Tudtuk, mit kell tennünk, innentől kezdve olajozottan működtek a dolgok. Zsebemben kitapintottam a kulcsnélküli indítás kis plasztikdobozát és rányomtam a csomagtartó gombjára. Mire a felnyalábolt testtel odaértünk, már teljesen kinyílt a jókora nyílás. A csomagtartó mély, hosszan benyúlik a hátsó ülések mögé, 520 literes. Ez ugyan elmarad az E-Klasse 540-étől, de a néhai Zoé így is elfért a kofferek mögött, nem kell lehajtani az üléstámlákat (146 ezer). A leterített, fekete kertészfólia másik felét ráhajtottuk, majd visszaraktuk a három koffert. Egy gombnyomás és halkan zümmögve lecsukódott a fedél (163 ezer). Utazunk egyet, bébi?
– Hamar lelépsz – nyögi be Frank, utalva a bőröndökre, miközben beül mellém.
– Minek maradjak? – kérdezek vissza, aztán meghúzom a steptronicos sportautomata váltó (685 ezer) fura választókarját, a hosszú, szigorú orrot a kijárat felé fordítom.
Odakint megint esik, az út csúszós, nem hiányzik, hogy valami hétvégi sofőr most találjon el minket. Ezért a garázsbejáróból óvatosan hajtok ki, a sárvédőkbe szerelt kicsi kamerák (a 204 ezres Surround View rendszer egységei) megmutatják, hogy mindkét oldalról szabad az út. Kihajtunk, az automata ablaktörlő kicsit sem idegesítő ütemben azonnal törölni kezd. Frank a saját klímakonzolján matat, látom, megtetszett neki a szellőztetett ülés.
A Dynamic Drive (alapáras) üzemmódkapcsolóját Comfort módra állítom, ebben a városban szükség van rá, az utak minősége pocsék, nem szeretném túlzottan összerázni a csomagokat. Városban vagyunk, csak finoman, lassan gurulunk. Az osztott képernyős, 16:9 képarányú navigációs rendszert (Professional, 732 ezer) már előre beprogramoztam. Kicsit turkálok a telematikai menüben, de ebben az országban nem tudok bejelentkezni olajcserére a rendszeren keresztül, sebaj. A képernyőt megosztom, egyik felében maradjon a térkép, abból nem lehet baj, a másikon gyorsan átfutom a híváslistámat. Nem kell attól félnem, hogy Frank is látja, mert már tátott szájjal, félrebicsaklott fejjel alszik. Gondolom, tudja, hogy bőven van ideje, Zoét messzire visszük, minél messzebbre a várostól.
Az idő egyre romlik, ahogy a széttúrt belvároson keresztül kifelé tartunk, ilyenkor hálás vagyok magamnak, hogy nem sajnáltam 405 ezer helyi pénzt a HUD-ért. A navit sem kell figyelnem, a hangját le is vettem, ne zavarjon, mert a szélvédőre vetíti annak utasításait is. Az egyik lámpás kereszteződésben utolérek egy rendőrautót. Halkan szidom a balszerencsémet, hiszen jóformán ketten vagyunk az egész, várost átszelő, hosszú úton. Most eldőlhet, mennyire volt igaza az egyre hangosabban horkoló Franknek: megszívatnak vagy megvéd a sötét szín és a propeller? Most igazán nincs szükségem az ilyesfajta izgalomra.
Mivel a táblafelismerő rendszeren kívül szinte az egész extralistát beikszeltem, így az aktív, radaros tempomatot (452 ezer) 50-es maximális tempóra és minimális követési távolságra állítom. A zsaruk persze szigorú ötvennel szívatnak, várják, mikor borul el az agyam, de ráfaragnak. Ha lassítanak, a kocsi is lassít, ha gyorsítanak, gyorsít az én kocsim is, maximum ötvenig. A következő lámpánál persze pirosat kapunk megint, de dolgom nincs: automatikusan megállunk, majd el is indulunk puhán. Na, te dagadt disznó, ha nem örülnék annak, hogy végre csendben vagy, most felébresztenélek és az orrod alá dörgölném a működő technikát.
