Deep Impact

Próba: Chrysler 300C, Crossfire

2005. március 2., szerda 09:26
Kifejlett előítéletekkel érkeztem Münchenbe, ahová a Cherokee után további Chryslerek megismerése céljából hívtak. A 300C limuzin és a Crossfire sportautó voltak terítéken. Száz esetből kilencvenkilencszer a sportautót választanám egy ilyen kombinációból, most azonban egyáltalán nem bántam, hogy a nap nagyobbik felét egy öt méter feletti limuzinban kellett tölteni.

Kivonatos történelem

Hosszú múltja van a 300-as jelzésnek a Chryslernél, ez a sorozat volt a Letter Car, ahol a 300 utáni betűjelzések jelölték az adott típus modellévét. 1955-ben jelent meg először az első 300-as modell, kétajtós, keménytetős karosszériával, 300 lóerős V8-as hemi-motorhoz csatlakozó kétsebességes automata váltóval.

Chrysler 300 - 1955
Abban az évben a 300-as mindenkit lenyomott a Daytona Beachen rendezett gyorsulási versenyeken, 17,6 másodperces negyedmérföldes futását és 127 mérföld/órás (203 km/h) végsebességét a riválisok képtelenek voltak megközelíteni. A típust ezután különböző karosszériákkal, motorokkal és betűjel-kiegészítésekkel 24 éven keresztül folyamatosan gyártották, és a sanyarú olajválsággal sújtott 70-es évekig általában rendes, erős motorokat raktak bele.

1979-ben hibernálódott a márkajelzés, és csak húsz évvel később 1999-ben olvasztották ki, aminek eredménye a 300M, egy közepesen sikeres limuzin lett. A típus csak nevében idézte őseit, nem készítettek belőle se kupé, se kabrió változatot, de V8-as motor se volt hozzá, a tulajdonosoknak be kellett érni egy 253 lovas V6-ossal. Akit e dióhéjnyinél jobban érdekel a 300-asok története, annak azt javaslom, látogasson el erre az oldalra, ahol az időrenden kívül is sok érdekességet találhat a legendás szériáról.

Nosztalgiát és arcpírt félretéve, az utolsó 300-asba, a 2004-ben piacra dobott 300C-be az első fotók megjelenése óta szerelmes vagyok. Lelkesedésemet a dizájn organikus tökéletessége táplálja. Bazi nagy, de nem otromba, exkluzív, de nem hivalkodó, gangsta, de nem vállalkozó. Egyszerűen csak egy darab gondosan megmunkált vas, ipari formatervezési műremek.

A 300C titka, hogy limuzinsága ellenére valójában hotrod. A kasztni szélére kitolt, szélesített sárvédőívekkel borított 18 collos kerekeknek és a rövid első és hátsó túlnyúlásnak köszönhetően az autó szinte átöleli az alatta levő aszfaltréteget. A lowrideres hatást erősítik a szokatlanul magasra húzódó ajtók, a 300C-ből csak két méter tíz centis testmagasság felett van kikönyöklés. A magas övvonal és az alacsonyra húzódó, szinte egyenes tetőív a top chop stílust idézi. Az 5,7-es V8-as csúcsmotor Hemi, azaz félgömb alakú égéstérrel rendelkezik.

Az autó farán semmi flikkflakk; viszonylag rövid, egyenes vonalakkal határolt csomagtérajtó és egy böszme vaskos lökhárító találkozása, egyszerű, funkcionalitást sugárzó hátsó lámpatestekkel. De az eleje! Először is ott van a pingpongasztal méretű géptető, aminek pont olyan a lejtése, hogy belülről egy centi sem látszik belőle, csak sejteni lehet a kocsi elejét. A szögletes első lámpatestekben jól elkülönül a két fényvető, a szem külső sarkából lógó könnycsepp a lökhárítóba épített ködlámpákra vezeti a tekintetet. Végül pedig ott van a front, amely az utóbbi évek legjobb krómozott hűtőrácsát kombinálja az utóbbi évek legsportosabb első lökhárítójával. Nem tudom, kinek a munkája, de áldassék a keze, és tervezzen még sok-sok ilyen karakteres arcot jó egészségben és boldogságban töltött hosszú élete során.


