Öldöklő angyal

2006.08.25. 07:39
Ez az igaz történet nem a barátságról szól, hanem arról, hogyan próbálták meg háromszor is összetörni a 300 lóerős tesztautót, hogyan csodálták kigúvadó szemekkel úton-útfélen, és miért akart mindenki azonnal versenyezni, amikor meglátta a japán Porschét.

Volt közben egy aprócska facelift. Kicsit változott a külső dizájn, kicsit a belső is, állítólag jobb anyagok vannak az újabb 350Z-ben és Roadsterben, mint előtte. Én nem tudom, nem vezettem a régebbit, de kivételesen hiszek a sajtóanyagnak, mit veszíthetek? Felhasználói szemszögből nem hiszem, hogy túl nagy jelentőségük lenne ezeknek az infóknak, és az sem nagy durranás, hogy a 350Z 3,5 literes V6-os motorja nem 280, hanem 300 lóerős.

Az új Z-k egy tizeddel hamarabb gyorsulnak százra, és jobb a nyomatékgörbéjük. Na, bumm. Lehet, hogy észre lehetne venni a különbséget, ha a két modellt egymás után vezetjük, de biztos nem ezen fog múlni, hogy valaki jól érzi-e magát ebben az autóban. Ha engem kérdeznek, 280 lóerő pont ugyanolyan jó, mint 300. Persze extrém esetben egy kis finomhangolás csodákra képes, de ahogy Karotta élménybeszámolóját olvasgatom, úgy tűnik, a Z motorjával eddig sem volt baj.

A Z Roadster gyönyörű és kívánatos. Mindenhol megnézik, sőt megbámulják. Talán meg is kívánják. Egy hatvanmilliós, vagyis ötször ilyen drága Lamborghinivel sem kelthetnénk nagyobb feltűnést a budapesti utcákon. Az emberek persze eltérően reagálnak; van, aki mosolyogva biccent és magasba emelt hüvelykujjával jelzi, hogy szerinte jól választottunk. Van, aki juszt se néz oda, és van, aki sötéten - talán irigyen? - bámul. De még többen vannak, akik versenyezni akarnak.

Én nap mint nap sportautóval közlekedem, de annyi versenyezni vágyó sportkipufogós, sötétített ablakú Swifttel meg régi, morcos hangú BMW-vel, amennyit öt nap alatt a Z-ből láttam, egy év alatt sem találkozom. Pedig az én autóm is vagány, még nagy hátsó szárnya is van, mégis valahogy sokkal kevésbé piszkálja fel puszta kinézetével az utakon közlekedő ámokfutókat, mint a 350Z Roadster. Ez az igazi kihívás, jól megmutatni a gazdag ficsúrnak!

Ha valaki azt mondja, nem tetszik neki, egyszerűen nem hiszem el. Jó, vannak szebb autók a világon, de a Z így is magasan túlteljesít minden normát. Nem tűnik Nissannak, sőt japánnak sem tűnik. Úgy néz ki, mint egy nagyon szép roadster, érdekli az ördögöt, ki gyártotta.

A beltér is pöpec, igaz, túl sok hely nincs. Se széltében, se hosszában nem nyújtózkodhatunk, de ebben a kategóriában nem is lehet elvárás. A csomagtér mérete miatt sem szólhat egy rossz szót senki sem. Vicces, hogy míg a kupéba két , a Roadsterbe a tető miatt csak egy golftáska fér be. Fenébe az ostoba literrel, éljen az új mértékegység! A golftáskák elhelyezésének helyes módjáról mindkét modellben kedves, debil matrica informálja a tulajdonost.

A dizájnnal tehát minden rendben, arra viszont nem tudtam rájönni, kinek épült a Z. A gazdag embernek, vagy a gazdag ember feleségének? Csak úgy kerülhettem közelebb a megfejtéshez, hogy kipróbáltam, milyen érzés gyorsan, nagyon gyorsan menni vele.

Tesztautót nem jó összetörni. Pláne háromszor!