Már szinte lépésben gurulunk, mikor a rendőrök (persze indexelés nélkül) hirtelen sávot váltanak. Tudtukon kívül kifogtak a radaromon, mivel az ilyenkor elveszti a jelet, így az előre megadott sebességre gyorsít fel. Szerencsére ismerem már korlátait, hiszen éppen tegnap történt meg, hogy a sztrádalehajtónál ugyanígy elvesztette az előttem haladó jelét, majd még az előzőleg megadott tempóra kezdett gyorsítani, amikor újra feltűnt a képben a másik kocsi. Kíváncsi voltam, mit csinál. Sípolt, villogott és fékeztem egy nagyot. Hmm… az Audi lökhárító-sarkokba helyezett két, kicsi szenzora ezt kivédené…
Mindegy, nincs időm sokat gondolkodni, a rendőrautó felkapcsolta a fényhidat és bevágódott az egyik mellékutcába. Végre. Sok időt elvesztegettem, még napfelkelte előtt el kell tűnnöm jó messzire. Finoman gyorsítok, odabent ebből szinte semmit nem érezni, Comfort módban a nyolcsebességes váltó puhán, finoman vált 1500-as fordulatszám körül.
A villamossínek, megsüllyedt csatornafedelek csak tompa dobbanások a távolból, eszembe is jut valami teszt egy magazinban, ahol a defekttűrő gumikkal vagy mivel okolták a rázós komfortot. Lehet, teljesen más autóban ültek, mert ez aztán nem ráz, ez hintázik. Haha, most majdnem azt mondtam, hogy mint egy Mercedes, de nem, annál azért feszesebb. Mély merülésű hajó ez inkább, mint légpárnás.
A húgyszagú, külvárosi pályaudvart elhagyva már kijutottunk. Az eső alábbhagyott, halkan tolok az értetlen módon feláras pendrive-ról (USB 87 ezer) egy kis Count Basie-t. A 12 GB-os belső merevlemez tele filmekkel, oda már nem fér. A 16 hangszórós, Professional rendszer (286 ezer) halkan cincogja a Booty's Bluest. Cleveland Eaton bőgője finoman pattog, Frank felriad.
– Mi tartott ilyen sokáig? Még csak itt vagyunk?
– Zsaruk nézték egy félóráig a tátott szád, ez kicsit feltartott.
– De már nincsenek sehol, mégis csak húzzuk itt a belünket – a sosemvolt finom ember így próbált utalni arra, hogy nem elégedett a tempóval.
Belenéztem a visszapillantóba, mögöttünk lassan halványodtak a város fényei, ahogy egyre feljebb kapaszkodtunk a régi húsüzemhez vezető úton, sehol senki.
A DDC kapcsolóját áttoltam a Normal és a Sport módon, egyenesen Sport+-ba, ahol kikapcsol a menetstabilizátor (DSC), a remek, aktív kormányzás (510 ezer) nagyobb ellenállást fejt ki és maximálisan direktté változtatja áttételezését. A gázreakció azonnali, a folyamatosan szárazon tartott fékbetétek pedig ugrásra készen állnak a maximális fékerő érdekében. Nem kell már semmi, egyazon mozdulattal húztam oldalra, Sport módba a váltót és süllyesztettem a velúr szőnyegbe a gázpedált.
– Ó, baszdm… – Frank nem tudta befejezni, mert éppen ennyi ideig tartott, míg a váltó visszapakolt három gangot és a 19 colos, 275/35-ös hátsó gumik menthetetlenül elvesztették tapadásukat. A kocsi fara kitört jobbra, majd balra, ahogy a turbó mindenféle késedelem nélkül azonnal, maximális nyomáson tölteni kezdett. Látod, Zoé, egy BMW kellett ahhoz, hogy megismerkedj az alsógatyáimmal… Nevettem. A 890 ezres feláras, aszimmetrikus méretű gumik még harmadik fokozatban is megnyikkannak, jó vicc…
Az 1760 kilós kocsi pedig nem könnyű, a motor nyomatékgörbéja azonban 1200-tól 5000-ig teljesen lapos, fix 400 newtonmétert biztosít. És ha Frank sápadt arcáról jól olvastam, akkor ez teljesen más, mint a dízelek hirtelen hatszáza.