300C

A repülőtéri váróember a silver or black? kérdéssel fogad, majd amikor tisztázzuk, hogy a tesztútra kijelölt 300C színét kell eldöntenem, kicsit szemlesütve teszi hozzá: there's only 3.5. Stoppolom a feketét, beülök, és rögtön parányi vagyok, hatalmas tér vesz körül. Gyorsan beállítom az elektromos mozgatású, fotelnyi ülést, csak a pumpás deréktámaszt nem sikerül hátam görbületeire illeszteni. Ha szükséges, 260 euróért 7,5 centis úton játszhatunk a pedálok beállításával. A kormánykerék az oszlopára szerelt joystick-kel jön közelebb, amiért az EuroNCAP rigorózus tesztelői biztos feketepontot javasolnának, de mit sem érdekel, annyira elborzaszt a kerék felső negyedének anyaga. A négyküllős bőr-alumínium kezelőszerv tetejét az a rendkívül kifinomult borostyánutánzat műanyag tölti ki, amelyet egyébként szemüvegkeretként vagy kisautót/pókot/bogarat magába foglaló váltógomb-alapanyagként ismerhetünk.

Apró horror, legrosszabb esetben utólag bebőrözhető. Ráadásul ezen a kétarasznyi elemen kívül a leghéjább tekintettel sem találok hasonló elhajlást odabent. Hibátlan a műszerfal, fehér alapon fekete számok és mutatók, árnyékban vagy sötétebb részeken zölden fluoreszkáló háttérvilágítással. A fényszórók bekapcsolásakor a háttér kékre vált. A középkonzolon nincs értelmezhetetlen gomberdő, nincsenek villódzó fények, csak egyszerűen átlátható, logikusan, autós ésszel felosztott területek. Polírozott alumínium és fekete műanyag felületek váltják egymást, inkább praktikus, mint lakályos elrendezésben, és igen, egyes kapcsolók egyes Mercedesekből lehetnek ismerősek. Egyes Mercedes nincs is, hö.

A V6-os beindítására csak a fordulatszámmérő válaszol. Minden mozgó, forgó, csattogó, energiát továbbító szerkezetet segédkeretekre helyeztek, azaz a motor, a váltó, a felfüggesztések vagy differenciálművek egyike sem a karosszériához csatlakozik közvetlenül. Az eredmény a gyorsításoktól, lassításoktól, kanyartól és útminőségtől függetlenül rezzenéstelenül suhanó kasztni, csöndes utastér. Gázadásra azért beszűrődik valami percegés, de nem nevezném motorzajnak.

A 3,5 literes motor 249 lóereje és 3800 1/min-nél érkező 340 Nm-es csúcsnyomatéka épp elég az 1,8 tonna feletti tömeg mozgatásához. A négyfokozatú automata türelemre inti a sofőrt, nem igazán partner a gyors visszakapcsolásokban, sokat töpreng, és hiába gyorsítanánk állat módon, mindig ügyel arra, hogy a fordulatszám takarékos tartományban maradjon. Mindegy, hogy 0-40-re, 30-ról 70-re vagy 140-ről 180-ra gyorsítunk padlógázzal, komótos, szinte észrevétlen, de azért határozott reakció az eredmény.

A 300C klasszikus hátsókerék-hajtású limuzin, méretei ellenére is könnyen, pontosan irányítható. Ha mégis elszámoljuk magunkat, blokkolásgátló, ESP és fékasszisztens segít helyrehozni a hibát. A motor erejéről végül a délutáni visszaút győz meg: a repülőtérre már négyen megyünk, de az autó ugyanúgy megy, mint reggel, amikor bő 200 kilóval kevesebb volt benne. Utasokkal és csomagokkal telepakolva felkeményednek a hátsó lengéscsillapítók, nem engedik lógni az autó hátulját.

