Vágyni a tökéletlent
Teszt: Alfa Romeo 159 2,2 JTS Sportwagon TI
Már több mint három éve velünk van , ami egyben azt is jelenti, ennyi ideje bámuljuk gátlástalanul, kigúvadó szemekkel. Szép a szedán, szép a kombi, szép ez a fránya 159-es Alfa Romeo úgy, ahogy van.
A teszthét alatt egy rossz szót sem szóltak rá. A 159-es vonzereje legyőzi a legextrémebb márkafanatizmust is: azok is kertelés nélkül dicsérték, akik 15 éve csak Mercit/Hondát/Mittoménmit hajlandóak vezetni, és soha nem ülnének át más autóba. Legföljebb egy Alfába, néhány lopva szerzett boldog percért, hogy aztán kiszállva megmagyarázzák, valójában miért is nem kéne.
Hát nekem meg kéne. Micsoda? Hogy kevés a hely hátul? Egyrészt sosem utazom hátul, másrészt az Alfa nem általában, csak a riválisaihoz mérten szűk, márpedig utaznak emberek kis és alsó-középkategóriás, vagyis ennél sokkal kisebb autókban, sokkal kisebb helyen, mégis túlélik. Hogy kicsi a csomagtartója? Ez is igaz, a 445 literes csomagtér nem számít nagynak a kategóriában, viszont, ha nem a számok bűvöletében élünk, be kell látnunk, hogy az esetek többségében elég lesz.
Csikós kiváló összehasonlító tesztjéből - tényleg az, nem csak úgy mondom, olvassa el itt - kiderül, hogy az Accord Tourer, bár nem olyan szép, a csomagtér méretét, használhatóságát tekintve agyonveri riválisait - egy kombi 3-as BMW-t, meg a 159 SW-t. Hurrá, gondolják az accordosok, aztán körülnéznek, és kicsit elbizonytalanodnak; nem értik, hogy akkor meg miért vannak ilyen kevesen.
Csodák csodájára az új Accordnak még a 159 SW-nél is kisebb puttonyt faragtak, a sajtótájékoztatón azt is elmondták, miért. Mert a csúnya, de praktikus kombi nem kellett az embereknek. Úgy látszik, ebben a kérdésben többen hallgatnak a szívükre, mint az eszükre. Másképpen mondva, többen kötnek kompromisszumot, és elégednek meg egy szimplán nagy csomagtartóval, hogy szép autójuk legyen, mint ahányan vállalnak egy csúnya kocsit hatalmas csomagtérrel.
Relatíve szűk hátul és relatíve kicsi a csomagtere, viszont kívül-belül sírnivalóan gyönyörű. Gondoljon bele a nyájas olvasó, messziről meglátja parkoló autója hármas tagolású fényszóróját kibukkanni az előtte álló kocsi mögül, és máris boldog. Előkerül a gigantikus pajzs, felsejlik a színes embléma, és alig észrevehetően, szinte öntudatlanul megszaporázza a lépteit, hogy minél előbb uralhassa a csodálatos masinát.
Belehuppan a bőrülésbe, de még nem nyomja meg az indítógombot. Néhány másodpercre átengedi magát a szépségnek, élvezi a formák tisztaságát, végigfuttatja szemét a ma gyártott autókban fellelhető egyik legkívánatosabb középkonzolon, a gyönyörűen varrott bőrüléseken és bőr ajtókárpitokon, megsimogatja a finom bőrkormányt, feloldódik a harmóniában. Esztétikai érzékének hála, tökéletesen ellazul; csak ezután indít.
Aztán néhány méter múlva hangosan felszisszen, és egyensúlyából kibillenve, idegbeteg mozdulattal rántja meg a váltó karját, s miközben a szerkezet automata üzemmódból manuálisba vált, átkozza magát, hogy miért nem jutott megint eszébe, még indulás előtt.
Az Alfa Selespeedje száraz kuplungos, robotizált szekvenciális váltó, nem automata, ennek következtében - igaz, helyettünk kapcsol - nem úgy viselkedik, mint az automata váltók. Azok - jó esetben - kényelmesen váltogatnak le-föl, anélkül, hogy megzavarnák az utazást, viszont meghalnak, ha megpróbálunk sportosan közlekedni. Ez pont az ellenkezőjét teszi.
Automata üzemmódban őrjítő. Beszéltem olyan 156-os tulajjal, aki imádja, és azt állítja, minden szituációban kiválóan használható, a gázpedállal úgy irányítja, ahogy csak akarja. Lehet, kevés volt az egy hét, hogy tökéletesen megtanuljam kezelni, mindenesetre nekem más volt a tapasztalatom. Az automatika mindig úgy váltott föl, hogy az autó közben akkorát rándult, majd' megharaptam a kormányt akkor is, ha finoman gyorsítottam. Visszafelé semmi gond, de felfelé idegesített.
A Totalcar címlapjáról ajánljuk
A Vokswagen 19-re lapot húz