A 306 ló egytől egyig megszámolható, orrukkal tolnak és tolnak, folyamatosan. Ha elfogy a lendület, paff… ott egy újabb fokozat és kezdődhet elölről. Nem durva, eszeveszett menés ez, nem a 4,4-es V8 földindító drámája. Ez egyfajta konok csörtetés, a motor és a kettős megfúvású turbó összhangja direktbefecskendezéssel és változó szelepvezérléssel (Valvetronic). És ahogy mindenezen a modern technológián, a számítógépek milliónyi bitjén keresztülszűrődik a jól ismert, fémes, gépszerű, soros hathengeres üvöltés…
– Hallgasd Frank, csak hallgasd – vetem oda neki, ahogy jobbra fordulva egy kontrával megfogom a csúszást, miközben a váltó engedi 7000-ig pörgetni a motort – ez a tradíció, ez a haladás egyben!
…és ezért nem vettem V8-ast. De ez neki tán mindegy is ebben a pillanatban, ahogy az Adaptive Drive (875 ezer) az aktív első-hátsó stabilizátorokat megkeményítve dolgozik össze a csilliónyi szenzorral azért, hogy élve és gyorsan érjünk célt. Karosszériadőlés szinte nincs, a valaha analóg, mára azonban teljesen elektronikus fogyasztásmérő pedig régen elhagyta a mérhető tartományt. Most aztán rekuperálhat a fékenergia-visszanyerő rendszer. Nem kicsi autó, ezt érezni, de méretéhez-súlyához képest nagyon is agilis, Frank mindjárt elhányja magát… Megérkeztünk.
Az utolsó pár száz métert jóformán alapjáraton gurulva, csöndben tettük meg. A fényszórókat lekapcsoltam, az 584 ezres Night Vision tökéletes képet ad a monitoron, kicsit szokatlan és nem kicsit kockázatos, de ennyit megér. A környék elhanyagolt házaiban lakók tán nem is regisztrálnak semmit, ahogy a borongós éjszakában házaik előtt halkan elgurul a sötétkék autó. A rendszer száz méterig üzembiztos, így idejében kiszúrjuk az út szélén támolygó csövest, ő csak akkor riad fel részegségéből, mikor közvetlenül mellé érünk.
A húsfeldolgozó valaha virágzó üzem volt. A környékbelieknek bőven adott munkát, épültek is a házak, játszóterek, egyik a másik után. Aztán az aktuális politikusgarnitúra leosztotta valamelyik szarrágójának, az pedig az utolsó fillérig eltette a hasznot, eladósította a céget, majd csődöt jelentett. Mindennapi történet, a végén egy emberi roncsok százait maga mögött hagyó hiénával.
A valaha volt telep olyan, mint minden, magára hagyott gyár. Kitört ablakok, szétvert redőnyök és üvegcserép. Halkan ropog a téglatörmelék a kerekek alatt, ahogy átgurulunk a néhai teherportán, a portásfülke vakon figyel, odabent egy telefonkagylót lóbál a kitört ajtón besüvítő szél.
– Szép kis hely, mindig is az volt – dörmögi Frank –, emlékszem, Bibbyvel mennyit jártunk ide, mikor a szakszervezet hangoskodni kezdett. Szinte hetente új embert kellett befenyíteni… szar ügy. De most már igazán megállhatnál, pisálnom kell, na meg rá is gyújtanék már tényleg.
Sürgetése nem izgatott fel különösebben, ahogy befordultam a raktárépület mögötti sarkon, a monitoron jól láttam a falak mentén menekülő patkányok hőképét. Megkocogtattam a plexit.
– Mindjárt ott vagyunk, vagy szeretnéd, ha a mogyoróidra rámozdulna a helyi mókus örs?
