A Toyota, amiért arcomra fagyott a nyál

Toyota GT86 - Facelift és téli veztés - 2017.

2017.01.21. 06:55 Módosítva: 2017-01-21 08:12:25
Lelövöm a poént: a GT86 még mindig tökéletes. Havon és jégen mindenképp, de ha minden vele töltött napért nyolc óra jégbarlangot kérne, inkább leélném ezt a maradék hatvan évet hátsókerekes sportkupé nélkül. Szenvedésem és örömöm naplója később, most Lappföld.

A kultúrsokknak vannak sokkoló szintjei. Azt például sosem vártam volna Lappföld mélyén, hogy az első faház küszöbét átlépve egy verejtékbe és alkoholba áztatott bő negyvenfős indiai társaság fogad majd torz elektróra veretve. Félreértés ne essék, nem a tejfölbőrű lappok hiányoztak az idillhez, csak errefelé tradicionálisan a csendben megélt alkoholizmus a menő, másrészt az ilyen lappföldi csodahoteleket egy ideje már a japánok tartják megszállás alatt. Velük van tele minden Helsinkiből induló belföldi repülőjárat, japánokkal illusztrálják minden helyi program prospektusát; igazából minden turistákhoz köthető infrastruktúra rájuk épít, belőlük él. Egyelőre annyit róluk, hogy a lappföldi túra legjobb és legkínzóbb élményét is japánoknak köszönhetem – talán már sejtik, a GT86 melyik lesz.

A program helyszíne Rovaniemi, tíz kilométerrel a sarkkör alatt. A mínusz 15-re azt mondja a buszsofőr, januárhoz kifejezetten enyhe, de úgy érzi, meg kell nyugtatnia: bőven elég, hogy a jég a város körüli lassú folyókon megtartsa magát 50-55 centi vastagon. Hát még a tavakon, mondanám, de nekünk most nem a Finnországban amúgy csúcsra járatott fagyott tavon csapatás lesz az osztályrészünk. Sőt, a kiosztás szerint mi kezdünk közúton, csak a délutáni rotációban jön a csapatás az erdei tanpályán. Az utolsó instrukció, amikor a reggel kilenc órai vaksötétben megbontjuk a felsorakoztatott GT86-flottát: a segédletek mind maradjanak bekapcsolva a pályáig. Szöges gumi fent, útvonal a naviban, jó szórakozást, uraim!

Rovaniemi tényleg a világ vége, különösen Budapestről nézve. Ilyenkor, ha tiszta az idő, napi fél órát látni itt napsugarat, olyankor is leginkább a fák csúcsain. Az ég két-három órára fehér, nagyjából ugyanennyit szürke – a többit kitalálják. Helsinkitől idáig pörgött az agyam, miért jó ez itt bárkinek az élethez, de valószínű nem én vagyok az első, aki felteszi a kérdést egy kora délutáni járaton az egybefüggően koromsötét Lappföld fölött. Pedig Lothar Rendulic tábornoknak és a felperzselt föld taktikájának hála Rovaniemi lakóinak volt egy elég konkrét lehetősége a máshol újrakezdésre. A temperamentumos németek ugyanis nem tartották sokra a finn identitás szilárd alapelemét, a passzivitást, így miután a finnek a lappföldi háborúban jobbnak látták fegyverszünetet kötni a szovjetekkel, a visszavonuló német csapatok bosszúból és taktikai okokból pusztítottak, amit értek. Rendulic később ezt, és még sok más mocsokságot megúszott hat év börtönnel, ami meg az addig prosperáló bányász és fakitermelő várost illeti, annak a kilencven százaléka odalett.

Hogy fejlődnének, az a GT86 eladásairól már rég nem mondható el. A kétajtós sportkupék piacán szépen indított vele a Toyota öt éve, aztán hirtelen lett meredek a lejtő. Az USA-ban az elmúlt két év alatt konkrétan megfeleződtek az eladásaik, szóval lépni kellett – a helyzet minimum facelift után kiáltott. A minimum-faceliftből aztán minimalista ráncfelvarrás lett: az első lökhárítót mondjuk, elég szépen átfaragták, de az ilyenkor kötelezően újracsinált fényszórókról leginkább azt lehet elmondani, hogy már full ledesek. Az utcán ezután valószínűleg egy elemről fogja majd megkülönböztetni mindenki a két változatot, az pedig a pengevékony szárny a fenekén. Ennyi vagányság még belefért, bevállalták szériaelemnek a széles légterelőt, ami a Toyota szerint tényleg ad némi plusz leszorító erőt a hajtott végére.

