Taxis, rendőr, két jó barát…

Rendőr Lada – Taxis Zsiga

2010.12.09. 00:02 Módosítva: 2010.12.09. 16:17

Húsz-harminc évvel ezelőtt nem lehetett mindenkinek Zsigulija, mert a Zsiguli drága volt, meg sokat kellett rá várni. De akinek nem jutott, az se maradt ki az élményből – vagy a jard vitte be, vagy ült néha taxiban. Mind Zsiguli volt.

Sokan felhördülnek, ha kijelentem: a Zsiguli volt a legjobb szoci autó. Nekem esnek majd a skodások, hogy az övék sokkal kevesebbet fogyasztott, elhagyta a hangját 110-nél és könnyű volt tekerni a kormányát. Nekem esnek a nagypókosok, hogy a Polák 170-et ment, és jobban rugózott. A wartburgosok, hogy abba több fért, és felment a hegyre télen. A trabantosok, hogy körbeautózták a Zsigákat. A volgások, hogy az M24 sokkal kényelmesebb volt… Könnyű közellenséggé válni autós körökben.

Hadd magyarázzam meg, mire alapoztam a kijelentésemet – a Zsigulinál épp jó volt a mix. Sok mindent rosszul tudott, de egy csomó mindent jól, közben elég tartósnak bizonyult, jól tűrte a berhelést, a karbantartatlanságot. És talán a leginkább korrózióálló autó volt a keleti blokkban, ami persze abszolút értékben csak a vécépapírhoz képest jelentett bármit, de ne feledjük, a Tuff-Kote Dinol, a Dinitrol, a Katepox és a Chassilith márkák honi bimbózásának idején fél év előny is felbecsülhetetlen luxus volt két Éltető között.

És szinte mindenhol, ahol sokat kellett menni vele, gyűrni a kocsit, Zsigulit használtak. Ilyenek voltak a parancsnoki autók a seregben, a vállalati autók, a raliautók, a minisztériumi futárkocsik, no meg persze a rendőrök és a taxisok is Ladákban feszítettek. Lehetett volna helyettük Moszkvics, Nagypók, Volga, Wartburg, Skoda, de harminc éven át a Lada volt a király. Persze voltak ennek politikai okai is, de akkor – hangsúlyozom, akkor – a Zsigulik üthető-vághatóságát általánosan elismerték.

És a jó karbantartást meghálálta egy Zsiga. Az akkori, Ladán kezdő taxisok beszélgetéseiből kiderül – a Főtaxinál, ahol komoly szervizháttér volt (Lógarázs, ki emlékszik rá?) –, ezek a kocsik nemegyszer másfélszer annyit tudtak futni, mint a civil autók. Pedig aki látta a Dögkeselyűt Cserhalmival, tudja, hogyan használták ezeket az autókat annak idején. És az a film nem volt túlzás, legalábbis autóilag biztosan nem. Gyilkolás volt az kérem, nem autózás…

Persze nagyon vegyes volt a kopás, mert a Lógarázs is úgy működött, mint minden nagy szervezet a szocializmusban. A taxis fél-magánelszámolású ember volt, adva volt neki egy norma tíz és fél literes nyári, tizenegy literes téli fogyasztással, ebből ügyeskedett. Ha alá tudott menni, jattolt a szerelőknek, jattolt a gumisoknak, volt jól beállított motorja, tiszta légszűrője, feszes lánca, tapadós gumija. Minél kevesebbet kajált az autója, annál többet tudott visszaforgatni, még annál kevesebbet kajált és megbízhatóbb lett, s a végén megkereste a tizenöt-húszezer forintot, két és félszeresét az átlagkeresetnek. Ha csak úgy jól csinálta, mert ennél sokkal többet is lehetett. Erről majd később.

