Teszt: BMW M5 F10

Na, milyen volt az M5-nek kenni?

2011. október 28., péntek 07:05
A 7 évvel ezelőtti M5-teszt egy éktelen káromkodással kezdődött. Ez a mostani egy régi emlék tűnődő felidézésével. Ebben nagyjából minden benne is van a két autó közti különbségről. 

Az előző M5 kapcsán azt volt nehéz elhinni, hogy van olyan ember, aki elég gazdag ahhoz, hogy kifizesse, elég társas kapcsolata van ahhoz, hogy szüksége legyen egy ötszemélyes szedánra, és elég megszállott őrült ahhoz, hogy elviselje a konstans száguldási kényszert. Azt az M5-öt egyértelműen a tébolyult pusztításra tervezték, bár mellékesen – négy különböző gomb megnyomása segítségével – rövidebb időszakokra alkalmassá lehetett tenni a normális közlekedésre is. De senkinek nem esett jól. Tombolni szeretett, és mint a mániákus őrjöngők általában, ön- és közveszélyes volt: a kinti tesztút alatt kétszer leállt a motor és egyszer elromlott az SMG váltó. Én azon csodálkoztam, hogy addig nem robbant fel, már az első rajtprogramos indulás után nyilvánvaló volt, hogy nincs az az ötvözet, ami kibírja, hogy minden váltáskor le kell törnie a sofőr fejét a nyakáról.

Az új M5 olyan, mintha az előd tulajdonosainak készült volna, jóvátétel gyanánt. Akik azóta idősebbek, higgadtabbak, és irtózatosan fáj a gerincük. Ezért kaptak egy puha, csendes, remek minőségű járművet. Egy olyat, ami az úgynevezett közlekedés célszerű végrehajtására van, nem pedig két tüzet okádó géppuskával fűrészelni a vietkongot.

Az mindenképpen biztató, hogy a hajnali induláskor azért sarkig tárja a kipufogó halkítószelepeit, és akkorát ugat a spanyol hotel kövezett udvarán, hogy vihogva behúzom a nyakam, mint akit köpőcsövezésen ért a föcitanár. Rápróbálok a gázra, és szépen forog, a fordulat visszaejtése előtt még harákol is egyet, mintha ódon karburátorok gargarizálnának ólmos szuperbenzint. Ez eddig nagyon jó.

Kiosonunk az udvarról, nagyon lassan gördülve. A durva macskakövön az M5 elengedi a lengéscsillapítóit, úgy ugrabugrálnak alatta a nagy kerekei, mint az ovisok robbanócukor-osztás után. Ettől egyáltalán nem ráz, csak finoman rebeg a káosz fölött.

A kormányzásnak súlya van, pedig minden komfortba van állítva. A motort már nem is hallani, nahát, 60-nál 6.-ikban vagyunk máris, pedig egyáltalán nem észleltem váltást. Csendesen szuszog a levegő az ülésben, ahogy a derekamra szabom az oldaltámaszt, meg persze szellőztetem is egy kicsit az ülőlapokat, ha már úgy tűz az októberi nap itt Ronda mellett.

Elfogy a vacak bekötőút, helló, országút. Kikanyarodom, határozottan, de minden különösebb sietség nélkül. Mint a hátszelet kapott hajó, úgy suhan előre a BMW, nesztelen, civilizált fölénnyel. Olvastam én, hogy 650 Nm 1500-tól, de persze nyomatékgörbét rajzolni én is tudok, viszont nem tudok ilyen motort készíteni. Mondjuk más se nagyon. Mókás karakter ez a duplaturbós V8. Az előd szívó V10-ben azt szerette az ember, hogy szét kell forgatni, hogy úgy ordít 8250-es fordulaton, hogy vicsorognak tőle a kutyák a szomszéd faluban is. És hogy minden gázrezdülésre üt egyet az ülés. Egy padlógáz az E60-ban: Bud Spencer hátba vág egy vasalódeszkával. Padlógáz az F10-ben: Akebono ráül a mellkasodra. Puhább, eleinte kevésbé fáj, de 20 másodperc után meghal az ember. Tudván, hogy az M5 13 másodperc alatt gyorsul 200-ra, és a felárért megemelt limiterrel 305 a vége, 20 másodperc bőven elég egy alapos kipurcanáshoz.