Jópofa az új szárny, bár nekem közúton a több tapadás pont nem hiányzott hátra. Minek? Az elektronika mindent megold. Mindegy, hogy mély vagy taposott hó, a stabilizátor és a kipörgésgátló mindenhol hülyebiztos. Állítólag kicsit hangoltak is rajta a facelifttel, és a határ havon most valahol ott van, ahol az agyam pont szólna, hogy hahó, el kéne kezdeni összeszedni. Na, abban a nanoszekundumban belenyúl a technika. A gyakorlatban ez úgy néz ki, hogy amikor nyolcvan-százzal toljuk neki a hófallal kirajzolt vidéki közutakon, folyamatosan úszkál a segge, kis tempónál meg folyamatosan az ívbelsőt fékezi kanyarban, ha nagy a lendület. A táj körülöttünk hófödte fenyő és nyírfa végtelenítve. Üdv Lappföldön, annak is a déli részén, ahol még egy rendes emelkedő se nagyon akad egy valamire való emelkedőn elindulós tesztre. Az utolsó jégkorszak megtette a magáét, síkra lett gyalulva a vidék. Egyedül város határában találni egy valamire való hegyet, fel is húztak rá egy síközpontot.

A pusztítás óta hatvanezresre gyarapodott Rovaniemin meglátszik a sötét múlt. A város építészetileg sem tud sokat felmutatni Finnország első ferdekábeles hídján, a 320 méteres Jätkänkynttilä-n túl. Illetve még annyit, hogy 2013-ig itt működött a világ legészakibb McDonald's-e. A Meki azóta is áll a városból kivezető autópálya mellett, csak a cím került a gyorsétteremlánc ellen már több propagandaháborút meghirdető szomszédos Oroszországba, az innen körülbelül nyolcszáz kilométerre lévő Murmanszkba. Apropó autópálya: a finnek úgy állnak a kérdéshez, mint a városi utcáikhoz. Inkább nem csinálják szélesre. Csak kétsávos, a kis fogalomhoz bőven elég, és a kevés takarítás, amit azért elvégeznek egy nagyobb hóesés után, egyszerűbb is így. Ezeknek az apró, rövid szögeknek, amik itt mindenen fent vannak a busztól Tesláig, amúgy sem jó, ha sokat érintkeznek az aszfalttal. Zajos lesz, kopik is az ilyen gumi és stopli – szóval meghagyják az utakon a pár centi keményre taposott havat, tessék ésszel vezetni.

Jó ez a havas úton autózás, de nem hiszem, hogy sok megfejteni valót adtak a mérnökök. A ráncfelvarrást nagyrészt elvitte a belső. Kis erőfeszítéssel, de a jelek szerint rámentek a hétvégi pályaautósokra. A kisebb kormány mögött az analóg kijelzők mellé raktak egy apró, mindössze 4,2 colos digitális kijelzőt is, amin stopperórát és G-erőmérőt is kirajzol a grafika. A középkonzolra került a középhaladó önállóságot jelentő Track mód kapcsológombja. Közvetlen a menetstabilizátor teljes offolására szolgáló kapcsoló szomszédságába.

Vissza a japánokhoz: a helsinki reptéren az első japán hordát még benéztem észak-finnek, aztán hamar felvilágosítottak: aki itt húzott szemű, az nem eszkimó, hanem jó eséllyel tényleg japán; Lappföldön az embereknek kaukázusi feje van. Lappföld tősgyökeres lakói amúgy nem a lappok. Illetve de, csak az öntudatosabb helyieknek kicsit fáj, ha lelappozzák őket. A politikailag és kultúrantropológiailag is korrekt megnevezés rájuk a számik. Alig százezres nép, ami 8-10 ezer éve lakja észak-Skandináviát, de néhány, a skandináv országokon belül ismert énekesen kívül sok nagy alakot nem adtak még a világnak. Azt hihetnénk, a sarkköri törzsfejlődés ennyi év alatt már kihozta belőlük az eszkimó külsőt, pedig nem. És akkor most jelenjen meg mindenkinek fejben korunk leghíresebb számija, Renée Zellweger. A B-vonalas csajvígjátékok mára kicsit megkopott sztárja anyai ágról félszámi.

