Könnyű volt kiszúrni, hová kell menni a megbeszélt utcában. Igazából majdnem szívinfarktust kaptam, amikor megláttam, csukott tetővel. Tényleg akarom én ezt a kis piros punnyadt gépet? De igazán disznóság lett volna megfutamodni, pláne most, a célegyenesben. Meg a tulaj, Gergő is tök normálisnak tűnt a telefonban. Párszor el kellett halasztanunk a találkozót a rossz idő miatt, elvégre, a kabriótesztek közelében mindig esik az eső. Hát most nem esett, de a napsütés ellenére rohadt hideg volt.
Kicsit várnom kellett Gergőre, közben alaposabban körbenézve a kocsit a ponyvás kabriók szokásos bajai rögtön látszottak: kivágott, kiszakadt, megragasztott anyag, itt-ott kicsit gyűrődő tömítések. Igaz, ez utóbbihoz nem kell kabriónak lennie egy Suzukinak. A karosszéria is harcedzettnek tűnik, tizenhat év után nem csoda.
Mint Gergő elmondta, ez egy Ausztriából 2009-ben behozott példány volt, valójában a barátnőjének vette. Úgy háromszázezerben volt neki. Hmm, ez már nem is olyan súlyos, ennyiből akár sima Swiftje is lehetne, és az sem lenne sokkal jobb. Ez meg mégis kabrió eredeti gyári alufelniken. Költeni kellett rá, halaszthatatlan karbantartási melók, olaj, gyertya, vezérműszíj – ezekre elment egy hatvanas. A kabrió orrán is igazított egy kicsit a lakatos, beállított ezt-azt, huszonnyolcért. Kapott rádiót, szőnyeget, KRESZ-tartozékokat, gumit – Gergő precíz nyilvántartása szerint a vége ötszázezer körül volt.
A bemelegítő beszélgetés végére kezdem megszokni a formáját. Azért tűnik furcsának, mert az autó hosszában nincsenek nagy formai trükkök. Elindul egy Swift-orr, ami egy szedánszerű hasábban folytatódik, és középen egyszer csak ott egy púp, az utastérnek. Később kiderült, lenyitva normálisabban néz ki az egész – borulókeret nincs, csak a szélvédő emelkedik ki.
Nem kell felborulni, oszt kész.
A formán túltettem magam, de féltem tőle, hogy csavarodik a tető nélküli Swift. Elvégre a tetős magyar Swiftekkel megesett, hogy járdaszegélyre mászás közben felgyulladt a belső világítás, akkorát tekeredett a karosszéria. Vagyis drámát vártam, ehhez képest egyáltalán nem volt vészes, sok neves márka kabriója remegett vagy nyeklett jobban. Ez több tényezőre vezethető vissza, például arra is, hogy a Swiftnek súlya sincs, ami remegne, és a futóműve elég puha ahhoz, hogy ne üsse szét. Továbbá, egészen felfoghatatlanul rövid a tengelytávja: két méter és huszonhat centi. Szinte nincs is minek csavarodnia. A Golf kabriókéhoz hasonló, merevségnövelő kerete nincs. Viszont a tető burkolatai mögé bekukkantva látszik, hogy a B oszlop csonkját hatalmas tartók támogatják hátulról, nem csoda, hogy nem maradt hely hátsó ülésnek.
Mivel akkoriban, amikor a Swift Cabrio készült, még nem voltak becsontosodott szokások a kabrióépítésre, elég sokféle konstrukciót kitaláltak a gyárak. A Swift ezért meglehetősen eredeti. Az ülések mögött van egy kis raktérféle, majd vége az utastérnek. Eztán következik a tetőnek kialakított üreg, amit azonban nem acéllemez választ le, csak egy műbőr lebernyeg. Hasonlóképp, a csomagtartó felé is marad egy alagút, így, ha a tetőt nem nyitják le, egy egész jó méretű közlekedőjárat marad a csomagtartó és az utastér között. A Swiftnek ezt a tulajdonságát Gergő akkor használta ki először, amikor 240-es fenyőlécekért ment a Tüzépre. Kérdezték tőle, hogyan fogja elvinni. Mondta, hogy ezzel a Suzukival. Először azt hitték, viccel, de nem. Tényleg ez a legjobb faszállító kabrió.
A kilencvenes évek elején még a viniltető és a kézi nyitás is teljesen evidens volt az olcsó kabrióknál, sőt, a drágáknál is. Nem túl bonyolult a művelet, csupán a tetőnek fenntartott üreg bejáratáról kell eltakarítani a műanyag fedeleket: a középső nagy elem levehető, a két oldalsót elég félrehajtani. Aztán a tető reteszelését oldani, hátrahajtani, műanyagok vissza és kész.
