A belső anyagok kiválogatását pedig minden gyártónak a Volvóra kellene bíznia. Annyira kellemes, jó fogású minden, amihez használat közben hozzáérünk, mint drága feleségünk kedves tompora a hálóban. Szívesen simítjuk meg ujjbeggyel, már csak a hozzáérés kedvéért is. Idővel megráncosodik, megkarfiolosodik – de ehhez évtizedek kellenek. A Volvóban viszont a beltér öregedése elképesztő tempóban zajlik. Vannak azok a természetfilmek, ahogy gyorsítva nő ki a virág a földből, meg nyílik ki, meg hamvad el azután. Ez pont ilyen, szinte látjuk a repedések keletkezését az üléseken, szinte a szemünk előtt koszolódnak a kapcsolók. Ez lehangoló. Az általam használt világos – és egyben élhetőbb – belsejű kocsiban, ez annyira tetten érhető, hogy egy átlagember meg nem mondja, hogy az autó három éves, és nem tizenhárom.
És persze szép is belül, az ergonómia rendben, a középkonzolon lévő gomberdő pedig annak ellenére megszokható, hogy elsőre kicsit soknak tűnik. A telefon tizengombja a baj, a hifit, az oldalankénti klímát, az ülés fűtés-hűtést egyből meglelni. A navi bekapcsolásáról egyszerűen megidézem Karottát, ennél szebben senki se tudná elmondani Önöknek:
„A navigációs komputer bekapcsológombját pontosan a tesztút utolsó méterén találtam meg, véletlenül. A kormány hátulján van. Ismétlem: a hátulján. Ha egyszer megvan, egész jól használható a rendszer, csak sajnos sose kérhetjük meg az utastársunkat, hogy állítsa be rajta a Smörgasbrod-mauzóleumot, amíg mi vezetünk, mert három kéz messze sok egy kormányon.”
Én mondjuk tudtam, hogy ott van, hiszen ültem már navis Volvóban korábban, Papptibivel végre egyet értünk abban, hogy ez jó, és kézreáll. Jobb mint az érintőképernyő, vagy a BMW-féle kardánalagutas tekerő. Amúgy az évek óta átadott M7 szakaszt nem ismeri, Kanizsára a 70-es út felé vinne, de legalább a falunkban ismeri az utcánkat, a régi navi azt sem.
A kormány döglött. Az újban a rásegítés erőszükségletét sem lehet állítani, nagyjából megfelel a régiben lévő legkisebb rásegítésnek, tehát nem egy Fiat citymód, tekerni kell izomból. Biztos a nagyobb kerék is bejátszik, de férfias.
A futómű olyan, amilyet minden autóba szerelni kellene. Elöl MacPherson, hátul térlengőkaros, idővel meggatyásodik. Apró úthibákon nem ráz, csak hangja van, a nagyobbakon meg átlibben szépen. Kanyarban nem dől, épp csak annyira, mint a ferde torony, de nem is betonkemény, hanem közben lágy. Igazából, ha a kisebb kocsikban is ilyen lenne, senki se venne nagyobbat. És tényleg a kormányzás döglöttsége, és a futómű tétovasága és az antiautólobbi terméke. Mondjuk lehet, ehhez kell az a másfél tonna, különben ez is pattogna.
Az egyéb szolgáltatások, mint a sávelhagyás-figyelmeztetés, a kanyarfény, olyanok, amik nélkül van autózás, velük meg közlekedés. Békés hömpölygés az elemekkel.
A csomagtartó 4 hullás, és lehet nemek szerint szeparálni a felhajtható térelválasztóval. Ideális megoldás, ha nincs megtömve, csak pár szatyor szottyadozik, így kevesebbet libegnek. Azt is halkabban.
Ülünk, elvágva a külvilágtól, hallgatjuk a hifit, amit a nappaliban is hallgatnánk, annyira jól szól. Minden zenével: elektronikussal, hangszeressel, metállal, jazzel – mindennel remek. Beállítjuk a követős-radaros tempomatot, és átszeljük a világot. 800-900 kilométerenként tankolunk. Akit nem érdekel a köridő, a gyorsulás, csak nyugodtan akar telefonálgatni hazáig, annak tökéletes választás.
Csak van egy kis bökkenő. Ez pedig az árlista. A 12 millió feletti alapár, a rádobott 3 milliónyi extra, plusz regadó együtt több mint 16 millió. A faceliftelt, tehát 2006-os D5-ök kikiáltási ára meg 5,3 milliótól indul. Az évi 3 millió bukó.
Egyetért? Vitatkozna vele? Véleményét elmondaná másoknak is?
Tegye meg a publikáció blogposztján!