Az amúgy már csak a zseniális finn arculatépítés sikere, hogy ezt az egész lappság-kérdést hozzájuk köti mindenki. Területileg és lakószám-ügyileg Norvégia és Svédország messze illetékesebbek a témában Finnországnál, ahol mindössze nagyjából hatezer számi él. A népnek saját parlamentje van, nem tolakodó szinten megélt identitása, de a három ország GDP-jét ismerve nem meglepő, hogy ez a népcsoport sosem rázta a rénszarvasbőrt területi autonómiáért.

Jean-Pierre félig sem számi. Sőt, a franciaarcú, Hollandiában élő belga instruktorunknál kevés környezetidegenebb embert láttam Lappföldön. Megjárta a Porsche Supercupot és még sok szériát, most pedig azzal tölti idejét, amivel a világhírnévig soha el nem jutott nyugdíjas autóversenyzők: jó pénzért téli vezetést oktat a sarkkörön. Most épp a Toyotának, itt, az Arctic Driving Centerben. A városnyi erdei terület a rénszarvas-para miatt teljesen körbe lett kerítve. Hogy miben más egy ilyen, mint ha befagyott tavon nyomnánk? Itt a hófal mögött vannak fák is, nem csak még több hó. A tanpálya felülete ugyan nem jég, de a keményre taposott hó már majdnem ugyanaz a halmazállapot.

Gumit nem cserélünk, a kis szögek ide is megteszik, viszont egy rövid bemutató után Jean-Pierre mindenkit megkér, tessék kikapcsolni minden segédletet, itt csak mi leszünk meg a nyers hajtás. Egy láb a kuplungon, egy a gázon. A feladat: van egy kicsi meg egy nagy kör, tessék őket lefűzni, lehetőleg egy fordulaton, kevés kormánymunkával. A szűk kört kettesben-hármasban, a bátrak a nagyon elválthatják a négyest, ha úgy érzik.

Bár 7000 fölött már szívszorítóan visít, a motornak ötezerig nincs sok hangja. Így senki nem érzi, hogy nagy a fordulat, a kuplunggyilkos körözgetésre hamar meg is büdösödnek szegény Toyoták. Viszont kell a fordulat: a kétliteres, négyhengeres szívó bokszer 200 lóerejével gyorsan kinövi az ember a körözgetést. Ugyanitt a Porsche 500 plusz lóerős flottával szokott tréningeket tartani, de Jean-Pierre védi a helyzetet. Majd az erdőben meglátjuk, hogy még sok is az a kétszáz lóerő egy tengelyen, addig próbáljunk meg ráérezni a kuplung-gáz játékra, mindennek az lesz a kulcsa. Még van egy igazi tanpályás szlalom bójákkal, szűk fordulókkal. Azt Track-módban csináljuk végig, a szűk szlalomhoz kevés tapasztalat volt a körözgetés, aztán mire sötét lett, fejben is elfárad a társaság. A főnök elrendeli a kötelező pihenőt: szénhidráttöltés után folytatás a fák között.

Szóval a jéghotel és az ázsiai népek. Ha nem lenne tiszta, a jéghotel nem valami ősturisztikai autentikus dolog. Viszonylag új műfaj, amivel sokan próbálkoznak a világon, de valahogy ezt is a finnek tudják a legjobban eladni. Az olyan sötét kis lyukakba, mint ami nekem is jutott, 130 euró egy éj/fő, amiért még az amúgy horrordrága Lappföldön is rendes hotelszobákat találni. A mi hotelünk nem is annyira jég-, inkább hóhotel, december végétől március végéig üzemel, utána elkezdi enni a meleg. Elbontják, következő télre meg épül egy másik. Jégből az ágyak és a dekoráció készült, a fala tömör hó.