De ezért nemcsak a szakiknak, hanem a portásnak is kellett adni egy bélást ki- és behajtáskor, meg a menetlevélért is járt egy másik bélás – így ment ez. Mivel a tipikus taxis akkoriban 10-12 órát dolgozott, s ezalatt lenyomott háromszáz kilométert és tizenöt-huszonöt fuvart, ezért gyilkolva is lettek az autók. Megnézném, hogy ma mikor megy bele ennyi egy átlagos taxiba… Városban tipikus tempó volt a száz kilcsi, néha több is, csak úgy lehetett hozni a szintet. Aki nem tartotta karban a gépét (értsd: nem volt jóban a szerelőkkel), annak zörgött, csikorgott, a motorgenerál már nyolcvanezernél is elkelt, de akadt taxi 1200-es, ami kétszázezren túl sem ette az olajat.

A rendőrök is szerették a Zsigát, mert azzal végre gyorsan oda lehetett érni, üldözőbe venni, ráadásul a Zsigának volt egyfajta jelenléte, prezensze, ahogy mostanában szeretjük mondani. Egy kék-fehér Zsiguli-sziluett, ahogy kibontakozott az éj sötétjéből, megfagyasztotta a gyorshajtó ereiben a vért, azonnal kijózanította az iddogálásból kertek alatt hazatérőt. Hiteles volt, mint állat. Sajnos a rendőr Zsigák általában rettenetesen pocsék állapotban voltak, csörgő-zörgő, széthullott motorral, négy nyomon futva, szétszaggatott belsővel üldözték az ellent, követték a nyomot. A rendőrök már a szociban is sokat láttak, nemkülönben az autóik. Egy rendőr akkor sem teketóriázhatott motormelegítéssel, futóműkíméléssel.

Talán nem véletlen, hogy vannak, akik nem elégednek meg egyszerű Zsigulik lábra állításával, megmentésével, és még tovább lépnek. Mert hiányzik a szemüknek a huszon-harmincon évvel ezelőtti utca legfontosabb elemeiből néhány, például a Roosevelt téren Róna fékbetétcsikorgással, orosz radiált maga alá gyűrve kanyarodó, lekötött kartercsövén át az alján is füstölő kockás ezerkettes, meg az ezer lódarázs hangján zúgó, ágaskodó púpos autó – a zsaruk kék-fehér Ladaállatja.

Taxi persze nem maradt, csak volános, pár darab, az is szinte véletlenül. Rendőr-Zsigulikról sem tudunk, hiszen a hivatalos gyűjteményben egy Moszkvics 403-as (vagy 407-es, nem emlékszem, rég láttam) képviseli a jard múltját. Még ha esetleg túl is élt volna máig a rendőrség kötelékében szolgált autó, azt sem lehetne már beazonosítani, mert leszereléskor a BM-es kocsikat átfényezték, a forgalmi engedélyüket, rendszámukat selejtezték, új identitással léptek a civil életbe. Ha nincs, gyártani kell.

Erre a következtetésre jutott Patus Zsolt, az 1990-es parasztmerci, alias VAZ-2107 tulajdonosa. A kocsi akkori, amikor ő szolgálatba állt, ezért egészen pontosan fel tudta építeni egy civil Ladából. Hiszen még ő is szolgált először kereklámpás 1200-esen, aztán majdnem pont ilyen kockán. Persze nem 1500-ason, csak 1300-ason, hiszen ő maga kecskeméti, és 2107-es csak Budapesten járt a rendőröknek, ott is leginkább felvezetőautóként használták ezeket. Valljuk be: ha egyszer a semmiből kell rendőr-Ladát építenünk, miért ne törjünk rögtön a csúcsra?

A 2107-esek 1985-től 1995-ig szolgáltak, ez épp a közepéből való. Zsolti autója Budapestről jött, 250 ezer forintért, akkor 37 ezer kilométer volt benne, most 42 ezret mutat a számlálója, tehát nem egy sárba gyalázott darabról van szó, mondhatni – bejáratós még. Nem is akart újabbat belőle. Amint hozzátette – a 2107-esek nagyjából addig voltak jók, utána már romlott a minőség. Ez még négyes váltóval készült, plüss kárpitozással, de hátul már automatikusan utánállítós fékek vannak benne.