Motorból van még egy 2,7-es V6-os, 193 lóerővel és 257 Nm-rel, érzésem szerint ezzel elég idegtépő lehet a jószág navigálása. Sokkal érdekesebb az 5,7 literes V8-as Hemi, aminek nem is az égéstere a legérdekesebb tulajdonsága, inkább az MDS-rendszer, ami alacsony terhelésnél csak négy hengert enged dolgozni. Ezzel a megoldással a vezetési stílustól függően 10-20%-kal csökken a fogyasztás, és egy nagyobb gázadásra munkába áll a motor alvó fele. A V8-asba rejtett 525 Nm-rel és 340 lóerővel már rendes rohanásba fog az autó, 6,4 másodperc alatt éri el a 100 km/h-t, elektronikuson szabályozott végsebessége 250 km/h. Ehhez a motorhoz ötfokozatú, AutoStick funkcióval kiegészített, vagyis kézzel is kapcsolható automata jár.

Henger kikapcs

Hengert deaktiválni akkor érdemes, ha sok van belőle. A kis hengerszámú motorok kiegyensúlyozatlanok lesznek tőle, ezt jól tudja mindenki, akinek volt már gyújtáshibás Ladája. Ezért aztán nem véletlen, hogy szériában a nagy hengerűrtartalmú V8-as cirkálókat gyártó Cadillac próbálkozott először ezzel a megoldással, még 1981-ben. A V8-6-4 típusjelzésű batárnak terheléstől függően zárva maradtak a szívó- és kipufogószelepei, így a kocsi négy, hat vagy nyolc hengerrel ment. Az elektronikusan vezérelt technika bevezetésének fő célja természetesen az üzemanyagfogyasztás csökkentése volt. A jenkik azonban sokkal jobban szeretik a nyomatékot a megspórolt centeknél és vezetni sem volt élvezet a rángatva ki-bekapcsoló motort, ezért a Caddy V8-6-4 gyorsan és visszavonhatatlanul megbukott

Érdekes módon ugyanebben az évben mutatta be a Mercedes a német Közlekedési Minisztérium "Auto 2000" című pályázatára készült tanulmányautóját. A V8-as motor négy hengere a terheléstől függően deaktiválódott... Eredeti ötlet, ugye? Azért a Mercinél még majd' két évtizedet ültek a dolgon, amíg 1999-ben az S600-asban és a CL600-asban bemutatkozhatott a ZAS, polgári nevén Zylinderabschaltung. A recept nem új: részterhelésnél az egyik hengersor szelepei zárva maradnak, és natürlich a befecskendezés is szünetel. Persze a Mercinél profi módon oldották meg a dolgot, nincs az az ember aki észrevenné amikor a motor hat hengerről tizenkettőre vált.

A CL600 után a CL 500-asba is átszivárgott az új technika, innentől kezdve pedig már nincs mit csodálkozni azon, hogy a V8-as Chrysler motorba is bekerült.

A 300C-ből Észak-Amerikán kívül van kombi Touring néven, amely a két nagyobb motorral kapható négykerék-hajtással is. Alapesetben a nyomaték 62 százaléka a hátsó kerekekre jut, ezt az arányt az autót Ausztriában összeszerelő Magna-Steyr-től származó központi differenciálmű változtatja szükség esetén. A nyomatékszabályzó szerkezet beépítéséhez kicsit módosították az eredeti padlólemezt, a Touring 2,5 centivel ül magasabban, mint az alapmodell. Ledöntött ülésekkel több mint két köbméternyi cuccot pakolhatunk a 300C kombiba.

A 300C-k csúcsa az 5,7-esből 6,1 literesre felfúrt SRT-8 változat. 425 lóerővel öt másodperc körül gyorsul százra, keményebb sportfutóművel, 20 collos kerekekkel kerül forgalomba. Az alapmodellen kicsit harmatosnak tűnő 345/320 mm-es fékek helyett az SRT-8-ba négydugattyús Brembókat szereltek. Kívülről orrkötény, hátsó légterelő és vastagabb kipufogóvégek figyelmeztetik az autóstársakat az erőtől duzzadó limó képességeire.

Chrysler 300C

A nap végére pontosan értem, mitől kapkodják annyira a 300C-t, és miért nem tud elegendő 5,7-es motort gyártani a Chrysler. Nekem is kéne a 2004-es amerikai Év Autója, nekem is V8-assal. Csodaszép, az erős motorral biztos megy, mint a barom, és végre új szín a kicsit már unalmassá váló német, svéd, francia és japán vetélytársak mellett.



