2013.06.13. 14:06
Dezső itthon van, a garázsban éledezik hároméves kómájából. De szombaton mozgásba lendül, kihajt a Hungaroringre, tehát ott lesz a Totalcar Pályanapon!

Jól mondtam a múltkor, a legutóbbi poszt megírása és megjelenése között eltelt néhány napban kiderült – Csabi (a lakatos) és Tomi (a fényező), valamint a futóművesek számára már nincs több teendő az autón, az a maradék csinosítgatás, ami van, továbbá a legalizálás már a gazdira, azaz rám vár.

Képzelhetik, milyen fura érzés vett rajtam erőt, amikor Csabi felhívott, és közölte – vihetem az autót. 2010 augusztusában vezettem utoljára , azaz majdnem három évvel ezelőtt. Akkor egy gyanús, de működő, komplett autó volt, rá pár hétre, az első bontogatás után pedig kiderült, hogy talán jobb lenne az egészet összepakolni, és tisztességes bukással tovább passzolni, ahogy van. Bandi volt a bölcs, aki ezt a megállapítást tette. Sejtettem, hogy igaza van, de akkor még más életet éltünk, éreztem magamban az erőt a folytatáshoz. Akár árkon-bokron át.

Közben a válság elmélyült, lettek mindenféle következményei, az autóról pedig kiderült, hogy ugyan nincs sokkal rosszabb állapotban, mint amennyire ott, az első, felületes szétszedés után látszott Egerben, de az általam ismert kocsiknál sokkal több alkatrésze van, azokat nehezebb beszerezni, s jóval drágábbak is. Így lett, hogy a Ponton-projekt egy kellemes, biztonságos, amatőr vadvízi evezésből mind inkább egy őrjöngő folyóban való túlélési küzdelemmé vált, s csak egyvalamiben reménykedhettünk: a végén, ha már lezúgtunk a vízesésen, valahogy nem törjük majd össze magunkat, nem fulladunk meg, és a nyugis alsó tavon talán már ki tudunk úszni a partra.

Csabi telefonjának csörgése jelentette azt a pillanatot, amikor a vízesés után a család először kidugta a fejét a sima víz fölé. Létszámolvasást tartottunk, összeszámoltuk a fejeket, és megnyugodtunk – hál’istennek mindenki él. Csakhogy abban a tóban volt még egy pár krokodil, azokon is túl kellett jutnunk. Csak ezt akkor még nem tudtuk.

Hagyom a fenébe a rébuszokat, maradjunk annyiban, hogy összekapartuk a teásdoboz aljáról az aprót, eladtunk még néhány kicsi vesét, fél tüdőt, bal herét, amit egyáltalán össze tudtunk szedni, és a végső részlettel a zsebünkben hűséges, de kopott állólámpánkba pattantunk, hogy 130 kilométerrel odébb átvegyük a vadonatúj, 51 éves autót.

Már az oda úton éreztük, hogy az istenek már Csabi tulajdonának gondolják a Pontont, amiben kicsit igazuk is van, mert míg a családi zöld állólámpásnál magam szereltem egy rakás dolgot, itt már csak a motoron végeztem némi munkát, rendbe tettem az első üléseket, különben csupán zsákmányszerző vadászként volt rám szükség a projektben.

Gyöngyös táján kaptunk egy óriási zuhét az ölünkbe, utána pedig teljes útzár volt az M3-ason, mert Dzsudzsák már nagyon nem Giugiaro-stílusú Lambója és egy S-AMG Merci is ugyanott tört rommá. Fél óra után léphettünk tovább, de az előjel nem volt biztató.

Csabinál azonban ugyanaz a barátságos, elmélkedő nyugi fogadott, ami mindig. Ott bezzeg sütött a nap, a madarak csiripeltek, Dezső pedig sejtelmesen csillogva, elegáns testtartásban (a doboknál: Döme Dezső) várt minket, hogy öt nyálcsíkon halkan a lába elé csusszanjunk (Csikós family and the Sipos). Ott tornyosult fölénk, jóságosan nézett le ránk négy lámpájával, esküszöm, elfogadóan bólintott is.