„Idén megyek nyugdíjba, ennek megünneplésére jött az ötlet, hogy kéne csinálni egy ilyen autót” – meséli. „Interneten szereztem be majdnem mindent, ami rendőrségi rajta, onnan vannak a fények, az ötvenwattos hangszórók. A felvezetőautókon négy első kiegészítő fényszóró volt, ezen csak kettő van, az összes elektromos felszerelés magyar, a villogók Elektris VV1205-ösök, a hangszórók Elektris C50-esek, a hozzájuk való erősítő pedig egy Eriston 150” – kapunk tippeket, hol, milyen eszközöket szerezzünk be egy rendőrségi Lada készítéséhez.

Kicsit jobban bele is megyünk a rendőrautó-kellék tudományba – „ezt a fajta villogót szerettük is, meg nem is. Villanócsöves, ezért alig fogyaszt valamit, este vagy ködös időben pedig nagyon messze látszik a fénye. Nappal viszont szinte láthatatlan, ez elég nagy hátrány. Ja, a vadonatúj rádió, na az nem az internetről van, az a Veterán Zsiguli Klubon belülről, Meleg Norbitól jött. Már tudom, mi lesz a következő projektem: rövidesen elkezdek építeni egy kombi ezerkettest, kutyásat, tudod, aminek hátul szellőző van a csomagtér-ajtajában”. Tiszteljük a szent őrülteket, ők viszik előre, vagy minimum színesítik a világot. Nézzék meg az autót, egyszerűen csodálatos.

Zsolti kicsit mesél a kellékekről is – „ez a saját egyenruhám akkorról, amikor felszereltem (azaz rendőr lettem), pontosan passzol a kocsi korához. És talán emlékszel még ezekre a forgalomirányító botokra. Ezek már nincsenek rendszeresítve, magától világít, a maiak csak fényvisszaverősek”.

Maradandó világítósbot-élmény

Hogyne emlékeznék rá, Zsolti. Ilyennel körözött a rendőr a Bimbó út kanyarjában, amikor a mögöttem ülő Tóth Zoli barátommal a Berkes Tibitől kölcsönkapott, S50N-es, matt fekete, hangos kipufogós Simsonon, a Négy Szürkéből hazafelé tartva erőlködtünk felfele a rettenet meredek Felvinci utcán. Észrevettem, hogy meszelnek, mire leoltottam a lámpát, vettem egy gyors kanyart, téptem a gázt lefelé a Bimbón, aztán behajtottam valami egyirányúba. Ott értek utol a kereklámpás púpos Zsigulival, álltak is rögtön keresztbe előttünk… Ó, hogy átkoztam akkor a Berkest. Átkötötte a Simson lámpakapcsolóját, ezért az csak a fényszórót oltotta le. Mi semmit sem láttunk, de hátul legalább világítottunk. Persze hang után úgyis utolértek volna…

Az egyik rendőr kiszállt, odaugrott, hosszan magyarázott, hány ezer szabálysértést követtünk el, meg hogy fognak ezért kivágni minket az egyetemről (akkor még benne volt a személyiben a munkahely), a másik csak a végén jött oda, és annyit kérdezett – „hány sört ittatok, fiúk?”

Soha nem beszéltem még beszívott levegővel olyan hitelesen – „…egyet…” – hörögtem. Ezt most szorozzák be néggyel… Látták, hogy két idióta kamasszal van dolguk, nem akartak igazán megbüntetni, végül csak a szelepet kérték a kerékből. Mondtam, akkor nem tudjuk hazatolni a motort, erre: a gyertyát adjam oda. A kormány tetejébe volt beszúrva egy tartalék, kihúztam, átadtam, vigyorogtam. Ezt már egyikünk se bírta ki röhögés nélkül, végül elengedtek. Két sarokkal odébb berúgtuk a Szinyót, hazaverettünk, aztán még egy órát hallgattunk Doorsot a kertben.

Hogyne emlékeznék én a világító botra, hogyne…

Sziklaszilárd része volt a városképnek a rendőr Lada, valahogy sokkal rendőrebbnek láttam, mint a mai, fényvisszaverős Focusokat, amik szinte elvesznek a szintén rendőrnek maszkírozott, különféle szekjúritis cégek autói, illetve a polgárőrség agyonmatricázott, ugyancsak erősen álrendőr kocsijai között. A jardos Ladának volt kiállása, az jelenség volt.