– Jé, az autó a Hazárd megye lordjaiból! - kiált fel az utca embere, és nem is téved akkorát. Vagyis de, mert nem tud az amerikai tévések egy belsős poénjáról. A Hazárd Megye Lordjainak első részében ugyanis valóban feltűnt a Starsky és Hutch-ból ismert Gran Torino. Ez volt az autó, és egyben a sorozat búcsúja 1979-ben, átadva a fáklyát General Lee-nek.
A sorozat 1975-ben indult, de nem számítottak rá, hogy mindössze négy évad után elhal az érdeklődés David Starsky és Ken Hutchinson kalandjai iránt. Aaron Spelling producernek köszönhetően pénz volt dögivel, zsebében a Forddal kötött szerződés, indulhatott az ötletelés az autóról. Az egyik komoly tévhit a sorozat Gran Torinója kapcsán, hogy George Barris, a legendás hollywoodi autóépítő munkája. Két másik tévésztár, a hatvanas évekbeli Batmobile és Green Hornet építője mindössze a jogokat vette meg később a Gran Torinóhoz. Ennek köszönhető, hogy ő építette meg a 2004-es verziót a felejthető mozifilmhez.
A tévésorazat autója viszont George Grenier, a Spelling–Goldberg Productions autós főnökének és csapatának ötleteléséből született. Egy embert leszámítva osztatlan sikert aratott az autó: a renitens Paul Michael Glaser volt: Starsky gyűlölte. Nem elég, hogy Ford, de feltűnő is, és ez már nem illett bele Glaser civil járőrautó-felfogásába. Hozzáállása sok kiadással és pluszmunkaórával járt a stábnak, mert ott bántotta az autót, ahol tudta. Minden alkalmat megragadott, hogy bucira törhesse.
David Soult viszont sajnálom. A híresen benzinagyú színész Hutch nyomozóként rendre azt a feladatot kapta, hogy Starsky szeretett izomautóját kottázza, ahol lehet. Pedig a Hutch által használt Striped tomato, azaz csíkos paradicsom gúnynév Glasertől származott. De az autó sikere így is garantált volt, amit bizonyít, hogy legalább annyi rajongói levelet kapott, mint Glaser és Soul. A nézettség még a Chevrolet-t is arra sarkallta, hogy reklámperceket vásároljon az ABC televíziós társaságtól.
A sikert néhány Ford-kereskedő igyekezett kihasználni: nem egy szalonban jelentek meg házilag piros-fehérre festett Ford Gran Torinók. Maga a Ford is meglovagolta a sikert, és 1976 márciusában piacra dobott egy ezer plusz kettő darabos, limitált Starsky & Hutch szériát. Mindössze a fényezés, a tükrök és a lökhárító volt adott, a többit már a vevő válogathatta össze. Ezért is ritka két megegyező Starsky & Hutch Gran Torino. Amikor Tomit, a tulajdonost kérdeztem, az ő autója is ebből a sorozatból van-e, megrázta a fejét. Majd rákérdeztem, hogy azért az övé ugye megegyezik az eredeti filmes autóval, csak mosolygott. Ami érthető, hisz lehetetlen definiálni, milyen az eredeti Starsky & Hutch Gran Torino.
A forgatásoknál több autót használtak. Egyiken krómtükrök voltak, a másikon színrefújt sporttükrök. Néhány autón a fehér csík a kerékjárat fölött volt, másoknál beleért. Néhol volt díszléc az ajtón, máshol hiányzott. A belső felvételeken Starsky és Hutch legtöbbször egybefüggő padon ültek, de Soul kérésére egy idő után különálló üléseket építettek be. Megunta ugyanis, hogy minden jobbkanyar felér egy csapatépítő tréninggel, hisz a művelet végére már Glaser ölében ült. A sorozat előrehaladtával, ahogy csökkent a nézettség és a bevételek, úgy lett leharcoltabb az autó is. Glaser állatkodásának orvoslására egyre kevesebb idő és pénz maradt. Aztán 1979-ben, kilencvenhárom epizód után lehúzták a rolót.
Vágytam erre a tesztre. Sokáig csúszott, valami mindig közbejött. De aztán sikerült, kétszer is volt alkalmam játszani az autóval. Elhatároztam, hogy kíméletlenül objektív leszek. Ez sikerült is volna, ha Tomi nem…
…festi azt a fránya fehér csíkot az oldalára. Eredetileg nem is akarta, csak jófajta izomautónak indult a Gran Torino. Ha nem volna csík az oldalán, a szokásos amerikai árokásó autó lenne, amit csak imádni vagy utálni lehet; jaj, az a futómű, bezzeg a motor, de hát a fogyasztás, hű, de mekkora... A fehér csík mindent megváltoztat. Karöltve rajong tuninghondás, dízelmercis és menedzsermondeós.