Aztán a gyerekeim hamar túl lettek a sokkon, Norbi két perc múlva már Csabi mérőszalag-készletét pakolta széjjel és méteresre kihúzott fémszalag-részekkel kardozott, Bálint a szerelőlámpákat birizgálta, Kati egyfajta kómába mélyedt, Sipi meg rávetette magát a szomszéd álláson levő 6.9-esre, így meglepően hamar kettesben maradhattam az öreggel.

Bevallom, kicsit örültem is ennek, mert soha nem voltam az a zajosan lelkesedő, csomagot tíz körömmel feltépő fajta karácsonykor sem, ezért az a domsjői hacacáré, ami mindenféle kamerákkal a vásárlás környékén történt körülöttem, eléggé zavart, csak nem akartam ünneprontó lenni. Ezeknek a nagy pillanatoknak ugyanis megvan a maguk méltósága, hangoskodással, hűbelebalázs viselkedéssel elillan az ünnep.

Körbejártam Dezsőt. Magasan állt, sokkal magasabban, mint amikor megvettem, hiszen a korrekt, diagonál méretű spéci radiálgumik vannak ma rajta, s a rugói sem töröttek. Így, díszlécekkel, maszkkal, komplett belső térrel sokkal ünnepélyesebb, újra visszakapott képességei ígéretével jóval komolyabb autó lett, mint amilyennek képzeltem. Körülveszi a jól viselt vénségnek egyfajta büszkesége, sokkal inkább, mint amilyen az általam eddig használt Mercedeseket valaha.

Nyitogattam, csukogattam az ajtóit, amelyek legalább olyan tompa, minőségi döccenéssel csukódnak, mint az állólámpásé, de a hangjuk karaktere egész más, öblösebb. Becsusszantam a volán mögé, a szemem falni kezdte a finom csillogásokat, textúrákat a műszerfal különféle krómozott, bakelitesen selyemfényű, illetve műbőrösen zavaros tükröződő anyagairól. Milyen magas lett az ülés, most, hogy már nincs leszakadva, mennyire jó a kilátás előre, és mennyire elképesztően minőséginek tűnik minden egy állólámpáshoz, pláne meg egy 123-ashoz képest. Pedig sehol nincs benne fa, picik az órák, a műszerek leginkább a Warszawát juttatták eszembe.

Az óra sokadszorra döccent a műszerfalban – ez, amikor a rövid járástartalékú, rugós vekkerszerkezet lejár benne, egy elektromágnessel mindig felhúzza magát. A sok döccenés pedig jelezte, sok idő eltelt, ideje volt már akcióba lépni.

„Nekem mindig szívató nélkül indult, szerintem most is úgy fog” – jegyezte meg Csabi, és tényleg, kulcs elfordít, indítógomb megnyom, és a motor kis darálás után már járt is. Mélyen morgó, ugyanakkor enyhén csiripelő kipufogóhang töltötte meg a műhelyt; egy igazán finom, minőségi zaj, sokkal modernebb, mint amit az ember egy ilyen vén krumplitól várna. Hagytam melegedni, inkább a kapcsolókat nyüstöltem. Minden működött, de hiszen Csabi rakta össze az egészet, miért ne működne bármi is?

Aztán Csab megmutatta, ha ráhúzom a szívatót, mennyivel csúnyábban jár, olykor le is fullad. Én ezért gyorsan inkább visszatoltam a szívatót, mert nem szeretem az oroszlán bajszát húzogatni, amikor a gyerekeknek másnap iskola van, délután öt felé jár, és egy frissen összerakott, fél évszázados autóval akarunk hazaindulni a vasárnap délutáni, ideges M3 forgalmában, úgy, hogy lehetőleg ne ázzunk el… Erre lefulladt.

