hirdetés

Sean barátom kanadai. Sokfelé élt a világban, többek között itt
nálunk, Magyarországon is eltöltött pár évet, az utóbbi időben azonban
otthon volt, régen nem láttam. Mikor péntek este jött a telefon,
hogy megint itt van Budapesten, nagyon megörültem. Sanyi barátom értem
jött, és egy fél óra múlva már boldogan kortyolgattuk a házi
köményes pálinkát − amit Sean Erdélyből hozott − a Ráday
utcában.

Jó hangulatú este kerekedett. Mikor elfogyott a köményes,
lementünk egy közeli pizzériába, ahol a pizza mellé lecsúszott egy
két whisky meg rumos kóla is, aztán átmentünk egy borozóba, és
megkóstoltunk jó pár pálinkát. Különös szituációkat produkál az élet,
a borozóban egyszerre felcsendült egy Brian Adams-sláger, minek
következtében Sanyinak és nekem egyszerre derült fel az arcunk, Seannak
ugyanebben a pillanatban őszinte, bűnbánó tekintete lett, de
kivágta magát. Először is hangosan bocsánatot kért a jelenlévőktől
Brian Adams miatt, aztán gyorsan elmondta, ne feledjük, hogy Neil
Young, Pamela Anderson és Jim Carrey is kanadai.

Nem tudom, hány óra lehetett pontosan, de már elég későre járt,
mikor taxit hívtunk. Megbeszéltük, hogy ezt az estét mihamarabb
megismételjük, aztán elváltunk. Beültem a taxiba, előre.
A taxis egy hatvanhoz közelítő, fekete bőrkabátos ősz férfi volt,
akinek az élet és a nikotin vállvetve vájtak mély barázdákat az
arcára. Elmondtam, hová, és már robogtunk is.

Minden flottul ment egészen addig, amíg össze nem futottunk azzal
a hatalmas fehér limóval, amit péntek és szombat esténként
rendszeresen látni a város különböző pontjain, csak ezúttal nem
nagy mellű szőke csajok lógtak ki a tetőablakból, hanem egy
táncolva vonagló, mosolygós képű srác. A taxisban ekkor szemmel
láthatóan elszakadt valami. Elkezdte szapulni a srácot –
a többi autóssal egyébként folyamatosan kurvaanyázott, de
a felett elsiklottam, hiszen az standard azoknál, akik nagyon
sokat ülnek a volán mögött.

Affektáló hangon elkezdte utánozni a melegeket, majd elmondta,
mennyire utálja őket, mert mindig foghegyről beszélnek vele, és kutyába
sem veszik. Na, gondoltam, jól beletenyereltem, de nem baj, nem
vitatkozni jöttem, csak haza szeretnék érni, szóval inkább nem szóltam
egy szót sem, majd csak abbahagyja, de nem. Emberünk egyre jobban
belelendült.

– Ezek beszállnak ide, és itt csókolóznak a kocsimban,
a jó kurvaanyjukat! Én ezt nem akarom nézni. Maga szerint ez nem
undorító? Maga mit csinálna hasonló szituációban?

– Semmit – mondtam, és hallgattam tovább, de ő nem volt elégedett
a válasszal. Talán azt gondolta, ilyen formában egyszerűen nem
érthettem meg tökéletesen a történetet, ezért egy olyan képbe
ágyazta a példázatát, ami nem taxis aggyal is felfogható.

– Gondoljon bele, mit csinálna, ha elmenne moziba, és a maga
előtt lévő sorban két buzi csókolózna?

– Semmit – mondtam még egyszer. – Amíg nem köpnek le, ütnek meg
vagy rabolnak ki, addig nekem semmi közöm ahhoz, ki mit csinál, ki kit
és hogyan szeret – tettem még hozzá, hátha ezzel végleg elvághatom
a beszélgetés fonalát.

A taxiban megfagyott a levegő. Emberünk szemmel láthatóan nem
örült a válasznak, de befejezte. Nyertem, írhatnám, de nem lenne
igaz. Ezt a játszmát már régen elveszítettem. Én csak haza akartam
menni csöndben-rendben, egy barátokkal töltött kellemes este emlékeivel
az agyamban. És nem akartam arról vitatkozni senkivel, hogy manapság
azon a részein a világnak, ahol hamarabb gondolkozhattak és
cselekedhettek szabadon az emberek, a gazdasági és politikai élet
szereplői közül rengetegen vállalják fel, hogy melegek, de ez igazán
senkit sem érdekel, hiszen senkit sem érint, és csak az a fontos,
hogy a munkájukat jól végezzék. De nem mondtam semmit, tudom,
falra hányt borsó lett volna csupán. És akkor jött
a kegyelemdöfés:

– Maga mivel foglalkozik? – kérdezte a taxis.

– Autós újságíró vagyok – feleltem a lehető legrövidebben,
hátha nem lesz tovább, de lett.

– És azok mit csinálnak pontosan?

– Autókat próbálnak ki, és leírják róla a véleményüket.

– De hát az nem jó, mert mondjuk, ha egy autót
Nyugat-Németországban gyártanak, akkor hogy jön ahhoz egy magyar ember,
hogy azt úgy ítélje meg, ahogy kell.

– Úgy, hogy az összes többi modellt, amit Koreában, Japánban,
Franciaországban vagy a világ bármely más táján gyártanak, azt is
kipróbálom, és egymáshoz viszonyítom őket. Persze mindig lesz olyan
ember, aki nem ért majd egyet a cikk tartalmával, de ez így
normális, hiszen a cikkeknek csak egy része objektív, a többi
az én személyes véleményem.

Erre nem nagyon tudott mit mondani, ennek ellenére éreztem, hogy nem
győztem meg. Szerencsére eközben egy Suzuki indokolatlanul lassan ment
előttünk, úgyhogy lehetett újra kurvaanyázni, dobtuk hát az újságírós
témát is. Miután megelőztük, megint ő vitte tovább a beszélgetés
fonalát:

– Ezt a sok gyökér parasztot csak egyetlen módon lehet
elviselni: megmondom magának őszintén, én minden reggel műszak után,
lefekvés előtt bedobok egy felest, attól megnyugszok, és megbocsátok
minden köcsögnek.

– Én úszni szoktam hetente háromszor – válaszoltam –, de biztosan
nem rossz a feles sem. Itt balra, és a sarkon álljon meg,
legyen szíves.

Nem lettünk országos cimborák. Fizettem, kiszálltam, vettem két mély
levegőt, gyorsan átfuttattam még az este túlnyomó részét kitevő
kellemes emlékeket az agyamon, bementem a lakásba, gyorsan fogat
mostam, és lefeküdtem aludni. Lefekvés előtt azonban elhatároztam, soha
többé nem ülök előre. Nem azért, mert minden taxis ilyen, hanem mert
van köztük ilyen is, és erre én egyáltalán nem vagyok kíváncsi.