hirdetés

Említett lény tiszta (hiszen állandóan fürdik), az ábrázolások
szerint nincs rajta súlyfelesleg, a fenék- illetve combfetisiszták
véleményét leszámítva pedig jól is néz ki. Mégsem sorolható a jó csajok
közé, mert hiányzik róla az input stekker. Az autógyártók is effajta,
kellemetlen hiányosságokkal veszik el a vevők kedvét a legolcsóbb
kivitelek vásárlásától.

Egy korábbi újságomnál egyszerre két
Peugeot 306-os
szedánt is kaptunk tesztelésre. Az összes lényeges paraméterük azonos
volt, még a szaguk is, csak a felszereltségük között volt talán két
lépcső, meg mintha a motor 1,4-es lett volna az egyikben, a másikban
1,6-os.
Az első igazi balkánbrutál bázismodell volt, stílusos
piszkosfehér színben, lemoshatós kék belső térrel. Zörgött, recsegett,
ülései akár valami rosszabb műanyag kerti székek, üvöltött benne a
motor, mint
Vikidál Gyula az urológusnál. Továbbá bukdácsolt is, rádiójának hangja
kicsorbult baltaként hasogatta a dobhártyát - minden benne eltöltött
perc szenvedésnek bizonyult.

Aztán azzal átfedésben kaptuk a másikat - metálvalamilyen külső,
talán plüssös belső, plusz néhány százezer forinttal súlyosabb
árcédula. Ott, akkor, dobtam egy hátast. Olyan volt átülni bele, mint
Kelet-Berlinből átmetrózni a nyugati szekcióba a Fal előtti időkben.
Előbb a spórolós, fájdalmas, összecsapottas sivárság, emitt meg szuper
összeszerelés, rögvasalós rugózás, álmodozásra termett fotelek, és
nemcsak a zene szólt benne szebben, de esküszöm, a váltó is mintha
másik gyárban készült volna.
Ekkora különbség lenne 306-os Peugeot és 306-os Peugeot között? -
elmélkedtem.

Aztán idővel elfogadtam a jelenséget. Főleg azoknál az
autótípusoknál bevett szokás ez, amelyeket olyan országokba szánnak,
ahol muszáj beetetős modelleket tartani a listán, máskülönben a
kosztpénznyi dimenziókban gondolkodó tipikus kuncsaftok a
konkurenciánál kötnének ki. Ám
a vevőcsalogató, nyomott árú kiviteleken minimális a haszon,
ezért csak arra valók, hogy becsábítsák a vevőt a kereskedésbe.

A szalonban ugyanis mindig az ínyenceknek való kivitelekbe lehet
beülni, s ezek nem ritkán a spórolós modell duplájába kerülnek. A
kuncsaft hátradől az igényesebb autó sportülésében, tapogatja a finom
szövetet, nyomkodja a puha műanyagokat, hajtogatja a csillapítottan
visszacsapodó kapaszkodókat, gyönyörködik a metálfényezésben. És
ábrándozik. Látja ugyan az árkülönbséget a számára még éppen elérhető
verzió és a kirakati példány között, a gyanakvás szinte üvölt a
fejében. Ezért enyhén hunyorítva megpróbálja kiszűrni az idillt romboló
tényezőket - az automatikus légkondit, a bőrkormányt, a nagy hifit. A
legtöbben aztán arra a következtetésre jutnak, hogy nem is lesz olyan
rossz az övék sem.
Aki alapáras autóban gondolkozik, itt téved óriásit. Az alapáras
autó ugyanis nem autó. Hanem rossz esetben kínzóeszköz.

Múltkor ebédelni mentünk Winkler mamájának háromajtós új Swiftjével.
A kellemes, kiruccanós tempó ellenére minden kanyarban egymásnak
dőltünk Égő kollégával a hátsó ülésen, mert kapaszkodónak hűlt helyét
sem találtuk. Vagyis éppen azt találtunk, hűlt helyeket.
Vakdugókat a rögzítőcsavarok lyukaiban, kis púpokat a kárpitban,
amelyeknek egy szebb világban, egy jobb kivitelben a nemlétező
kapaszkodók elegánsan hozzáütődhettek volna.