Szerencsére egyelőre nem tudom, milyen érzés összetörni más autóját. Azok a tesztautók, amik az én kezemen átmentek, eddig sértetlenül megúszták. Ha az ember a saját kocsijára nagyon vigyáz, akkor egy tesztautóra nagyon-nagyon-nagyon-nagyon-nagyon vigyáz. Ez persze nem azt jelenti, hogy kíméljük a motort, a futóművet vagy a fékeket - ha így tennénk, sosem ismernénk meg az autó egyik igen fontos énjét -, hanem hogy mindezt csak olyan helyen és mértékben műveljük, hogy ne legyen baj belőle.

Az élet azonban produkál kiszámíthatatlan szituációkat. Az ember sohasem úgy ül be a kocsijába, hogy ma aztán, ha törik, ha szakad, összetöri, akármi is lesz, aztán mégis mennyi a baleset. Egy tesztautónál az anyagi kár, a vesződség meg a kiesett idő csak az alap, erre jön a magyarázkodás a szerkesztőségben, a még hosszabb magyarázkodás az importőrnél, és jó eséllyel a szakmabeli kollégák csípős megjegyzéseit sem lehet megúszni, jobb hát az elővigyázatosság.

Én vigyáztam is, a 350Z-n azonban átok ült. Rögtön az első nap egy T elágazáshoz érkezvén kinéztem balra, semmi, kinéztem jobbra, semmi, ráléptem a gázra, de azonnal át is ugrottam a fékre, ugyanis időközben balról megérkezett egy hölgy egy Honda CR-V-vel, körülbelül hatvannal. Igaz, bűnbánó arcot vágott, és integetett is, hogy bocsi, de valahogy nem tudtam jó képet vágni a dologhoz. Nem sokon múlt.

Másnap egy szűk, meredek utcában araszoltam egy kisteherautó mögött. Vascsöveket szállított. A csövek jócskán lelógtak a platóról, rá is kötöttek egy kis piros kendőt, mindenki lássa, mi a helyzet. Ezzel eddig nem is volt semmi baj, azonban a kisteherautó sofőrje egyszer csak hirtelen fékezett. Mivel kábé hússzal mentünk, nem volt nehéz megállni mögötte, láttam, hogy udvariasan beenged valakit egy bal oldali mellékutcából.

Igen ám, de a sofőrnek annyira későn jutott eszébe udvariasnak lenni, hogy a balról jövő autó már nem tudott tőle kikanyarodni, a kisteherautó elkezdett hát tolatni. No, ennek a fele se tréfa, jön felém a batár platóján a vascsövekkel, én meg nem tudok hátrébb menni, időközben már mögöttem is álltak. Nyomtam a dudát, mint az őrültek, közben csaltam néhány centit hátrafelé, a sofőr meg csak gurult magabiztosan, nyilvánvalóan fogalma sem volt róla, mi van mögötte.

Aztán az utolsó pillanatban a duda hangja valahogy mégis eljutott a tudatáig, és rálépett a fékre. Nem vagyok vallásos, úgyhogy nem tudom, kinek, de nagyon szépen megköszöntem, hogy ezúttal sem lett baj.

A harmadik incidens egyszerű történet. Kicsiny mellékutcában haladtam úgy harminc-negyvennel, mikor balról úgy kanyarodott ki egy kis 121-es Mazda, hogy a volánnál ülő úr egyáltalán nem nézett abba az irányba, amerre az autója haladt. Valamit megszokásból tekert ugyan a kormányon, de az ív, amelyen közeledett, fenyegetően közel volt a roadster karosszériájához. Felüvöltöttem. Tényleg.

Nagyon ideges lettem. Harmadszor kerültem lehetetlen szituációba, sok volt már. Legalább csatában halna meg szegény, az én hibámból, de így... Így nincs semmi értelme. Amennyire tudtam, jobbra húzódtam, a kis Mazda milliméterekkel kerülte csak el a 350Z-t. A sofőr talán észre sem vette, mi történt. Én meg olyan boldogan adtam vissza másnap a tesztautót, mintha egy Zastavától válnék meg. Pedig amikor épp nem akartak összezúzni, nagyon jól éreztem magam benne.