Ha a halántékomhoz nyomnak egy Berettát, es kapok 2 percet, hogy mondjak 3 erős érvet az előző S80-as Volvo mellett, 2 másodperccel a halálom előtt annyit tudnék kinyögni, hogy "Nem német". Bumm. Loccs. Szomorú és értelmetlen halál, de elkerülhetetlen. Nem volt semmi nagy baj azzal az autóval, de ezzel össze is foglaltam minden jót, amit róla tudni érdemes. Van hát honnan javulni.

Peter Horbury, a Volvo vezető formatervezője egy elvtelen zsaroló. Mással nem magyarazható, hogy miért van a bérlistán, azon kívül, hogy tudja, ki kivel dug és hogyan. 7 éve megtervezett egy autót, amit aztán 3 másik alkalomal is sikerült eladnia a méretén kivül mindenfajta változtatás nélkül. Ismer ön bárkit, aki 20 lépésről meg tud különböztetni egy S40-et egy S60-tól vagy egy S80-tól? Ne hazudjon, beugratós a kérdés: nincs is különbség.

Horbury azonban nincs már a Volvónál. Vagy legalábbis azt hazudják. Az új S80 minden oldala megint pont ugyanolyan, mint akármelyik másik Volvo azonos oldala. Ismét nem rajzolták véresre a kezüket, ezért is olyan érthetetlen, hogy mitől néz ki ez most annyival jobban. Sokkal szebb. Szélesebb es magasabb, és ez gatyába rázta az arányait. Maradtak a volvós vállak es a kockaorr, maradt minden, csak megérkezett hozzá a harmónia.

Ha a skandináv luxus minden említésekor kaptam volna egy eurocentet a sajtóút alatt, a saját magánrepülőmmel jöhettem volna haza. Ízlelgessük ezt a baljós közhelyet: egy olyan népcsoport luxuselveiről van szó, amelyik szerint pompás dolog gyilkos hőségben, kellemetlenül verejtékező ismeretlenek közvetlen közelében ülni egy zárt kamrában, csalánnal korbácsolni magunkat, majd kiszáradva, az eszméletvesztés határán kitántorogni a hóba, arccal belezuhanni, és fibrilláló szívvel, sikoltva éltetni a megtisztulást. Aztán este borzalmasan berúgni. Megint.

Ezért is volt annyira kínos pillanat a beülés, a kíméletlen szembenézés a valósággal, hogy ez a fertelmes dizájnközhely most épp mennyire nagyon igaz.

Az S80 belseje tökéletes. Ennél egyszerűben szépet nem lehet készíteni. Sehol semmi öncélú flanc, a lehető legkevesebb vonal, a lehető legkevésbé megtörve. Ilyen szeretne lenni a germán minimalizmus, csak ők megálltak a formai játékok mellőzésénél, és elfelejtették szeretni az embert. A legszebb nyersfa és szálcsiszolt fémbetétek a történelemben, szerény, bocsánatkérően lágy vonalak.

A műszerfal felső borításának a lankáitól a szellőzést vezérlő fémemberkéig minden a jókedélyű, gondoskodó autó koncepcióját élteti. Szép. És persze elég tágas is, ahogy az a magas szőkék országában elvárható.

Az S80 tele van technikai újdonságokkal, ami rendszerint a frusztrálóan komplikált, átláthatatlan menürendszerek és idegesítő csipogások halmaza az autóiparban. Mivel azonban a skandináv emberszeretet nem döfheti a technika ördögének vasvilláját a technofób felhasználói valagba, itt értelmes és könnyen használható extrák vannak. Állítólag.

A navigációs komputer bekapcsológombját pontosan a tesztút utolsó méterén találtam meg, véletlenül. A kormány hátulján van. Ismétlem: a hátulján. Ha egyszer megvan, egész jól használható a rendszer, csak sajnos sose kérhetjük meg az utastársunkat, hogy állítsa be rajta a Smörgasbord-mauzóleumot, amíg mi vezetünk, mert három kéz messze sok egy kormányon. Nagy kövér feketepont.

Aztán itt van a BLIS holttérfigyelő. Ez egy kis piros lámpa az oldalsó tükrök sarkában, ami figyelmeztet, ha valaki bekúszik mellénk-mögénk oda, ahol nem jól látni a tükörben. A kétnapos tesztelés alatt 15 alkalommal láttuk égni, ebből háromszor valóban volt ott autó. A többi esetben az oxigénmolekulák vad tánca ejthette pánikba. Felesleges, de nem túlságosan zavaró.

Ezek a nem túl jó dolgok. Viszont itt van a követőradaros tempomat, ami remekül működik. Beállítjuk, hogy legfeljebb 130-cal kívánunk menni, és többet semmi dolgunk. A Volvo követi az előtte haladó autót, ha kell lassít, ha kell gyorsít. Egyedül vészfékezni nem tud, azaz tudna, de nem szabad neki. Ilyenkor közepesen fékez, és közben csipog, hogy csináljunk valamit. Okos, jól működő rendszer.

Olyan, mint a baleset-jelző. Ez egy nagy halom piros lámpa a műszerfal tetején, ami villog és csipog olyankor, ha szerinte éppen neki készülünk menni valaminek. Például épp kibámulunk az ablakon, hogy Johanssonék kisboltjában akciós az áfonyalekvár, miközben előttünk valaki hirtelen fékez egy västgötaspets (svéd juhászkutya) miatt. Ilyenkor az S80 észleli a bajt, figyelmeztet, és előkészíti a fékeket, hogy mire rátaposunk a pedálra, azonnal meglegyen a maximális fékerő.

Nagyon ügyes. Egyrészt nem nagyon érti félre a szándékainkat, tehát szűken követős-tolós agresszív vezetésre nem jelez be, másrészt tényleg segít megállni. Kipróbáltuk tesztpályán: nagyon szűken követtem az előttem vonszolt felfújható gumiautót, aztán kinéztem az ablakon, tényleg borzalmasan elbambultam (álmos is voltam, meg gonosz is), és csak a riasztásra kezdtem fékezni. Belecsúsztam, de csak alig-alig, a valóságban megúsztam volna két repedt lámpával. A rendszer nélkül ez egy masszív, véres karambol lett volna.