De nemcsak hátul, elöl sem volt fogódzkodó, még a jobb oldalon sem,
ahol azért gyakran ül utas. Pedig
nyolc vakdugó alig olcsóbb, mint négy egyszerű fogantyú, a
beszerelésük pedig szintén nem emészt fel több időt és pénzt, mint a
vakdugózás. Gazdaságilag nehéz megindokolni, miért spóroltak éppen egy
ilyen szem előtt levő alkatrészen. Meglepő, ha 2 390 000 forintba nem
fér bele, hogy eltekintsenek egy ilyen szívatástól. De oké, akkor adják
az autót kerek 2,4 milláért. Kapaszkodóval.

És itt az imént tesztelt száz lóerős
Fiat Panda, amely
sportmotorral, nagy zenével, hazakísérős világítással és
klímaberendezéssel távolról sem nevezhető alapmodellnek. Az sem
kérkedett olyan hívságokkal, mint a műanyagból száz forintért tíz
másodperc alatt leönthető és további tizenöt alatt beszerelhető
kapaszkodók.
A hiány még fájdalmasabbnak tűnt, mint a Swiftben, részben mert
az igényesebb belsővel éles kontrasztban állt a smucigság e
megnyilvánulása. Másrészt mert a Pandával jó érzés gyorsan kanyarodni,
és várhatóan sokan, sokszor tesztelik majd ezt a képességét, egyem a
szívüket. A kuglibábukként hányódó, kezükkel fogódzkodó után kapkodó
hátsó utasok pedig káromkodjanak csak.

Szintén a Pandához, de már annak alapmodelljéhez kapcsolódik
egy másik fájdalmas hiány, a keresztstabilizátor elspórolása.
Még mielőtt a technofób olvasók a windowsos ablakot bezárva
bojkottálnák a továbbolvasást, hadd jegyezzek meg annyit, hogy e
szerkezet csupán egy acélrúd a kocsi alatt, melynek hivatása
megakadályozni, hogy kanyarodás közben elkopjon a külső ajtókilincs.
Mivel az alap-Pandában nincs ilyen, annak például elkopik a
kilincse.

Meg a
Dacia Logané is -
már ha valaki elég naiv ahhoz, hogy az eredetileg ötezer eurósnak
mondott, szintén keresztstabilizátortalan bázismodellt vegye, amely
az átszámolás érthetetlen fortélyai miatt 1 999 000 forintos árcédulát
hord. De szegény Dacia Logan létét amúgy is minden irányból az
árnyékolja be, nehogy belepiszkáljon a funkcionalitásban vele
összetéveszthető
Renault Thalia
vevőkörébe.

Az autónak egészen tűrhető Logan összes porcikájából árad, hogy
szándékosan gyűlöletesre tervezték, ellenkező esetben talán ember
nem lenne, aki megvenné a nála drágább és szűkebb Thaliát. A Dacia
indexének olyan hangja van, mint tányéron csikorgatott villának, a
burkolataihoz gumikesztyűben is viszolyogtató hozzáérni, a tűrhető
alapformának minden négyzetcentiméterjén tetten érhető seregnyi gonosz
részlet. Értjük mi jól, a kocsi esztétikumával a Thaliáé alá kellett
menni, ez a kihívás pedig még a
Lada 110 tervezőinek
is fejfájást okozott volna. És akkor képzeljék, mit éreztek a
Louvre-ben szocializálódott francia konstruktőrök.

Aztán említhetnénk még a régi Suzuki Swift széria alapkivitelét, a
kalaptartótól, hátsó ablaktörlőtől és -mosótól, a belső tükör
vakításcsökkentésétől megfosztott, nyomorult négygangos váltóval
szerelt rettenetet.
Nem tudom, hogy ültek-e a nevesebb kiskocsik Tesco-verzióiban,
az árban a Logannal és Fiat Albeával birokra kelő, kétmillió alatti
Peugeot 206-osban, vagy a Skoda Fabia Ecóban. Bármelyik felér egy lassú
agóniával valamelyik ingyenes szociális otthonban.