Na, onnantól nem tudtuk többé beindítani.

Néztünk gyertyát, szikrát, megszakítóhézagot, szaglásztunk elektródát, vizsgáltunk érintkezéseket, de semmi. Gyanúnk az elosztófedélre esett, amely még a kocsi eredetije volt, csavarhúzóra tekert vízpapírral megcsiszoltam az érintkezőit, de semmi. Csabi homlokán megjelentek az izzadságcseppek, az ő életébe nem férnek bele az olyan dolgok, hogy az általa javított járművek ne legyenek tökéletesek.

Csúcsszerszámok teljes arzenálját vette elő, soha ilyen profi cuccokkal nem nyúltam még autó motorjába. Ettől még Dezső konok hallgatással jelezte – ő maradni akar. Emlékeztetett arra, amikor gyerekkoromban a kutyánkat kölcsönadtuk nyárra a szomszédnak, hogy vigyázzon rá, majd három hét alatt Bobi úgy döntött, új gazdát talált, és morgott ránk, amikor haza akartuk vinni.

Ami új elosztófedelet hoztam tartalékba, arról hiányzott a pozicionáló bemarás. Sebaj, a klamnik is helyben tartották, feltettük, de hiába, nem lett ebből se működés. Azaz… Ha vártam, az indítózás első pillanatában jött egy ígéretes pöffenés, aztán semmi. Nem lenne elég a benzin talán? Ekkor Csabi már olyan ütemben szívta a cigiket, ahogy Karesz barátom szokta, amikor hajnali kettőkor még mindig nem emel ki a kuplung, és tudjuk, hogy aznap hatodszor is le kell vennünk majd a váltót.

Megtettem, amitől rettegtem. Csabi ugyan mondta, hogy nem örül neki az autó, meg úgy sejtettem, hogy a gyertyák már összeköpték magukat benzinnel – ennek ellenére ráhúztam a szívatót. Brrrrrrrrrrr - mondta selymes hangon Dezső, mintha mi sem történt volna, s négy hengerrel ütemre pöccent. Igazából csak azt a módszert használtam a beindításához, ahogy azt új korában előírták. Tanulság: egy ilyen szép, de vén autó életre kelésének pillanataiban az ember azt a kevés eszét is elveszti, amije volt addig.

Gyorsan bepakoltuk a megmaradt néhány doboz alkatrészt az állólámpa csomagtartójába. A Bálint kijelentette, hogy ő velünk jön, ebbe belementem, mert a Pontonban már van masszív hátsó öv, igaz, csak kétpontos. De a Norbinak még ülésmagasító kell, annak meg szálkás az alja, ilyet csak akkor fogok betenni, ha a medvehéjat feltettem az ülésekre. Amíg viszont el nem viszem veteránvizsgára az autót, látszania kell a kárpitnak. Szegény Norbikám, az új állólámpásból nézte végig, ahogy mi az öreg autóval hazatekerünk.

A ház előtt nagy búcsúzkodás vette kezdetét - tényleg, mikor látom megint Csabit? Remélem, valami barátom visz hozzá nemsokára lakatolni valót, és egyszer-egyszer el tudok lógni hozzá. Hiányozni fog, az, hogy ott volt nála évekig a zöld Merci, majd Dezső, részévé vált az életünknek, olyan volt, mintha lenne egy jótevő tündérünk a háttérben, aki mindig dolgozik valamin, amitől szebb lesz az élet. És a barátság szálai is meglehetősen szorosra fűződtek - azt hiszem, kevés ember van a Földön, akiben olyan keveset (értsd: nulla) csalódtam volna, mint a drága jó Csabiban.