A kinti mínusz tizenöt után az itteni sztenderd mínusz öt fokban elhittem, könnyű éjszakám lesz, de csak amíg a jégfolyósok labirintusában elértünk az öltözőig. Az ott kiosztott vékony és még vékonyabb hálózsákokkal elballagtam a szobának csúfolt barlangomba, hogy az egy szem rénszarvasbőr-huzattal alattam kihúzzam a nyolc órával későbbi ébresztőig. Ezt kéretik tüdőgyulladás nélkül túlélni, mert másnap vezetős program.

Már az elején sejtettem, hogy a hotelhez tartozó faházban mulatozó részeg indiaiakra másfajta éjszaka vár. Valójában ez a komplexum is inkább japánokkal volt tele, de ők sem a jéghotel kényelmét évezték, inkább elfoglalták előlünk az üvegkupolás kunyhókat. A méter vastag hóplafonon át nem látni sarki fényt, nekik meg az kell a boldogsághoz. Na, nem mintha ne le lenne minden hotelnek erre külön ébresztő szolgáltatása, de igazság szerint nekik ehhez kell az intim tér: ágy, falak, ilyenek. Ha nem értik, itt olvashatnak az őrületről.

Amíg odakint töltött részecskékre váró ázsiaiak élesítették a romantikát, én már a sálamat is a lábamra tekertem. Igazából volt egy reménykeltő pillanata az éjszakának. Felhúzott térdekkel sikerült megfogni valamennyi testmeleget, fél óra múlva viszont arra keltem, hogy a térdem hálózsákkal együtt odafagyott a szoba falához. Ilyen piti trükkökkel küzdöttem úgy három órát, aztán megadtam magam a hidegnek, hogy egy keserves, négyórás félálomban lassan kihűljön a testem. Megszoktam már, hogy reggelre kitermelek magam alá egy tenyérnyi nyáltócsát, de ebből a szokásból most majdnem az lett, hogy a fejem odakötött az ágyhoz. Sebaj, így is jó ébredés utáni program volt a fagyott ujjaimmal kaparni a jéggé fagyott nyálat az ajkamról. Prémium kalandvágyók, a jéghotel rátok vár!

Egy ilyen éjszaka és egy egész napos vezetés után legyen az ember koncentrált élete nagy pillanatánál. Szerencsére csak Jean-Pierre körén ment a GoPro az erdőben, így nem maradt meg az örökkévalóságnak, amikor rögtön a harmadik kanyarban, negyedik telin nem sikerült visszafordítani a GT86 orrát irányba. Sok volt a tempó? - kérdezem, közben a méter mélyen lebontott puha hófal mellett keresem szétszórt méltóságom. Is, meg ugye a gáz-kuplung-játék, szóval a kontroll is lehetett volna gyorsabb. A kétszáz ló igazából tényleg bőven elég, sőt, ahhoz is kevés vagyok, ha eltűnik a horizontig érő bukózóna. Megilletődöttségemben a következő kört még lehozom hiba nélkül, aztán amikor harmadikban megint közel a fenyősorig bontom a havat, én mondom, hogy elég mára.

Az alapszintű havon autózást legalább fejben értem, a japánok Lappföld-mániája szürke zóna marad. Egyedül egy japán toyotásnak tudtam nekiszegezni a kellemetlen kérdést, árulja már el, a világ legtalálékonyabb nemzete mivel veszi rá a Föld legnaivabb embereit, hogy tömegesen átutazzák a fél bolygót egy hideg, sötét vidékért. Pechemre nem otthon él, Brazíliában képviseli a márkát, így őt is meglepte a sok honfitárs, de azért sejti a megfejtést. A sarki fény nagy vonzerő, de Rovaniemi megszállására a Japánban csúcsra pörgetett Nyugat-imádat, abból is a Santa-kultusz lesz a válasz. Nem mondtam? A finnek ugye, egy ideje már privatizálták maguknak a Mikulást, a várost pedig kinevezték a Mikulás otthonának.

Rovaniemi határába épült egy akkora Santa Park, amire a fiktív lényekből gigapénzeket kaszáló Walt Disney is elismerően csettintene. A leggicsesebb témaparkok gátlástalan stílusában megállás nélkül szivattyúzza itt az utazók pénzét a profi arculatgépezet. Ugyanaz a nemzet állampolgárai pedig, amely ezt a maga műfajában brutális sportkupét adta a világnak, óvodásra butulva húzogatják itt az öreg szakállát egy sokezer eurós út fő állomásaként.