Szelíd, böhöm dögök

Nissan Pathfinder 3.5 V6 – Infiniti QX60

2013.09.09. 06:48 Módosítva: 2013-09-09 08:37:56
Ne tévesszen meg senkit a név, ez nem az a Pathfinder, amit mi, nyomorult európaiak kapunk. Ilyet csak Amerikában látni. Illetve lehet szürkén importálni is, ha valakinek nagyon tetszik… Mindenesetre melléállítottunk egy másik amcsi csodát, az Infiniti QX60-at.

Az emberi butaságot és önzést kevés dolog mutatja jobban, mint a nagy terepjárók óriási mértékű elterjedése a világban. Földutak a civilizált országokban ma már szinte nincsenek, amik vannak, azokra tilos ráhajtani, ha szabad rájuk hajtani, akkor sincs ott keresnivalónk kéttonnás, tanknyi monstrumokkal. Meg, ha már muszáj, olyan helyen ügyesebb a Suzuki Jimny, még jobb nála a Lada Niva, mert annak a fényezéséért sem kár.

Amúgy is – ki gondol itt földutakra? Ezeket a nagy terepjárókat soha, de tényleg soha nem viszik le az aszfaltról, én ennek igazából még örülnünk is kell, mert legyenek bár feleslegesek, legalább nem tapossák agyon azt a kevés élővilágot, ami még akad a világban. Viszont kettőn kívül semmiféle észérvet nem tudok felhozni arra (oké, hármat, mert van, akinek jachtot kell vontatnia az Adriára), így mire jó egy ilyen kocsi.

Pazarol a nyersanyaggal, pazarol a tüzelőanyaggal, rosszul fordul, sokat eszik, nagyot szennyez, drága rá a gumi, a motorjába az olaj, nem elég dinamikus, szörnyű vele parkolni. Igazából csupán két ösztönünk csakráit nyalogatja egy ilyen gép, nagy, nedves nyelvvel: 1) ha balesetezünk, akkor garantáltan a másik fél haljon meg (kamionosoknak tisztelet); 2) hogy nyergükből vezérként tekintsünk le az alattunk hajbókoló népre. Egyik se szimpatikus üzenet, valljuk be.

Mégis, van ezekben a böhöm nagy, bárgyú gépekben valami fenséges jóság. Soha nem vennék hasonlót, mert legalább ezen a téren több az eszem, mint az ösztönöm, de amikor a volánja mögé ülhetek egynek, általában örülök neki.

Pláne, amikor mindezt Amerikában tehetem, ahol az emberi hülyeség már oly régóta hág egyre magasabbra, hogy ott már mindenki ilyen óriási dögökkel járkál. Ezért aztán a választását ott ösztönökkel se tudja megmagyarázni senki, hiszen ütközéskor azonos méretű felek találkoznak, lenézni meg nem tud senkire, mert a többiek is hatalmasak. Ilyenkor jut eszembe Chaplin „A diktátor” című örökbecsűje, amikor a borbélyszékben Mussolinival versengve egyre magasabbra kurblizzák fel magukat a székben, míg végül eldőlnek. Arra a néhány, a közel jövőbeni eltiprására serényen készülő Camry-, Accord- és Saturn-tulajra most ne térjünk ki, ők már rég nem számítanak.

Ha már muszáj, jobb tehát, ha Amerikában vezethetek ilyen dögöt, mert ott nem lógok ki. Még jobb, ha már az új, önhordó Nissan Pathfindernek dirigálhatok a hídról, mert az nem olyan, mint a béna, pickupból csinált, relatíve pici európai, hanem kényelmes és akkor már legalább igazán nagy. És még annál is jobb, ha vele párhuzamosan egy műszakilag azonos, de még jobbnak ígért, idei bemutatású Infiniti QX60-at is kipróbálhatok.

Tehát az amerikai – önhordó, nem alvázas! - Pathfinder és a 2014-es modellévi Infiniti QX60 tesztje jön. Szuper.

Ahogy az Irvine melletti, napégette katonai reptéren elém vezeti a hozdidefiú, a Pathfinder óriásinak tűnik. Igaz, ez a hely most éppen nem is igazán Amerika, hiszen a Nissan rendezvényén vagyunk, s a parkolóban felsorakozott autók java része emiatt nem újvilági, hanem európai, sőt japán modell. Még kei-carok is akadnak köztük. Így már érthető, miért magaslik ki a Pathfinder a tömegből.

A hegyméretű testben tizenkét fokra hűtött, a műbőrt jól utánzó daráltbőr-bevonatos barlang fogadja izzadt testemet, amin hat másodperc alatt ropogós jégpáncéllá fagy a verejték. Amerikában ez megy mindenhol nyár táján: kint a döglesztő hőség, bent a mesterséges jégverem, minden újabb bolt, autóbelső, lakás, szálloda, okmányiroda meglátogatása újabb szívinfarktus lehetősége az edzetlen európainak.

LO állásból villámgyorsan 76 Fahrenheitre tekerem a hűtést (kábé 25 a mi fokunkból), és máris jobb. Egyébként az eggyel a LO fölötti állás a 60 fok Fahrenheit, ami 16 Celsiusnak felel meg, tehát olyan 15,5 fokra akarhatták hűteni, borzalom. És hosszan járatták...

Miközben az utastér ropogva enged fel az örök jég rabságából, tekintetem megpróbál végigkúszni a roppant autóbelsőn. Fárasztó művelet. Ez az autó Amerikában, amerikai szemlélet szerint, amerikaiaknak készült, ennek megfelelően úgy terpeszkednek a benne a négyzetméternyi felületek, mint Nevada állam, s ezeket gazdagon telehintették gombokkal és feliratokkal. Ez a modell a nagy Pathfinder, tehát a Pathfinder Armada utódja, aminek még az elődjét sem forgalmazták Európában.

Jó nagy az ülés, mennyei a kényelme, a kormány amcsi stílusban, az oszlop bal oldalán elhelyezett tömpe joystickkel mozgatható. Mivel a forgáspont nem mélyen van, a lábtérben valahol, mint az európai kormányállításnál, hanem fent, alig valamivel a volán alatt, ezért mozgatásra inkább billen, mint emelkedik. Nem túl praktikus, de ha így szeretik...

Szerencsére könnyen találok jó pozíciót, innentől nem érdekel a megoldás bénasága. A háromfeles, V6-os benzinmotor persze jár (hogyan működne nélküle a klímaberendezés?), de kis híján ráindítózok, mert a hangjából hangyasikolynyit nem hallani. És ez nagyjából így van ez haladás közben, sőt, gyorsításkor is. Hihetetlen jó ez a motor, 260 SAE lóerős, ami az új amerikai szabványról átszámolva (ami nem azonos a régi SAE-méréssel) 264 európai, ECE-lovat ad ki. Elég az neki.

Mint valami szuperturbós selyemszőnyeg, úgy göndörít tova a sima amerikai flaszteren a hat barátságos dugattyú ereje, és tényleg keményen kell figyelnem ahhoz, hogy halljam a hangját. Ami, mint minden benzines V6-osé, amúgy a szférák zenéje.

Kicsit túlszervósított, derékszögű kanyarokból visszatérés után túllendülésre hajlamos kormánya van, de közel nem olyan élettelen, mint amilyenre egy ekkora dögtől, pláne egy ekkora, Amerikának tervezett dögtől vártam volna. Kiérve a reptér szélére, hatalmas útmunkálatokba szaladok, itt-ott már repedezett aszfalt is feltűnik. Ráhajtok, ez már a valódi Amerika.