Mi tagadás, volt egy torokszorító pillanat abban a búcsúfotózkodásban, ott, az egri ház előtt (sajnos Csabi nagyon szégyenlős ahhoz, hogy képen legyen, nem hagyta), mert 130 kilométer sajnos az a táv, ami lazítja a kötelékeket, ezt tapasztalatból tudom, hiszen részben azért is tartok állólámpás Mercit - részben -, hogy legyen okom a Kareszhoz járkálni legalább évente kétszer. Minden fotózásnak vége szakad egyszer, utolsó kézszorítások, léptünk.

Megvolt az első tankolás az Eger végi MOL-kútnál, majd kicsit ráhajtottunk a város szélén végigvezető, dombok között kanyargó útra, hogy szülessen néhány szebb fotó a kész Dezsőről, mielőtt egy újabb finn kamion összetöri a bal hátulját. De a motor kicsit nehezen akart indulni már a kútnál is, az indítómotor valamiért gyengén forgatott. Önindító felújítva (mínusz Bendix, mert az beszerezhetetlen), akku új, mi a fene van?

Csabi másnap azt mondta, ha legközelebb bemelegítem, és kinyit a termosztát, nézzem majd meg a vízszintet, mert lehet, hogy nem tudott elég vizet diktálni a hűtőrendszerbe. Én azért még egy kicsit tartok a vízpumpától, mert azt senki se látta még kiszedve, de majd kiderül. Mivel rendszám nincs az autón, meg kell várnom, amíg majd szombaton, a Totalcar Pályanapra hajtva újra alaposan bemelegszik a motor, ott ránézek.

Későre járt, nyakunkba vettük az országutat. A futómű hihetetlenül masszív, sehol egy zörej, a fékek is fognak valamennyire, bár kell még legalább 3-500 kilométer, hogy bekopjanak. De a motor mintha gyengébb lenne, mint amikor elhoztam az autót Domsjőből.

Igen, határozottan az. Középtájig lelkes, mint azelőtt, amikor a karbiból még ömlött a benzin, de felette nem akar kipörögni, pedig ez egy felettébb lelkes négyhengeres volt 2010-ben. Közepesen nyomtam a gázt kifelé Egerből, a Kati pedig simán jött utánunk a túlontúl hosszú diffit hordó, ezért a kelleténél gyengébb, mindössze 60 lóerős, 1400 kilós állólámpával. A Ponton mennyi? 68 lóerős és 1215 kiló…

A pályán aztán szépen ráálltunk a kellemes 100-110-es tempóra, ami meglepően csendes ebben a magas krumpliban. Ilyenkor támolygásnak, ijesztő billegésnek pedig nyoma sincs, pedig a hasonló állapotú és korú, múzeumi Opel Kapitänben már a 70 is rémisztő volt. Alapvetően elégedett voltam, bár zavart, hogy 1-2 másodpercenként parányit ki-kihagy a motor. Nem zavaróan, csak épp észrevehetően. De engem az épp észrevehető már zavar, bevallom. Ha Novoth Tibi tényleg hajlandó lesz ingyen diagnosztikát adni a Totalcar Pályanapra érkezőknek, délelőtt én biztosan ott állok majd a standján – az ő PICO-szkópján minden kiderül majd…

A hazautunk egyébként tökéletesen eső- és jégesőmentes volt. Hihetetlen, milyen figyelmet generál egy ilyen öreg, rút, szürke krumpli – emberek tucatjai lassítottak le a mi tempónkra (olyan sokat egyébként nem is kellett nekik), fotóztak, mosolyogtak. A szemlátomást alaposan túlmotorizált, négykipufogós, fekete 1-es BMW is nagyot fékezett mellettünk, dudaszó harsant, s a benne ülő négy kopasz egy emberként vigyorgott és mutatott felfelé hüvelykujjal. Kösz fiúk, jólesett, én is örültem.

Aztán persze megjött a seatos, természetesen óriási sebességgel a nyakamba esett, akkor, amikor előtte alaposan kinéztem, hogy végre van egy nyugis lyuk, amiben a forgalom megzavarása nélkül meg tudom előzni az előttem cammogó buszt. Persze 180-nal közlekedőkre nem gondoltam, hiszen azok még ott se voltak, mire a döntést meghoztam.