De ezek az autók voltaképpen nem is léteznek. A Fabia Ecóról van
például egy sztorim -a barátom feleséges kocsinak akart egyet.
A kereskedő kerek-perec megmondta neki, hogy az Eco használhatatlan
trágyadomb, vegyen alig kétszázezerrel többért kulturált, az
elviselhetőség határát súroló, ezzel-azzal kitapétázott verziót. E
barátom azonban csökönyös ember - ő csak azért is Ecót akart 1 999
000-ért. Könyörögnie kellett, hogy több hónapos várakozás után végre
hozzájuthasson.

Aztán megkapta. Az Ecóban, persze nincs központi zár, de legalább
jobb oldali ajtózár sincs - így teljes a büntetés (anyám új
alap-Swiftjében sincs - a szerk.). Emiatt a felesége forgalmas út
mellett parkolva csak úgy tudja beültetni a három pici gyereket, hogy
rájuk rivall, maradjanak a járdán. Majd
átmegy a túloldalra, kinyitja a zárat, belül átmászik a jobb
oldalra, felhúzza a gombokat (közben imádkozik, valamelyik fia
utána ne induljon a járdáról). Utána kiszáll, kinyitogatja az ajtókat,
és ismét megkerüli a kocsit, hogy végre a vezetőülésbe pattanva
elhajthasson. De kesztyűtartó, kalaptartó sincs, a szervo nélküli
kormány áttételezését nagy vonalakban sem találták el, ezért parkolni
szinte lehetetlen. A motoros ablakemelő, a fényezett lökhárító és a
rádió hiánya nem lenne probléma, de a zártalanság és az elbaltázott
áttétel meggyőzte őket - tényleg hiba volt megvenni az Ecót.

Meg aztán itt ez a másik balkáni jelenség, az "üveggyöngyöt a néger
bennszülöttnek"-kialakítású, alulmotorizált presztízskocsi. Ilyen volt
a sehol máshol nem létező
316-os BMW, meg
az 1,6-os Vectra, Primera, és léteztek még hasonló siralomházi
modellek.
Autózni kábé annyira lehetett egy ilyennel, mint a szobai
fikusszal, a zajuk pedig felér egy panelház-bontással. De mivel egy
csóró országban fél siker, ha valaki drágának tűnő autóval jár, nálunk
úgy fogytak ezek a rettenetek, mint speed-partin a szódavíz.

Bármilyen, hangsúlyozom, bármilyen tömegautóból tilos lenne megvenni
az alapverziót. Még az egyébként tisztességes Toyota is elővett
valamilyen együttélhetetlen hetvenes évekbeli PVC-t a békaszemű Corolla
Harmony-k belső teréhez - igaz, legalább nem spórolta el a három hátsó
fejtámlát és a légzsákot. De volt olyan
Hyundai Lantra, amelynek homeless kiviteléből kihagyták a
fordulatszámmérőt. A skálázást viszont meghagyták, csak a mutató
helyén díszelgett egy büszke Hyundai felirat. Finom.

Ez a mostani kapaszkodókihagyós foghozverési hullám újra sötét
színben tünteti fel a jövőt. Ki tudja,
tíz év múlva talán már disznóól szagosítású lesz minden alapmodell
belső tere, a szagtalan "Perfume"-változat százezres felárért lesz
hozzáférhető. Autógyártók, itt egy jó ötlet, nem akarják megvenni?.

Amíg még szarszagtalanok az alapverziók, bárki könnyen elkerülheti a
naiv autósnak címzett átvágást.
Javaslatunk: éppen olyan autót próbáljon ki, amilyenre pénze
van. Ne drágábbat. Ne másikat. Ne is hasonlót. Vagy olcsóbbat, vagy
pontosan olyat.