Azt hiszem, a világ egyetlen autójában sem voltam annyira közel a jogosítványom elvesztéséhez, mint az új M5-ben. Lássuk csak: a motornak alacsony terhelés mellett nincs hangja. Az új Getrag DSG váltó tevékenységét nem érezni. A jobb kislábujjam alatt több nyútonméter van, mint egy utcányi 316i-ben. Szuperkényelmes a belső, andalító a hangulat. Ilyenkor szívesen elkalandoznak a gondolatok; mi lesz a vasárnapi ebéd, hány felügyelőbizottsági tagság kell hogy az égig érjen, milyen íze lehet a személyi asszisztens nyakszirtjének, és így tovább. Na most, egy ilyen 10 másodperces ábrándozás végére 180-nal megy az ember az országúton, és az arcába robban az összes traffipax. És még csak nem is élvezi, mert fogalma sincs róla, amíg a postai furgon a kocsibejárójára nem borít fél köbméter közigbírság-értesítőt.

Hogy ez a csúfság megeshet, az nagy elismerés a mérnököknek, és arról még nem is beszéltünk, hogy milyen érzés előzni az M5-tel. Nos, nehéz. Megelőztem például egy kamiont. Amikor elkezdtem, 80-nal mehettünk. Mivel előzni veszélyes, és jó mielőbb befejezni, ezért az ember hajlamos nagy gázt adni, és addig gyorsítani, amíg majdnem el nem halad teljesen a másik autó mellett. Az M5-ben kitesszük az indexet, tisztelettel, mértékkel rálépünk a gázra, és mire elhaladunk a teherautó vezetőfülkéje mellett, pont kettőször gyorsabban megyünk, mint ő. Ha ekkor finoman elvesszük a gázt, a Valvetronic és a turbók közös tréfájából még jól az arcába rotyog a négy kipufogócső, aztán eltűnünk a horizonton.

Mindent egybevetve az M5 a legkényelmesebb ijesztően gyors túraautó a praxisomban, a Ferrari FF-et nem számolva, de az nyilván nem ér, hiszen bő 80 millió forint, szemben az M5 30-ával. Figyel a sávokra, HUD-ra vetíti a táblákat, benéz a kereszteződésekbe, megcsinál mindent, amit a kategória unalmas autói, csak közben állandóan letéphető fejekért fürkészi a látóhatárt.

A tesztút első órája végén elérkeztünk egy kacskaringós, elég kényelmetlenül szűk kis szerpentinre. Egyáltalán nem volt forgalom, ezért megálltunk forgatni. A comfort üzemmódban nagyon kellemes futómű átkerült sportba, a váltó és a kormány úgyszintén. A karosszéria minden menettel zsugorodott 10 centit körülöttem. Ha előző nap bárki azt mondja, hogy egy 7 méter széles utacskán driftelni fogok az M5-tel, egyórás ismeretség után, ideges fejhangon kiröhögöm. Erre most a világ legtermészetesebb dolgának tűnik kinyomni a DSC-t. A BMW annyira egyértelműen kommunikálja a szándékait, hogy nincs miért félni tőle. Először a kormányon finoman jelzi, hogy kezd belefeszülni a kanyarba. Aztán érezni, hogy a hája elkezdi elhasználni az első gumikat. És innen minden a jobb lábon múlik. Tartott gázra bekanyarodik, kis gázzal kigyorsít, nagy gázzal elégeti a Michelineket, és ujjongva trombitál. Nyilván nem foszthattam meg ettől az élménytől.

Nagyon érdekes, hogy annak ellenére játékosnak és kezesnek érezni, hogy végig megmarad a tanksága, arra tippelnék, hogy Muhammad Alival táncolni az érettségi banketten lehetett volna hasonló élmény. Már ha nem lép le a suliból bunyózni érettségi helyett. És az M5 is ilyen karakter, aki szívesen megpattan az iskolából, hogy inkább beverjen pár orrot a szabadidejében.

