A rendszer jól működik, ha a véletlen úgy hozza, hogy a sofőrre is szükség van, szól, hogy mi is fékezzünk, vagy váltsunk sebességet. Mivel az autó átadásakor közölték, hogy vészfékezni nem tud, azonnal kipróbáltam, mi történik, ha egyszerre mégis jól meg kell tiporni a fékpedált, és én gonoszul nem szólok közbe. Semmi sem történt. Az álló teherautóhoz közelítve az autó határozottan fékezett, és közben valóban szólt, hogy kapjam össze magam, de nekem már csak annyi dolgom volt, hogy a 10-zel guruló autót kivegyem sebességből, és állóra fékezzem.

Én szeretek vezetni, ennek ellenére tetszett a rendszer. Hosszabb utakon, kanyargós, forgalmas szerpentineken, ahol egyébként sem lehet előzni, jobb ráprogramozni magunkat a békés előttünk haladóra, lóbálni a lábunkat és zenét hallgatni, mint idegesen keresni a rést, ahol végre kibújhatunk, hogy egy perc múlva kezdhessük az egészet elölről. Felmerül a kérdés, mi történik, ha a tespedt sofőrnek hirtelen mégis dolga akad, és tényleg vészfékeznie, ne adj' isten, kormányoznia is kell, de el is hessegetem. Ugyanezt a sima tempomattal kapcsolatban is megkérdezhetnénk, de minek? Senki sem hallott még a híres sebességtartóelektronika-balesetekről.

Az Accord tehát szép kívül és sötét, de kényelmes, okos és praktikus belül. De milyen vele menni? Mégiscsak egy 2,4-es, 190 lóerős i-VTEC motor van az orrában. Na jó, feladom, nem tudok úgy tenni, mintha lelkesednék ezért a motorért. Van jó néhány Honda-motor, akár a régebbi, akár az újabb nemzedékben, ami annyira jó, hogy szinte él, de ezt sajnos már ismerem, és igazán nem tudom szeretni. Ez egy nagyon jó kis motor, és kész.

A Type-S-ben, ami a legsportosabb Accord, kifejezetten kiábrándítónak éreztem, egy luxusmodellhez azonban passzol ez a kiegyensúlyozott, erős, de azért szolid sornégyes. Hála a nagy lökettérfogatnak, alul sem küszködik, magas fordulaton az ereje is megjön, kár, hogy az a hang és erő, amit az ember egy Hondától vár, csak a leszabályozás előtti utolsó pillanatokban mutatja meg magát. Minden váltás előtt felordít a vadállat, de mire meghalljuk, már el is tűnt.

Szubjektív értékítéletemtől ezúttal sem sikerült megkímélnem az olvasót, de az objektivitás megkívánja, hogy idebiggyesszek még egy-két sort annak jegyében, hogy ez a motor valójában milyen jó. Mert tényleg jó, illik is az Executive személyiségéhez. Csöndes és kulturált, és ereje is van bőven, 7,9 másodperc alatt felgyorsítja az autót százra. A hozzá tartozó hatsebességes váltó pedig magasan libben át a nagy léc felett, minden szempontból tökéletes. Vajon a többiek miért nem lopják el a terveket?

És milyen jól passzol mindehhez a futómű. A 17-es, vagyis jó nagy, felnik, és a 225/45-ös, vagyis viszonylag sportos, alacsony oldalfalú gumik ellenére sem bosszantanak a kátyúk, az Accord csillapít a végsőkig. Ha a konzervatív tulajnak mégis kedve támadna egy kis autósporthoz, bátran nekivághat egy elhagyott szerpentinnek, nem fog csalódni. Az Executive puhább, mint a Type-S, érezhetően kényelemre optimalizálták, de ettől még az Accord-futómű precíz és gyors, és az autó súlyelosztása is remek, vagyis kicsit dülöngél ugyan, de azért játszadozásra is alkalmas.

Jobb autónak tartom az Accord Type-S-nél az Executive-ot, pedig a két modell gyakorlatilag ugyanaz, csak az előbbi kapott egy sportos futómű-beállítást, az utóbbi meg egy csomó extrát, de ebben valahogy mégis jobban összeillenek az építőjáték darabkái. A Type-S tulajdonosa mindig egy picit csalódottan ül majd vissza a volán mögé, miután kipróbálta barátja 325-ös BMW-jét, vagy régi Type-R-jét. Az Executive tulajdonosa bezzeg ki sem akar próbálni mást, ő tudja, érzi, hogy jól választott, és tojik rá, ki mit beszél. Pedig csak egy jó autót vett, semmi többet.