Szóval ez a derék ember a kissé túl sok paprikás főzetet fogyasztók szokása szerint húsz centire ráállt a hátsó ütközőmre, és jobbra-balra imbolygott, pedig látszott, hogy legfeljebb egy Babetta fért volna el ott. Arra az ütközőmre tapadt rá, amit a finn kamion már összetört Hudiksvallban, mellesleg pedig az összes Pontonon szar, mert mindenki összetöri, ezért viszont iszonyatosan ritka a jó és iszonyú sokba kerül. Az enyém meg most éppen még szép.

Ilyenkor felmegy kicsit az ember pumpája, az én egy garnitúra lökhárítóm ugyanis lehet, hogy többet ér, mint az ő teljes autója, ráadásul akkor épp 115-tel tepertem, és olyankor mentem ki, amikor ő még a szomszéd megyében volt. Az egyetlen hibám az lehetett, hogy pár másodpercig nem tudtam lehetővé tenni, hogy 180-nal folytassa sürgős útját a fontos küldetésben levő állampolgár.

Sipos úr persze nem bírt magával, és amikor az illető – nyilván zsibbadt neki a sok vezetéstől – tornáztatni kezdte jobb keze középső ujját, készenlétbe helyezte kedvenc Canon I2IS kameráját, és lőtt. Bálint fiam, aki a hátsó ülésen utazott, is hátranézett, és egy nyakszirtjén reszelő Seat-logóval, valamint egy nem sokkal távolabb eső, feltartott középső ujjal találta magát szemben. Hm, szokatlan lehetett.

Nos, miután jó seatosunk alaposan felpolírozta a hátsó ütközőbabáimat, s egyben elvégezte tízéves fiam első szexuális felvilágosító leckéjét, tovább hajtott, mérhetetlen gyakorlottsággal és elismerendő vezetési tudással épp kilenc milliméterre attól a bal hátsó sárvédőtől, amelyet a finn kamion egy kísértetiesen hasonló manőverben porrá zúzott három év és két hónappal ezelőtt, ott fenn a messzi északon.

Ez tökéletesen mutatta, mennyivel jobb sofőrök is vagyunk mi, magyarok a finneknél – Timo Mäkinen, Rauno Aaltonen, Simo Lampinen, Hannu Mikkola, Ari Vatanen, Henri Toivonen, Mika Salo, Juha Kankkunen, Tommi Mäkinen, Keke Rosberg, Mika Häkkinen, Heikki Kovalainen, Jarno Saarinen, ezek a feledhető sportemberek elmehetnek mind a búsba, ők kenőpénzzel szerezték a hírnevüket. Az egész incidens tartott vagy tíz másodpercig, de megadta az ízét az utazásnak.

Végül is, a seatoshoz hasonlóan kiváló vasárnapi pályázók minden igyekezete ellenére is épségben hazaértünk, s a Mercedes sokat tett, hogy az út élvezetes legyen. A vízhőmérséklet beállt 82 fokra, a pályás üzemmód után is 1,6 baron állt az olajnyomás alapjáraton (ezek szerint a szivattyú nem károsodott, amikor a túl hosszú lánc által bedarált spén bekerült az olajba), a motor egyre inkább magára talált, s már alig akadozott, mire otthon, a garázs előtt megálltunk.

Kati rohanva érkezett az állólámpástól – Zsolt, minden balkanyarban ömlik a benzin jobb hátul, nézd meg, mi történt ott! Megnéztem. Otthagytuk a MOL-kúton a csavaros tanksapkát. Boioioionnnggggg. Szerencsére Csabit még időben riasztani tudtam, elrohant érte, megvolt, azóta postán meg is küldte. Hiába úsztuk meg a vízesést, a nyugis tó hemzsegett a krokodiloktól, látják, erről beszéltem.