Menet közben egy igényes belű Swiftben érzi magát az ember, már-már a fabetét is a hihetőség határán táncol, vagyis a látvány/ár viszonnyal nincs gond. Illetve, nem lenne. De sajnos a japók teljesen agyament helyekre is raktak a fából, például az ablaktekerő kurbli közepére is. Látszik, hogy nem műbútorasztalosok illesztették be ide a Suzuki-erdők termését, hanem a műanyag és a műfa valahogy összepolimerizálódott. A kor meg látszik rendesen az autó belén is, a szőnyeg – nem az utólagos – mállik, egy-két műanyag megviselt, és hasonlók. Az ablaktörlő bajuszkapcsolója letörött, feladatát ideiglenesen egy csavar vette át. A funkcionalitása így is százszázalékos, hiszen hátsó ablaktörlő nincs. A kilométer-számláló amúgy 65 ezret mutat, jó suzukis szokásként csak ötjegyű, így szabadon tippelhet az ember, hogy egyes, kettes vagy hármas lenne előtte. Ha lenne. De ez sem baj.
Elárulom, miért. Mert kabriózni jó, legyen akármilyen olcsó is a konkrét jármű, amiben ülünk. Gyakorlatilag 3–500 ezer forintból vehet bárki ilyet, feltéve, hogy nem finnyás túlzottan. Választék ugyanis nincs. Csukott tetővel persze nem is nagy élmény, mert 80–90 táján a hangszigetelés nélküli tető buta formája már zajos örvényeket kavar maga körül.
Nyitott tetővel nem számíthatunk arra, amit a mai kabriók tudnak, a Swift nem szélmentes. Igaz, ha az ember feltekeri az oldalablakot, valamennyire mentesül a közvetlen széltől, de az áramló levegő kegyetlenül visszafordul és befúj az utastérbe. Ez melegben nem gond, öt fokban már fűtöttünk – ez remekül fújja a forróságot, de bevallom, a fejem így is fázott. Még jó, hogy én így szeretem a kabriózást, valamiért nem vagyok vevő a mai CC-k sterilitására. A Swift pont annyira natúr, amennyire kell: legrosszabb esetben fel lehet venni egy sapkát.
Persze, mint autó, semmi extra. Ez a példány nem ment különösebben jól, de rosszul sem, bár én azt vártam volna, hogy a 68 lóerő szétszedi a nyolcszáz kilós kocsit. Hát nem, teljesen átlagosan gyorsult. A Swift fékeiről még a maga korában sem zengtek ódákat, és ezt a hagyományt én sem fogom megtörni. Annyira fog, amennyire megy az autó, ABS nincs, azaz a mai kocsikon edződött embernek vissza kell vennie a könnyelműsködésből. Viszont a váltó, az megragadott. Elképesztő. A fokozatokat nem simán beveszi, azok szinte begördülnek a helyükre, mintha légpárnákon mozognának a szinkronok. Tényleg, az öt évvel fiatalabb Avensisünk váltója messze nincs ilyen fincsi, pedig elég jó. Suzuki-váltó-hívő lettem. Gergő elküldte a fogyasztás-nyilvántartást is, az első pár ezer kilométer átlaga hét liter.
A kabriók léte óta óriási félreértésben van az emberiség, mert az emberek azt hiszik, sportkocsik. Igen, egy részük tényleg az: a nyitott Ferrarik, Lambók, Aston Martinok azok. Viszont egy normál autó, pusztán a tető elvesztésétől nem lesz az, erre jó bizonyíték a Swift. De meglepett, hogy mennyire jó élmény vele az autózás, annak ellenére, hogy se nem gyors, se nem luxuskivitelű, de még csak nem is szép. Persze, mai szemmel nézve nem is jó autó, mert a technika már elavult, de már csak kis türelem kell ahhoz, hogy youngtimerré érjen. Meg sok-sok meló – még jó, hogy van hozzá minden hegyekben, olcsón. Mindegy, az a lényeg, hogy nincs teteje – aki ezt nem próbálta, az sokat veszít, higgyék el. Akár egy Swiftben is pótolható ez a hiányosság.
A Swift Cabrióval történt ez-az a találkozásunk óta, íme Gergő mailje:
Szia Tibi! Azóta kész a bajuszkapcsoló (senki sem vállalta, megcsináltam magam). Jelentenem kell, a hosszú hétvégén megjártuk a géppel Erdélyt (Nagymaros-Csíkszépvíz), aztán ott kis körutak (Gyilkos-tó, Békás- szoros). Hibáztam, mert még nyári gumival indultam, ennek folyományaként a téli már megrendelve. Végül csorogva Magyarországra vissza, sokfelé szétnézve, a végére 2000–2100 km-t tettünk bele. A kocsi egy nyamvadt köhögés nélkül bírta. Büszke vagyok, érdemes karbantartani. Erdély egy Suzuki Cabrióval valódi élmény, lenyitott tetővel mínusz 5 fokban mindenkinek ajánlom. Szerintem azóta is szövögetik a kocsmalegendákat az autóról :). Üdv, Gergő
További cikkeink
