár rám, ha nem tudta volna, hogy
másnap az életünkért kapaszkodunk majd a széles kormányba? Hogy
térdünket a karosszériához feszítjük majd támasztéknak? Hogy aki célba
ér majd és utána őt elbűvöli, az előtte holdkóros tempóban a szemébe
nézett a halálnak és nem elsápadt, csak kacagott hangosan, és a padlóba
taposta a gázpedált?

Dehogyis, dehogyis.

Penicillin nélküli világban haltam meg, egy elfertőzött seb a halál
volt, streptomicin sem volt, a gümőkór is a halál volt, halkan
roppantak össze a csigolyák, ahogy a baktériumok kiették belőlük a
csontot. De jobb nektek ma, odafent a szárazon? Ti is meghaltok majd
mind. És jobb fuldokolni a lépcsőn a szívelégtelenségtől? Jobb
nyüszíteni a csillapíthatatlan kíntól, ahogy a rák szétroncsolja a
tüdőcsúcs feletti idegeket? Jobb nézni, ahogy az Alzheimer-kór zajjá
kavarja az összes emléketeket?

Köszönöm, remekül vagyok. Az autóitok halott, lélektelen
tejesdobozok, az enyém még rozsdává mállva is százszor különb. A
finomított szénhidrátokra emelt világotok meg pár év múlva a vallási
fanatizmus martalékává lesz. Gyámoltalanok vagytok, puhányok,
légzsákokba és légvárakba burkolóztok remegve. Nem tudjátok, milyen
érzés kétszáznál a szélben süvíteni egy drótokból és lyuggatott
lemezekből épített versenyautóban.

Csak ez a muréna ne rágcsálná folyton a csípőcsontom maradékát. Nem
mondom hogy csiklandoz, mert nem csiklandoz, de igazán
arrébbúszhatna.