Miközben a világban valahol már bőszen fejlesztik a 13+1 fokozatú automata váltót, az M5 új DSG-je csak 7 sebességes. Nem lehet szavakkal leírni, hogy mekkora fejlődés az SMG-hez képest. Gyorsnak az is gyors volt, de azon az áron, hogy lényegében összerobbantotta a fogaskerekeket kapcsolás címén. A DSG egyszerűen csak marha gyors. Három fokozatban állítható, de szerintem csak azért, mert a régi vevőknek nosztalgiából muszáj volt készíteni olyan üzemmódot, ami legalább valamekkorát odavág. Továbbra is csak annyit tudok felhozni ellene, hogy a váltófüleknek nem kéne a kormánnyal forogni, de ez ízlés kérdése.

A motor

A motor fantasztikus tárgy. Műszaki perverzeknek levideóztam, érdemes megtekinteni. 4,4 literes V8, ez gyanúsan pont akkora, mint a versenyautóik blokkja. Két turbót visel a két hengersor között. A turbót vegyesen táplálja két oldalról két-két henger kipufogógáza, páronként különbontva, hogy a kettős megfúvású (twin scroll) turbinakerekei időben a lehető legtávolabbi gázlökéseket kapják, mert ez pörgeti fel őket a legdurvábban. Ráadásul így össze sem dolgoznak az egyes hengerek kipufogóütemei, nincs olyan, hogy az egyik ürítés nyomása bekavar a következőnek.

Nincsenek továbbá hengerenkénti kis pillangószelepek az M-motorok hagyománya szerint, csak kettő nagy. Van helyettük Valvetronic-vezérlés, ami a szívószelepek nyitásának tologatásával helyettesíti a pillangószelepet. Ez egyrészt hasznos fogyasztáscsökkentő lehetőség, másrészt azzal, hogy gázelvételkor a rendszer jó kis kereszthuzatot csinál a szívó- és a kipufogóoldal közt, segít a turbóknak forgásban maradni. Ilyenkor kifelé azt halljuk, hogy a szomszéd utcában petárdafüzért ropogtat valaki. De ez csak a gyorsan reagáló turbók egyik kunsztja. A másik az, hogy nincsenek hatalmas légvezetékek, se kövér intercooler az első kötényben, ez ugyanis mind felesleges térfogat, amit nyomás alá kéne helyezni, ami sokáig tart. Helyettük van két elsősegélydoboznyi mini intercooler, ami vízzel hűti a töltőlevegőt, a vizet meg lehűti elöl egy másik hőcserélőn. Így a két törpe levegő-víz hűtő odafért a motor hegyére, szóval a turbó kijárata és a hengerfej bejárata között centiméterekben fejezhető ki a bejárandó út. Zseniális. Az külön zseniális, hogy 1000 fok feletti kipufogógáz-hőmérséklet, 30 fok körüli külső hőmérséklet és 20 perc versenypályás kínzás ellenére sem olvad ez az egész össze egy szép, ezüstös tócsává.

Láttam a programban, hogy megyünk az Ascari versenypályára, és nem nagyon értettem. Egyrészt minden ilyen autónál azt szokták mondani, hogy jó, jó, marha erős, de nem arra van. Másrészt tényleg nem arra van. Igen, 560 ló, és 4,4 alatt van százon, de nem versenypályára való. Tegye fel a kezét, aki viszi magával a kanapét, pokrócot, tévét, csipszestálat, állólámpát és a búbos kemencét, ha futni indul. Az M5 két tonnájának a fele teljesen feleslegesen kering körbe-körbe az aszfalton, mindenkinek csak rosszabb lesz tőle. Ezért is olyan hihetetlen, hogy még így is jó.