A vágóhíd csarnoka volt előttünk, a felhők mögül egy pillanatra elővillanó holdfény megcsillant a vakítóan kékre csempézett benti falakról. Jobbra fordultam, majd rükvercbe toltam a váltót.
– Mit csinálsz? Hát ennyire ellustultál már? Hová mész?
Válasz helyett visszahajtottam a külső tükröket és megnyomtam a környezetet feltérképező, Surround View rendszer (204 ezer) gombját. Kicsit állítottam a felülnézeti kép fényerején és alig pár centimétert hagyva mindkét oldalon, finoman betolattam, egészen a szennyvízlevezetőig. Szemem közben az átlagfogyasztás-mérőre siklott: 12 liter. Jó dolog a nyolcgangos váltó…
– Tessék, rágyújthatsz – fordultam hitetlenkedő kollégám felé, aki még mindig azt a rést bámulta, ahol az előbb bejöttünk –, feltéve, ha előtte segítesz.
– Basszus, ez szép volt, ez egy hasznos kütyü.
– Az, Frankie. Menjünk…
A csomagtartóban a vártnál kevésbé borult fel a rend. Egyedül az egyik bőrönd csúszott a lassan merevvé váló Zoé gyomrába. A fólia négy sarkát megfogva kiemeltük a csomagtartóból. Hosszú, barna tincsei önálló életet élve kacskaringóztak elő pici füle mögül, megtört fényű tekintete – mintha választ keresne még mindig – úgy fúródott az enyémbe.
– Várj – szóltam oda az egyre idegesebb Négyujjúnak –, tegyük le ide.
Egy kevés vér csorgott a cipőmre, ahogy letettük a földre. Leguggoltam és lefogtam a szemét.
– Istenem, ennyi érzelgősség – Frank már háttal nekem, szájában égő cigarettájával a falnál állt és a csobogásból egyértelművé vált, hogy a sör még mindig jó hatásssal volt veseműködésére –, a végén még megsiratjuk…
– Mondasz valamit, öreg barátom, azt hiszem, rágyújtok egyre én is. Túl jól ismertem (és talán szerettem, még ha tégla volt, akkor is). Feltéve, ha adsz egy bagót…
– Eh, érzelgős embernél miért nincs cigaretta? – kérdezett vissza, és már nyúlt is kabátzsebébe, hogy kivegyen nekem egyet.
– Öö, Frankie, én igazán nem szívesen… – kabátjában matató kezére mutattam –, de egy perce még azzal fogtad a pöcsöd, úgyhogy…
– Jézus ereje, mi vagy te? Egy kibaszott higiénikus? – csóválta fejét és odatartotta belső szivarzsebét.
– Rosszabb, Frankie, rosszabb… – súgtam, ahogy cigaretta helyett előhúztam hónaljtokjából Berettáját –, bérgyilkos vagyok.
Bumm. A közvetlen közelről kilőtt golyó átrepült Frankie állkapcsán, szájpadlásán, majd a feje búbját magával szakítva pattant meg a kék csempén. Nem maradt ideje semmire, csak némán odaomlott a földre, még parázsló cigarettája mellé, Zoé lábához.
A pisztolyt megtörölgettem, a kezébe nyomtam, majd ledobtam mellé a földre.
– Mondtam, hogy a cigaretta visz a sírba, öregem.
Kihúztam Zoé teste alól a fóliát, majd belecsavartam véres ruháimat és átöltöztem az egyik bőröndömből. Az elégetni való darabokat bedobtam a csomagtartóba, és lassan elhajtottam. A lövést biztosan hallották a környéken lakók, de azok sokat nem tudnak majd segíteni a zsaruknak. Azok csak egy instant szerelmi drámát találnak a földön heverve. Az órámra néztem és tárcsáztam a számot a Bluetooth-on keresztül csatolt telefonomon (187 ezer). A második csöngésre felvette.
– Szervusz, Ted. Minden elrendezve…
– …nem, a kocsit megtartom. De a következőhöz kipróbálnék egy új A6-ost.
Megint vigyorogtam…
Kevés volt az adat? Kattintson a képgalériába, vagy jöjjön cikkünk blogposztjába és mondja el véleményét!
