2006.10.18. 08:47
Gyönyörű? Az. Mindenki engem néz? Igen. Jó vezetni? Háááát, nem annyira.

Aranybányára bukkantam. Egy dunántúli községben botlottam a kis veteránfelújító műhelyre és a csinos magángyűjteményre. A Totalcaron sorozatban mutatjuk be a gyűjtemény legjobb állapotú darabjait. A tulajdonosok szándéka szerint hamarosan szabadon látogatható tárlat nyílik a különleges autókból, motorokból, erről majd mindenképp hírt adunk! Addig is: köszönjük a lehetőséget az Old Chip és Old Rent Kft.-nek!

"190 SL? A sirályszárnyas?", kérdezte boldog-boldogtalan (és rontotta el örömömet), amikor arról meséltem, mit sikerült kipróbálnom. Hát nem, a Gullwing a 300SL, egy 1400 példányban készült sportkocsi. Egy kicsit más szinten áll a klasszikussá nemesült modellek örök ranglistáján. De azért a 190-es, azaz a W121-es sem akármilyen darab.

Az amerikai vezérképviselet kérésére megtervezett két SL (angol források szerint Sporty és Light, a németek a Sehr Leicht-re esküsznek) együtt, 1954 februárjában mutatkozott be a New York-i Motorsport-szalonon. Mindenkit lenyűgöztek, kecses szépségükkel meghódították a kiállítás közönségét, a Mercedes pedig Sindelfingenben nekilátott a sorozatgyártásnak. A szépséget nem mérték olcsón. A 170-es Mercedes limuzin akkoriban 7900 márkába került, a 190SL ennek úgy duplájába, a 300SL kicsit még többe, 29 ezerbe. A 190 SL-t 1963-ig gyártották, tesztautónk az utolsó évben készült példányok egyike.

A Gullwing

Hadd ejtsek a sirályszárnyas Mercedesről is pár szót most a másik öreg Merci kapcsán, úgysem valószínű, hogy valamikor volánja mögé kerülök.

A W194 kódjelű Le Mans-győztes versenyautóból utcára finomított csővázas sportautó karosszériájának kerete acélidomokból állt össze, de az ajtók, a motorháztető, a csomagtérfedél alumíniumból készült. Feltankolva 1295 kilogrammot nyomott. A gyár felárért az acélelemeket is elkészítette alumíniumból, ami 80 kiló spórolást jelentett, de mindössze 29 megrendelő kért a könnyű változatból. A piacon most természetesen ezek a legkeresettebb és legdrágább példányok.

A kocsi lapos orrába az Adenauer-Mercedes hathengeres blokkja került, 45 fokban megdöntve, karburátor helyett injektor etette. A 215 lóerő a vásárló által választott végáttételtől függően (négy variáns is volt) 235-től 260 km/h végsebességre volt elég. A tank száz kilométerenként átlagosan 15 literrel apadt. Akinek az alapverzió százliteres tartálya nem volt elég, 130 literes tankkal is rendelhette az autót.

Állítólag - ugye ez az, amit sosem tudok meg - nagyon jó vezetni a Gullwinget. Könnyű, erős, kezes, a kormányzás nagyon direkt, a felfüggesztés feszes; igazi élményautó. A könnyedség nem jelentette, hogy a Mercedes feláldozta volna a kényelmet. A 300SL-nek használható méretű csomagtartója, kényelmes ülései, szép, finom enteriőrje volt. 1957-ig gyártották.

Szép, harmonikus arányokkal megáldott kis roadster, látszik, hogy nem egy levágott tetejű kupé, hanem eleve kabriónak tervezték. Gyönyörű ívben fut végig az övvonal, a szemnek kellemes szögben nyílik ki az ívből a szélvédő, ha felcsapjuk a ponyvatetőt, egyből tönkrevágjuk a harmóniát.

A profilról órákat lehetne ömlengeni, aztán a frontról is, majd a hátuljáról szintén. Ne féljenek, most nem fogok, de egy-két részlet annyira szívfájdítóan csodás, hogy muszáj kiöntenem a szívemet ide, Önök elé. Például gyönyörűek a lökhárítók, csodás, ahogy domborodik, hajlik a krómozott lemez, szobrok ezek, örökké ragyogó emlékművei a fél évszázaddal ezelőtti autótervezőknek. És ezek még csak azok az alkatrészek, amik arra valók, hogy megvédjék a sérüléstől a többit!

Látják azokat a krómszegélyes íveket a kerekek felett? Az első a motorháztető, a hátsó a csomagtérfedél ívét követi le, és még az sem baj, sőt, hogy a lemez hurkái betolakodnak a kerékjárati ívekbe. Az egyszerre szögletes és ívelt hűtőmaszk? A hatalmas krómcsillag a körben, két krómszárnnyal? Mmm! Minden részlet annyira tökéletes, hogy úgy érzem, a tank töltőnyílását direkt azért oldották meg ilyen rondán, hogy valamibe azért bele lehessen kötni.

A 190SL belseje más világ, nem olyan kortalanul gyönyörű, mint a karosszéria, inkább muzeálisan szép. Három szín, a kormány, a váltógomb, a kapcsolók, az ülés- és ajtókárpit csontfehérje, a műszerfal bordó lakkozása és a ragyogó króm határozza meg a hangulatot: sportos, elegáns, vidám. Számtalan apró különlegesség villan meg a legszokatlanabb helyeken: ki hallott már olyat, hogy egy autón szép legyen az ülés zsanérja? Krómtól csillogjon a váltó gumiszoknyája alatti tömb? Láttak már valaha szép térképlámpát, kívánatos, bőrkárpitos fedelű hamutartót? És ez a csodás öreg Becker Europa?

Az enteriőr szépsége mellé komfort is társul. Az apró ülés kényelmes, sokkal jobban tart, pihentet, mint kis mérete sejteti. Hely is van bőven. Kétüléses európai létére terebélyes csomagtartót, a könyöklők alatt hatalmas ajtózsebeket, az ülések mögött nagy kárpitozott zugot, sőt, a padlószőnyeg kis csapóajtaja alatt még öblös rejtett üreget is kínál a pakknak a Mercedes.

Hidegzuhany

A legpatinásabb gyártó, a Mercedes-Benz képes volt '63-ban olyan autót készíteni, aminek mind motorháztetejét, mind csomagtérfedelét pálcával, kézzel kell kitámasztani. Ebben a veterán-sorozatban nem győzök áradozni a múlt mérnökeinek kreativitásáról, még a szovjet csodák fedelei is maguktól kiakadnak-beakadnak, erre ez a csudaszép Merci meg pálcás. Piha.

Számos érdekes apró részletet rejt a műszerfal. Szépek az órák, bár elhelyezésük meglehetősen ötletszerű: a két nagy műszer, a 7000-ig skálázott, de 5500-tól már piros mezős fordulatszámmérő és a mérföldben számoló sebességmérő alatt a kormánytól balra került az olajnyomásmérő (amerikai importautó: ez is fontláb per négyzetmiatyánkban számol) és a vízhőfok-mérő, balra a benzinóra. Az időórát a kesztyűtartó (kulccsal zárható, persze, hisz ez kabrió) ajtajába illesztették, szép, míves darab.