Itt van haszna a legkeményebb futóműállásnak és a legélesebb motorbeállításnak. A biturbó V8 úgy rongyol a versenypályán, mint a szerelmes komondor, ami meglépett a kutyaházzal együtt, amihez láncolták. Hiába van rajta rengeteg vas, hiába terheli klíma, 4 felesleges bőrfotel és pár rőf nemes kárpit, a borzalmas ereje mindenhol tombol. Pályán az is kijön, amit közúton képtelenség észrevenni, hogy érdemes elforgatni a fokozatokat a végükig, mert igenis az utolsó 2000 fordulat a java itt is, mint a szívómotoroknál.

Először felvezetőautó mögött megyünk pár kört, hogy meglegyen a pálya nagyjából. Már itt kiderül, hogy az M5 határai érthetetlenül magasan vannak, úri szalonnal egyszerűen nem lehet kb 1G-vel fordulni a normális világban. Aztán Szeljak Gyurit bekötik egy 5-ös kombi csomagtartójába, betesznek egy gyári pilótát a volán mögé, és kisietnek a pályára. Megyek mögöttük. Eleinte csinálom a szokásos képgyártó rutinfeladatokat, lemaradok, gyorsítok, előzök nagy gázzal, cikázgatok a lába előtt pár arasszal, ilyesmi.

Aztán eszembe jut, hogy ha már úgyis képeket készítünk, csak nem lesz belőle baj, ha néhányszor kicsit nagyobb gázzal fordulok, kizárólag a nézők hiteles tájékoztatása végett. Az M5-öt nem kell sokáig biztatni, ha van egy kis tempó, és 5000 felett a fordulat, akkor vidáman elforgatja a 295-ös hátsó Pilot Supersportokat, még a szemét módon tapadós, döntött kanyarokban is. Ilyenkor jön jól az okos M-diffi, ami száz százalékig összezár, és olyan driftautót csinál a 30 milliós repilimuzinból, ami 3 másodperc alatt eltömi égett gumidarával a világ összes pollenszűrőjét.

Két kör képezgetés után kiállunk a boxba, laposan lesek körbe, hogy mit szólnak az illetékesek a felelőtlenkedéshez. Senki felénk se néz. Gyuri átül utasként egy speciális M5-be, aminek az orrán van egy kamerarögzítő sínrendszer, onnan tudnak venni engem, aki elöl megyek. Szakmai egyeztetést végzek a hivatalos pilótával, aki György sofőrje lesz: I'll drift like an idiot, because it looks better than going tidy-fast. I shall not spin, you shall not hit me if I still do, that's all. Aztán röhögünk. (Driftelni fogok, mint egy hülye, mert sokkal jobban néz ki, mint a tiszta, pontos gyorsan menés. Majd igyekszem nem megpördülni, te pedig igyekezz kikerülni, ha mégis.)

Kimegyünk pályára. Az elképzelésem az, hogy alapvetően normálisan megyünk, és lesz 2-3 kanyar, amit elrúgok, a látvány kedvéért. De aztán kiderül, hogy az M5-tel annyira frenetikus móka a huligánkodás, hogy lényegében konstans ámokfutás következik. Ehhez persze egy leheletnyit lágy a futómű, van is itt-ott egy két megbillenés, főleg irányváltásoknál, illetve amikor kiszedi az ember a driftből, vissza egyenesbe, de egy közútra való vállalatvezető-limuzintól ez is felfoghatatlanul jó.

Van itt egy nyers videó egy ilyen követős körről, azt érdemes megfigyelni, hogy
– még drift közben is keményen gyorsul, annyira jó az általános tapadás
– mennyire nincs hangja (véletlenül bekapcsolva maradt az én nyakamban közben az URH-s mikrofon, tehát az én autóm belső hangját hallani
– alig, lényegében csak azt a meglepett Áá-t, amikor rájövök, hogy tök másik részén vagyunk a pályának, mint gondoltam)
– időnként mennyire keveset láthatott a követő sofőr

Amikor visszamentünk a boxba, az egyik M GmbH-s alkalmazott nevetve mutatta, hogy a füstjelekből tudták követni, hogy a pályának épp melyik szakaszán járunk. És hogy biztos szép felvételek lesznek. Hát igen. Párszor körbejárom a BMW-t, és azonkívül, hogy 20 köbméter levegő vibrál körülötte a mindenhonnan ömlő hőtől, és elégett minden gumija, semmi jele annak, hogy ellenére volna ez az igénybevétel. Ezt elég nehéz felfogni.