Kár, hogy Dezső nem tud beszélni, csak kezdetleges gépnyelven, mert biztosan kifejezte volna a megrökönyödését, mennyire más környezetbe csöppent vissza ahhoz képest, amit hónapokon át megszokott 2010 tavaszán és nyarán. Hol a Panda? Hol van Era? Mi történt a BSA-val? Hol a metálzöld, kis zizegős robogó? Mi ezt a furcsa műanyagteknő helyette, valami Spacy? És miért parkol egy ugyanolyan, de kopott zöld Merci az után, mint ami bent volt? És annak hogyhogy van rendszáma és belseje? Miért piros a fekete Kawasaki? És a roncs Morini megújult? Nahát... Az élet csupa-csupa rejtély errefelé...

Rendszám híján azóta csak kétszer hoztam elő Dezsőt, mindannyiszor csak a ház elé – egyszer, hogy letakarítsam róla a bogarakat, egyszer pedig hogy helyet cseréljenek a zöld Mercivel, amivel a múlt hétvégi Totalcar Oldtimer Sokadalomra hajtottunk. Döbbenetes, mennyire hasonló, mégis mennyire más a két kocsi – a Ponton kormánya könnyebb, a hangulata sokkal varázslatosabb, jobban ugrik lent, és a szél-, illetve mechanikai zaja is mintha kevesebb lenne, ráadásul olyan benne ülni, mint valami SUV-ban, mert magas. Az állólámpás hozzá képest zakatol, de lapos, mint egy sportkocsi, több benne a fény, jobb a fékje, sokkal finomabban rugózik, és a futóműve vagy húsz évvel modernebbnek érződik. Szuper ez a kettősség.

Találkozunk szombaton, a hungaroringi Totalcar Pályanapon. Kérem, vegyék ezt meghívásnak Ponton Dezső első, hivatalos magyarországi bemutatkozására.

--------------------------------------------------------------------------------------------------------------

Megjelent posztok azóta, hogy Dezső a hazánkban állomásozik (időrendben visszafelé):

2013.06.11. Centikre a befejezéstől
2013.03.03. Legközelebb talán már el is hozom
2012.12.23. Már csak papírmunka van vele?
2012.10.30. Te jó ég, a végén még elkészül!
2012.09.30. Alagút vége? Az a mozdony lámpája…
2012.07.22. Dezső keréken!
2012.06.10. Vakul, aki látja
2012.03.29. Breaking, a Ponton fényeződik!
2012.03.18. Ponton - lassan már aranyból
2011.11.26. Puchot mentettem, Bianchit kergettem (részben Dezsőről szól)
2011.09.25. Egyre lassabban, de biztosan előre
2011.07.17. Mi van a Mergákkal? (részben Dezsőről szól)
2011.05.01. Egy isteni sellő, avagy a tökéletes krumpli
2011.03.27. A beszakadt köröm öröme (részben Dezsőről szól)
2011.03.06. Utolsó simítások a testen
2011.01.15. A oszlopom már van
2010.12.19. Pokoli örömtűz az alagútban
2010.11.21. A kút neve Dezső
2010.10.03. Dezső a műtőasztalon
2010.08.21. Mozgásba lendül a Ponton ügye!
2010.04.15. Zaba a Ponton árnyékában
2010.04.01. Ponton Dezső először a klubban
2010:03.17. Ponton Dezső zuglói polgár lett
2010.03.12. Négy hülye és a guruló krumpli esete
2010.03.11. Dezső önerős lett!
2010.03.10. Megint röfög a Dezső. És hogy!
2010.03.10. Ennyivel volt csak hosszabb a lánc
2010.03.09. Megjött a diagnózis a motorról
2010.03.08. Végállomás, nem megy tovább

Bitframe BMW Capriolo Citroën
Continental Dension Ford
Hungaroring Honda Mazda Motul
MTM Nissan OKF Tanpálya
SimTechsRacing Time Attack Shimano Toyota
Peugeot