Astra plusz, Manta mínusz

Opel Astra GTC 2.0 CDTI (2012)

2012.03.12. 06:11
Ez az Astra GTC elméletileg két ellentétes világ legjobb elemeit egyesíti magában. Gyors. Szép. Kecses. Szerpentinen előbb hántja le a felső aszfaltréteget az útról, minthogy megcsúszna. Ugyanakkor befér a társaság, nagyokat nyel a csomagtartó, kicsiket a motor.

Rohadtul öregszem, a fene egye meg – erre akkor jöttem rá, amikor egy gimis barátom fiának tippeket kellett adnom. Első autót készült éppen venni. Azaz kapni – még egy dolog, ami nálunk máshogy volt.

Nekem is volt már érettségi előtt autóm, egy lyukas, döglött motoros, lejárt vizsgás, agyontákolt Fiat 500. A szívem mélyén jobban szerettem volna valami laposat, pörgőset, hörgőset. Olyat, amibe akrobatikus mutatvány beülni, amivel minden megmozdulás életveszély, amire egy hónapig spórolok, hogy mehessek vele egy kört, de milyen kör az… Olyat, aminek 6500-nál kezdődik a piros mező a fordulatszámmérőjén – ja, persze, mert például van fordulatszámmérője.

Ez negyed százada volt, azóta valamennyire benőtt a fejem lágya, jó ideje úgy gondolom, hogy nem száguldozásból és percenként öt majdnemmeghalásból áll az élet, most már kifejezetten tudom élvezni a sebességhatárokon inneni autózást.

Ácsi, ácsi. Ez a srác csak most lesz tizennyolc, eleve azzal talált meg, hogy venne egy öreg, E30-as BMW-t, mennyire használható az? Nem adhatom a merev, értelmetlen szempontokat soroló, begyöpösödött kispolgárt, most az egyszer nem, mert azzal csak a „múmia nyavalyog a kútból” hatást érem el. Jöjjenek hát a lóerők, az üveghang, a nyolcast rajzolunk a hátsó gumikkal, de azért olyan autót találjunk neki, hogy anya hihesse – a fia nem szórakozni, hanem közlekedni választotta.

Jó hosszú beszélgetés lett. És nekem fokozatosan, egyre jobban leszakadt a pofám. Kiderült, hogy abban a körben, amelyikben a srác mozog, a lapos autó vérciki, ellenben a magasabb dobozok menők. Ha nem lehet SUV, hát legyen kompakt buszlimuzin, emelt kombi, csak férjenek el benne a haverok. Igazából Antarára vágynak ők, nem Mantára, pedig csak pár betű a különbség.

És a motor? Az meg csak végszükség esetén legyen benzines, mert az olyan nem megy eléggé. A dízel, az tol, érted? Sajnos drágább is. Itt tartunk: az 1992 után születettek kizárólag facebookot olvasnak, újságot, könyvet, internetet egyáltalán nem, és úgy gondolják, a nagy utasterű autó menő dolog, a dízel vagány. Ideje cipőboltot nyitnom.

Úgy tűnik, a termékfejlesztők nálam jóval tájékozottabbak az Opelnél. Elkészítették azt az autót, amire – úgy tűnik – egy mai tizen-huszonéves vágyik. Orrában ott a kétliteres dízelmotor elég sok lóerővel – 165 –, de még sokkal többel az extra fontos nyútonméterekből – 380 az érték. Mennyit is eszik? Hivatalosan 4,8-at vegyesben, de ehhez azért gyorsan tegyünk csak hozzá az Euro-normák által elcsalt további szűk másfél litert, mint mindig. De így is, hat-hatkettő nem rossz fogyasztás. És akkorát megy, mint egy elefánt.

A haverok problémakörét is kipipálták az opelesek: mintha az Astra kupé tágasabb lenne belül, mint az egy mérettel nagyobb, négyajtós Insignia. Persze ez nyilván nem igaz, de az Insigniától valahogy azt várná az ember, hogy itt ez a nagy, hájas dög, biztosan úri módon lehet benne fetrengeni, amit nem. Az egy mérettel kisebb kupé Astránál, pláne, ha valaki benéz az ajtónyíláson, csakis valami kalodát tud elképzelni a hátul ülők számára. Mekkorát téved.

Ebben az autóban van hely. Hátul is. Fejnek, térdnek, két utas esetén vállnak is. Mondom, abszolút el lehet benne férni, és nem csak gyerekeknek. De be kell jutni valahogy – ez a nem egyszerű. Még csomagtartó is van, nem is kevés – 380 liter. Viszont ez a beszállás nem erőssége az Astra kupénak, még előre sem.

Mert ugye, az egyszeri vándor felrántja az ajtót, amelynek forgáspontja oly messze esik a kilincstől, hogy valódi Carl Zeiss Germany távcsövével se látja a zsanért. Ezért süttet egy jó köménymagos pogácsát a mamával, hátára akasztja a tarisznyáját, és elindul a végeláthatatlan kárpitsövény mellett. Baktat, baktat, elhagyja a zárat, már látja a varrásokat, sóhajt, belehúz.

Amikor megremeg a lába, a kartámasznál megpihen, megeszi a fél pogácsáját, s elgondolkozik, hátha itt behuppanhat a hívogatóan fekete bőrülésbe. De nem, még csak a fél méter vastag támla oldalfala néz vissza rá komoran, mint a Mitsui-felhőkarcoló Shinjukuban, egy tájfunos délelőttön. Tehát összeszedi az erejét. Távolba kémlel hű Zeiss binokulárjával, és igen, már lát is valamit derengeni a távolban – az ajtóhatároló elmosódó körvonalai rajzolódnak ki a távlatot némiképp erősítő március eleji ködből.

Fog csikordul, görcsölő vádli megmasszíroz, Voltarennel beken, egyszeri ember továbbvonszolja poros, elkínzott testét. Az összeesés határán balról végre bevillan a hangszóró krómszegélye, tehát jobbra néz…, és megpillantja. Az Ösvényt. Ahol erősen előrenyújtott, de precízen azért megrogyasztott térddel, 45 fokban hátradöntött felsőtesttel, a kormány karimáját ördöglakattá görbítve végre becsusszanhat. Aztán már csak be kell baszarintania a mázsányi kaput, ami – bár a karja annyira nem is fáradt el – nem kis meló, hiszen a fogantyú a zsanérhoz közel, az autó tömegközéppontjától viszont távol esik. De kellő konditermi izomzattal no problem – döccen a Wertheim.