Mint feltűnhetett, nincs sok kritikám az új M5-tel kapcsolatban. Lehet, hogy az elődje egy kicsit szálkásabb atléta volt. De ezek az autók az életük 95%-ában utaznak, közlekednek. Az új M5 az élete 95%-ában egy nagyságrenddel jobb, mint az elődje, cserébe az 5%-ában egy kicsit nehézkesebb, amit rettenetes tűzerővel ellensúlyoz. És hozzá nem romlik el a váltója, fog a féke, és még harmadával kevesebbet is fogyaszt. Ez bizony eredményes munkavégzés, gratulálok.

Bennfentes diskurzus

Már itthonról leveleztünk egy magyar mérnökkel, akinek a keze benne van az F10 M5-ben, és neki megpróbáltam nagy kínkeservvel előkaparni az agyamból, hogy mi lehetne egyáltalán jobb. Elnézést a kevéssé irodalmi nyelvezetért, de már nem írnám át.

„A minor bánatok: a gázreakció maga nyilván nem tud olyan éles lenni, mint egy hengerenkénti pillangószelepes szívómotornál. Ez talán csak az első fél másodpercnyi tranzienst jelenti, azt is inkább viszonylag alacsonyabb terhelés/fordulat mellett, és elképzelésem sincs, hogy mit lehetne tenni ellene. Ugyanakkor az is igaz, hogy az autó jellegét tekintve – hogy tudniillik ez mégis egy szoba kerekeken – semmi jelentősége. Már az is nagy szó, hogy ennyire meg tudott maradni szívószerűnek. És sajnos a hangja sem olyan izgalmas – terheletlenül, üresben rugdosva állat, de pont használat közben a turbók megfojtják. A gázelvétel üdítő kivétel, azért a ropogásért önmagában megérte feltalálni a Valvetronicot.

– A fékek furák. Isten hozta a 6 dugós nyergeket, ennek nagyon örülünk, de a fékerő felépülése különös: alacsony-közepes pedálerő mellett nincs olyan határozott lassulás, amilyenre számítana az ember, enyhén nyúlós, erre jobban rálépsz, és egyszerre mégis kurvára megáll. Hangulatilag olyan, mintha folyamatosan enyhén túlmelegedett fékekkel mennél, pedig nem. Szóval a maximális elérhető lassulás fasza, a fékerő felépülése nem fasza. Disclaimer: végig ugyanazt a konkrét autót vezettem, és csak azt, tehát simán lehet, hogy ez egy szétölt betét/megnyúzott tárcsa probléma, aminek a többi tünetét az ABS elcsalta, és ennyi maradt meg belőle a pedálon át. Nagy szemétség a világtól, hogy a mi környékünkről kipusztítja az ilyen autókat, mert elég klasszak.”

Két hetem volt gondolkodni, hogy kinek is van szüksége ma M5-re. Nem tudom a választ. Valójában semmi értelme sincs. De nagyon örülök, hogy olyan világban élünk, ahol az a tény, hogy valaminek nincs értelme, nem jelenti azt, hogy nem is létezhet. Különösebb racionális ok nélkül örömet okoz, ezt tudja. Ez pedig éppen a művészet definíciója. Kérem megtapsolni.

Kapcsolódó blogposztunkban hozzászólhat!

Címkék:


h i r d e t é s

Totalcar áruház

fékbetét készlet, tárcsafék
BMW 3 318 i Kupé 2010-2013
25834 Ft
kapcsoló, tolatólámpa
BMW 3 325 i Kabrió 2007-2013
3116 Ft
hosszbordás szíj
BMW 5 525 td lépcsőshátú 1997-2003
1812 Ft
További termékek »

Totalcar Magazine

1.5 million km with a Porsche
We don't hear often of a car, which completed the World-Moon distance four times.