Crossfire

Egy 60 km-es út erejéig kipróbálhattam az egyetlen bevallottan közös Mercedes-Chrysler-fejlesztésű autót. Padlólemeze és alkatrészeinek körülbelül fele megtalálható a Mercedes SLK-ban is. Akárcsak sváb unokatestvére, a Crossfire is kétszemélyes, de míg az inkább egy csinos roadster, ez egy bevállalós külsejű sportkocsi. Vagy roadster.

Egy 3,2 literes 218 lóerős V6-ost sikerül megcsípni, hatfokozató kézi váltóval, amit gyorsan a pokolba kívánok. Kelletlenül, nehézkesen ugrik a fokozatokba, és még a kemény kéz politikája sem nyújt megfelelő megoldást. Lehet, hogy pár ezer kilométer után bejáródik, tesztautóm azonban összesen százhússzal bír, egy idő után fel is adom a küzdelmet, inkább a futóművet kóstolgatnám. Sajnos az időjárás nem kedvez, két másodpercenként váltakozik a vakító napsütés és a hófúvással tarkított átláthatatlan köd, a keskeny úton szabályoskodó németekről nem is beszélve.

Motorhanggal és céltalan gyorsításokkal vigasztalódom, a morgó V6-ast itt nem fojtották el túlzottan, az akusztikai élmény garantált. 100 km/h-nál kinyílik az addig rejtett hátsó szárny, ami annyira aprócska, hogy egyáltalán nem rontja az amúgy sem létező kilátást.

A kellemetlenségek ellenére nem érzem magam rosszul, mert az autó precízen irányítható, a hirtelen kormánymozdulatok sem hozzák zavarba a futóművet. Nekem jobban tetszik, mint az SLK, még akkor is, ha a hatalmas kerekek miatti nagy hasmagasság kicsit holdjárós külsőt kölcsönöz neki. Hosszabb, szélesebb és kicsit magasabb, dizájnja is kettővel keményebben finomkodó, mint a Mercié.

A Crossfire-ből készül roadster is vászontetővel, és a Chrysler tuningrészlegét sem kerülhette el: az SRT-6-os modell kompresszort kapott a V6-os motorhoz, az így keletkező 330 lóerő még a hozzá csatlakozó ötfokozatú automatával is öt másodperc alatt gyorsítja 100 km/h-ra a másfél tonnás autót. Ekkora erőtöbblethez természetesen keményebbre hangolt futómű, erősebb fékek, elöl 18-as, hátul 19-es kerekek és külső optikai kiegészítők járnak. Az elektronika 255 km/h-nál kiált netovábbot.

A rövid ismerkedés után csak annyi világos, hogy a Crossfire egy nem teljesen puhány sportos kupé. Hatvan kilométer után azonban nem állítanék fel puhányság-sportosság aránypárt, már csak néhány hetet kell várni, és itthon is ki lehet próbálni.

A Chrysler tavaly év végén felbontotta szerződését a magyar importőrrel. Pár hónap bizonytalanság után már száz százalék, hogy valamikor tavasszal központi irányítású Chrysler-képviselet nyílik Magyarországon. Egy 5,7-es 300C-t majd biztosan kérünk hosszabb távú tesztelésre, de a Crossfire sem érdektelen, és ne feledkezzünk meg a Voyager, Cherokee és Grand Cherokee típusokról sem. Ráadásul egy-két éven belül a Dodge-ot is behozzák, és akkor lesz Viper. Brrr.

A Totalcar címlapjáról ajánljuk

Kesjár Csaba idén lenne 50 éves

Kesjár Csaba idén lenne 50 éves
Legtöbben máig meg vagyunk győződve arról, hogy ő lehetett volna az első magyar Forma-1-es pilóta, mások szerint nem.

Szétrobbant blokk, szétrobbant remények?

Mekkora szívás! – Romjaimba roskadva ültem
a motor előtt a sámlin, a garázsban.

Hyundai i40cw Sok szerencsét! Külföldön

Talán nincs is jobb példa arra, mennyire marginális, kicsi piac a miénk, mint a Hyundai i40cw. Már az árát is úgy lőtték be, hogy biztosan ne veszítsenek rajta. Ezzel meg is ásták a sírját idehaza.

Árfolyam-különbözet a lezárás után?

Fura dátumok, tanácstalan ügyfelek. Hogy is van ez?

A magyar Mercedes, ünneplőben