Lehetne benne ezres dízelmotor, akkor is körülállnák, de a felújításnál nem csak a látvány számított. Több mint két év kemény munka, temérdek pénz, csalódások és balhék után kapott FIVA-minősítést, lett forgalom- és rajongásérett. A teszt napján még bejáratós volt, úgyhogy az esztelen gyilkolás, a starskysan esetlen rendőrkanyarok elmaradtak.
Teszem hozzá, izomautó-léptékkel nagyon kell rúgkapálni, hogy a kanyarvétel tényleg esetlen legyen. Meglepően kezes, és cseppet sem ideges. Itt most ne sínautóra tessék gondolni, de figyelembe véve, hogy ezerkilencszáz kiló, hátul merevtengellyel, a maga nemében igazi kanyarvadász. Ezt pedig csak fokozza a részlegesen önzáró differenciálmű.
A közel kéttonnás súly nem véletlen, a Gran Torino hatalmas. Két méter széles és majdnem öt és fél méter hosszú. Viszont nem csak ehhez képest, de egy Astrához mérten is szűkös. A mai napig nem tudom, hogy sikerült olyan szögbe forgatni a lábam, hogy beférjen a kormány alatt. Pedig nem a gyári van benne, hanem egy sokkal kisebb, korabeli Grant sportkormány, csodás fogással. A hátsó ülést célzó beszállási kisérleteim rendre kudarcba fordultak. Itt tört rám a felismerés, hogy rendőrautónak tényleg kiváló. Egyrészt ugyanis a gyanúsított beültetése hátra felér egy rosszzsarus kihallgatással, másrészt az életben nem menekül onnan.
A barlangászás amúgy nem zavart, mert bent ülni jó. Egybefüggő, kényelmes pad, olyan hutch-osan csúszdás, hárompontos övvel. Utóbbi igen ragaszkodó típus. Bal csípőhöz lenyúlok, elkezdem húzni. Félúton elkalandozik az agyam, az öv megakad. Tovább nem jön. Visszaengedem. Húzom újra. Majdnem a csatnál van. Megint elbambulok. Megint elakad. Megint visszaengedem. Megint húzom. Koncentrálok. Elérem a csatot. Becsatolom. Kiengedném a levegőt. Az öv nem enged. Gyorsítok. Belepréselődöm az ülésbe. Az öv szorul. Gyorsulás vége. Öv nem áll vissza. Levegőt nem kapok többet. Az autó piros, én kék vagyok. Csak ebben az évjáratban volt ilyen az öv mechanikája. Éljen!
A motor viszont egy csoda. Az alapjárat olyan, mintha száz mobiltelefon vibrálna egy olajoshordóban. A padlógáz meg mint amikor Bruce Bannerre rájön az ötperc. Eredetibb a sorozatban hallott hangorkánnál, ugyanis a Los Angeles-i törvények igen szigorúan szabályozták a zajszennyezést. Ezért a forgatáson használt autókat csúnyán lefojtották, az erőteljes motorhagot csak utólag keverték alá.
A 460 köbhüvelykes, azaz 7500 köbcentis V8-as gyárilag 216 lóerőt és 481 newtonmétert teljesített. A hatvanmérföldes sprintet 8,4 másodperc alatt teljesíti. A végsebesség 191 km/h, üldözött hiányában ezt nem próbáltam ki. A fogyasztás járőr üzemmódban 18 liter, míg üldözés közben 25 fölött jár. De még az utóbbi is eltarthat Grazig is, lévén a tank százliteres.
A wartburgosan konduló ajtó becsapása után igen szórakoztató amúgy Pesten autózni. Stabil, kezes, tényleg könnyű vezetni. Precízen fordul és a fék is megbízhatóan fogja meg. Egyedül a sávváltások kalandosak. Hátra jóindulattal is csak behatárolt a kilátás. A B oszlop még egy anyahajót is kitakarna. Az oldalsó tükrökről pedig csak annyit, hogy majd' tíz centit beljebb vannak, mint mondjuk a hátsó sárvédők. Gond persze egy szál se, a sávváltás kiváló kifogás a padlógázhoz. Kinéztem a helyet valahol messze elöl, önfeledten fruttiztam a gázpedált, a Gran Torino boldogan megemelte az orrát, és kisebb-nagyobb drámával már be is férkőztem a megcélzott sávba.
A dráma a közlekedőtársak reakciójából adódhat. Míg egy pénzbehajtómerci vagy zugvállalkozóbmw elől lehúzódnak a többiek, a Gran Torinónál leblokkolnak, mint egyszeri nyuszi az éjszakai országúton. Ilyenkor máshogy irigykednek a többi autóban. Valahogy tiltott gyümölcs az izomautó, amit észérvekkel nem tud az ember igazolni. Emellett olcsó. Na nem ma, de újkorában. Nullmérföldesen 4400 dollárt kértek érte, ami az inflációt és a napi árfolyamot figyelembe véve ma olyan három és félmillió forint. Az izomautó egyszerűen csak jó, mint a koleszterinszintet leköpve betolni egy olcsó, cupákos steaket. Ha ráadásul még filmsztár is…
Köszönjük Tominak az autót!
További cikkeink
